Az Elektra-komplexus múltja és jelene
(részlet)
Mi is hát Élektra komplexusa? Élektra "mitológiai elemektõl megfosztott" személyiségének alakulását a szeretett apa hiánya s anyjához fûzõdõ ellenséges viszonya határozza meg. Klütaimnésztra nem volt "elég jó anya"; hogy miért alakult ez így, arra magyarázatot kapunk a kapcsolódó mitológiai történetekbõl: Agamemnón rablás útján, erõszakkal hozta õt a házába, miután megölte elsõ férjét és csecsemõjét. Élektra elmondja, õ gondozta anyja helyett a kisgyermek Oresztészt, ugyanakkor mindig is úgy érezte, anyja gyûlöli õt. Az anya korábban tragikus körülmények között veszítette el legkedvesebb leánygyermekét, Íphigeneiát, aminek kettõs hatása lehetett rá: egyrészt nem tudta szeretni az élõket, mintha rájuk haragudott volna az elveszettért, másrészt gyûlöletét a gyilkos apáról áttolta annak megmaradt gyermekeire (kivéve a behódoló Khrûszothemiszt). Élektra tehát azért ellenséges Klütaimnésztrával, mert rossz anyának tartja, apa- és férjgyilkost lát benne, aki a házasság tisztaságát is beszennyezte, a királyi hatalomra is tör, és végül azért, mert irigyli anyjától terhességét, amely neki nem adatik meg. Elhunyt apját viszont gyermeki módon idealizálja. Elhúzódó gyászába szadisztikus elemek is vegyülnek: "gyötröm õket, mert a haltat ennyire tisztelem" - mondja. Ellenséges viszonyuk megakadályozza õt az anyjával való azonosulásban, így a megfelelõ nõi szerepmodellt nem képes elsajátítani. Élektra menekül a nõiség elõl, személyisége nélkülöz minden nõiességet, magát csökkent értékûnek, cselekvésre alkalmatlannak tartja, ezért passzívan alárendeli magát a férfierõnek, maga elé helyezve Oresztészt, tõle várva a megoldást. Elhúzódó gyásza és ellenséges nõi magatartása mögé rejti a férfierõ és aktivitás iránti irigységét is. Mindez infantilis rögzítettségben tartja megölt apjával, így nincs mód az "Elektra-komplexus" feloldására. Élektra tehát − lélektani értelmezés szerint − mintegy sûrítve magában hordozza a lányok elõtt álló feladatot, a komplex nõi szerepmodell és a saját értékek megtalálását.
Freud elsõsorban a férfinemre vonatkoztatta az Ödipusz-komplexust, a nõi fejlõdés ebbe a koncepcióba elnagyoltan és leértékelõ módon épült be. Jung megkísérelte az Elektra-komplexus fogalmának analóg alkalmazását, utalva rá, hogy az azonosságokon túl más, csak a nõi nemre vonatkozó pszichikus folyamatról van szó; ezt azonban a szakmai nyelv nem fogadta be. Hogy mennyire rosszul tette, arra vonatkozóan álljon itt egy klasszikus idézet: "Apádon csüngött mindig is szived, leány. / Van így is ez: van gyermek, apjához szitó, / más gyermekek meg inkább csüngnek anyjukon" − mondja Klütaimnésztra a lányának Euripidész Élektrájában.
Freud írja az Álomfejtésben: "Talán mindannyiunknak az volt megírva a sors könyvében, hogy elsõ nemi eszmélésünk az anyára, elsõ gyûlöletünk és erõszakos kívánságunk az apára irányuljon; legalább is álmaink errõl gyõznek meg." Az egyedfejlõdés e két nagy alapkonfliktusa, amelyeket már az antik drámák felmutatnak, nem csupán tudattalan fantáziák és vágyak megjelenési formái - ahogy a pszichoanalízis tartja −, hanem az emberiség fejlõdéstörténetének történelmi-társadalmi-kulturális "emlékmaradványai" is. A Szophoklész-dráma Élektrája nagy fejlõdéstörténeti fordulatot hajtott végre azzal, hogy elkötelezõdött az apollói elvek, az apai értékek és normák mellett, amelyeket az apajog megjelenése hozott a kultúrába. De ha Élektrára, a nõre tekintünk, láthatjuk, hogy személyisége esszenciálisan hordozza magában mindazokat a sajátosságokat, amelyeket a modern pszichológia tud a nõiség alakulásáról és buktatóiról.
Agárdiné Malek Zsuzsanna
pszichológus (2007)
|
Forrás: Magyar Állami Operaház
