Az Agrippina Georg Friedrich Händel valószínűleg leggyakrabban műsorra tűzött, Itáliában komponált korai operája, amelyben a szerző egyrészt újra felhasználta számos korábbi opusa dallamanyagát, és amely másrészt zenei kincsesbányaként szolgált későbbi londoni operái számára. A mű hallgatásakor többek között olyan darabok dallamfoszlányaira ismerhetünk rá, mint a Rinaldo. A gazdagon hangszerelt opera stiláris sokszínűsége eklektikus változatosságot kölcsönöz a darabnak: tánctételekkel, virtuóz áriákkal, hatásos együttesekkel és pompás zenekari részletekkel egyaránt találkozhatunk. Nem meglepő tehát, hogy a brnói Janáček Színház a 2024-es Alcina-premiert követően a Nero császárrá válását bemutató Händel-művet, az Agrippinát is színpadra állította, amely tematikájában Monteverdi – korunkban szintén, barokk darabhoz mérten gyakran játszott – operájával, a Poppea megkoronázásával is rokonítható.
Az antiheroikus velencei operák gyakran hatnak politikai szatírákként: az emberi kicsinyességet, a gátlástalan nagyravágyást és a hatalom kisszerű akarását parodizálják. Ennek következtében e darabok librettói első olvasásra bakit bakira halmozó, zavaros kreálmányoknak tűnhetnek, valószínűbb azonban, hogy a túlbonyolított, logikai ellentmondásoktól sem mentes szövegkönyvek éppúgy a parodizálás eszközei, mint a barokk heroizmust kifigurázó komikus vonások. Ennek megfelelően az Agrippinának sincs gondosan kiművelt történetvezetése, a korszakban sablonosnak mondható cselekményváza pedig nagyon röviden összefoglalható.
Constantin Zimmermann (Ottone) és Doubravka Novotná (Poppea)
Vojtěch Pelka (Nerone)
Agrippina császárné örömmel fogadja Britanniában harcoló férje halálhírét, mivel így minden
akadály elhárul terve elől, hogy előző házasságából született fiát, Nerót császárrá koronáztassa. Amikor minden elrendeződni látszik, megérkezik a váratlan hír: Claudius mégis életben van, ami újabb cselszövésre készteti a címszereplőt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Claudius, Nero és Ottone – a császár megmentője – egyaránt ugyanazért a hölgyért, Poppeáért epekedik. A fennálló viszonyokat Agrippina két udvaronca segítségével saját érdekei mentén kuszálja tovább, mígnem sikerül elérnie, hogy Ottone feleségül vegye Poppeát, Claudius önként visszavonuljon, Nero pedig Róma következő császárává váljon. A túlbonyolított cselekmény számos lehetőséget, de legalább ennyi buktatót is rejt a mindenkori színpadra állítók számára.
Martin Glaser rendezése tudatosan elveti a történet korhű jelmezekkel és díszletekkel való újramesélését, rendezése mégis képes megmutatni valamit a barokk operaelőadások monumentális pompájából. A vizuálisan gondosan megkomponált színpadképek, a forgószínpad következetes alkalmazása, a grandiózus, folyamatosan mozgásban lévő díszletek, valamint a jelmezek parádés sokfélesége mind hozzájárulnak egy olyan előadás létrejöttéhez, amely posztmodern létére is autentikusnak hat. Az előadás színházi logikája ugyanis meglepő pontossággal ragadja meg a 18. századi operaelőadások jelenlegi ismereteink szerinti működésmódját: a folyamatosan változó színpadképeket, a látványos jelmezeket, a hatásosan megkomponált jeleneteket.
Glaser saját megfogalmazása szerint a darabot egyfajta show-műsorként, revüként értelmezi. Ennek megfelelően a recitativókat életszerű, drámai jelenetekként állítja színpadra, világos szituációkba ágyazva a gyakran bonyolult viszonyrendszereket, míg az áriák és együttesek esetében tudatosan a könnyűzenei klipek vizuális eszköztárához nyúl. A barokk operákban a cselekményt a recitativók viszik előre, az áriák pedig – mintegy kimerevített pillanatképek – a szereplők belső világát nagyítják fel. Glaser színpadra állítása a kortárs közönség számára is fogyaszthatóvá teszi ezt a fajta dramaturgiát.
Wojtek Gierlach (Claudio) és Pavla Vykopalová (Agippina)
Constantin Zimmermann (Ottone) és Doubravka Novotná (Poppea)
Mindez vizuálisan végiggondolt, esztétikailag igényes előadást eredményez, amelyben a hangsúly egyértelműen a szereplők egymáshoz fűződő kapcsolataira, szélsőséges érzelmi reakcióira és folyamatosan változó hatalmi pozícióira helyeződik. A cselekmény helyszíne egy hatalmas palota belső, szürreális és rideg tereiben bontakozik ki: hálószobákban, folyosókon, fogadótermekben, valamint egy stilizált parkban. Bár egyes jelenetekben kifejezetten realista díszletek jelennek meg, a színpadi terek összhatása inkább metaforikus, mintsem valószerű, és sokkal inkább a szereplők lelki állapotát jelöli, mint konkrét helyszíneket.
Az előadás közel négyórás időtartama mindezek ellenére próbára teszi a közönséget, hiszen a partitúrából alig húztak, és a hosszadalmas recitativók nem minden esetben bizonyulnak kellően változatosnak. Ugyanakkor Händel invenciózus dallamvilága és árnyalatokban gazdag hangszerelése, valamint a nagyszerű énekesi alakítások miatt megérte végigülni a négy órát.
Mindez nagyban köszönhető a Václav Luks irányította Collegium 1704 zenekar profizmusának. A régizenére specializálódott együttes maximálisan kiszolgálta az énekeseket: nagyszerű atmoszférateremtőként biztos hátteret nyújtott a drámai kitörésekhez, a komikusabb jelenetekből pedig nem hiányzott az irónia sem. Luks precízen, fegyelmezetten, ugyanakkor rugalmasan irányította zenészeit, akiknek plasztikus játéka valóságos barokk operaünneppé avatta az előadást. A recitativók kísérete is kifejező volt, az egyes hangszeres csoportok pedig végig kiváló összhangban muzsikáltak.
A címszerep rendkívüli terhet ró megformálójára, hiszen Agrippina szinte végig jelen van a színpadon. Pavla Vykopalová intelligens énekmódjával remekül oldotta meg a feladatot: egyrészt végig bírta energiával a közel négyórás estét, mindvégig egyenletes szoprán hangon énekelve, miközben színészileg is nagyszerűen formálta meg a hidegvérű, célját megingathatatlan következetességgel véghez vivő császárné alakját. A virtuóz áriák sem fogtak ki rajta. A recitativókat érthető artikulációval, kifejezően adta elő, a nagyobb lélegzetű szólószámok pedig – így a híres „Pensieri, voi mi tormentate” – valódi belső töprengésekké váltak. Pszichológiailag hitelesen ábrázolta a hősnő lelkivilágát: a hatalmi játszmákba bonyolódó Agrippinát egyszerre mutatta esendő embernek és szerető anyának.
Pavla Vykopalová (Agippina)
Vojtěch Pelka (Nerone)
A Claudiust játszó Wojtek Gierlach vokális alakítása kevésbé volt kiemelkedő. Basszusa mindvégig üzembiztosan szólt, felkészülten énekelte végig a szólamot, ugyanakkor hangja nélkülözte az igazán dörgedelmes mélységeket, a mélyebb hangok erőtlenebbül szólaltak meg. Színészileg azonban kifogástalan teljesítményt nyújtott, s ez a fajta vokális súlytalanság tulajdonképpen szépen illeszkedett Martin Glaser koncepciójába: a császár ebben az értelmezésben nem a hatalom valódi birtokosa, hanem annak nevetséges, könnyen befolyásolható képviselője.
Poppeát eredetileg Doubravka Novotná énekelte volna, indiszpozíciója miatt azonban nem lett volna képes teljes értékű vokális teljesítményre. A szólamot ezért a zenekari árokból Vanessa Waldhart énekelte, míg Novotná a színpadon csak eljátszotta a szerepet. Ezzel a krízismegoldással nemcsak megmentették az előadást, hanem teljes értékű zenei élménnyel ajándékozták meg a közönséget. Novotná ugyanis színészileg az elsőtől az utolsó jelenetéig kifogástalanul formálta meg Poppeát, miközben Waldhart zeneileg árnyaltan és hitelesen tolmácsolta a kissé naiv, tüzes, de szerethető karakter szólamát.
Az opera szereplői közül egyedül Ottone morális ábrázolása pozitív: alakja nem parodisztikus antihős, s a brnói színrevitelben is kifejezetten pozitív figuraként jelenik meg, mintegy erkölcsi ellenpontjaként a többi, züllött szereplőnek. Ennek megfelelően Constantin Zimmermann érzékenyen ábrázolta Ottone alakját, Poppea iránt érzett szerelmét is őszintén bemutatva, nagy stílusismerettel, hajlékony kontratenor hangon énekelve végig az estét.
Ottonéval szemben Nerót a színrevitel karakterisztikusan elnagyolt módon ábrázolja. Vojtěch Pelka ezért tudatosan infantilis és groteszk figuraként interpretálta a leendő császárt, akinek jelleme kiszámíthatatlan, viselkedése szélsőséges. Energikus színészi alakítása és erőteljes színpadi jelenléte mellett harsány, szándékoltan nyersebb kontratenorhangon énekelt, nem törekedve lírai árnyalásra: alakítása a figura abszurd jellemét hangsúlyozta.
Jelenet
Doubravka Novotná (Poppea)
Narcisso és Pallante kisebb szólamai kevés lehetőséget teremtenek az előadók számára tudásuk legjavának csillogtatására. Monika Jägerová (Narcisso) és Tadeáš Hoza (Pallante) valószínűleg célzatosan sematikus alakításai így is nagy szakmai felkészültségről tanúskodtak, s nagyon jól illeszkedtek a revüszerű előadásba. David Nykl telitalálat volt a császári udvart pragmatikus módon kiszolgáló Lesbo szerepére: megszólalásai hatásos módon alkottak kontrasztot a főszereplők elnagyolt gesztusaival, érzelmeivel.
Az előadás – akárcsak az Alcina – ezúttal is komoly sikert aratott. Bár nem volt teltház, a harmadik emeleten elég sok üres szék volt, a jelenlévők vastapssal és a bravózással jutalmazták az előadókat. Jelen sorok írója pedig reméli, hogy nincs messze a következő barokk operabemutató a morva fővárosban.
Péter Zoltán
fotó: Patrick Borecký
*
2026. április 19., Brno, Janáček Színház
Georg Friedrich Händel:
Agrippina
Opera három felvonásban, olasz nyelvan, cseh, angol és német felirattal
Librettó: Vincenzo Grimani
Díszlettervező: Petr Vítek
Jelmeztervező: Martin Chocholoušek
Világítás: Martin Špetlík
Koreográfia: Martin Pacek
Dramaturg: Patricie Částková
Rendező: Martin Glaser
Szereplők:
Agippina: Pavla Vykopalová
Nerone: Vojtěch Pelka
Ottone: Constantin Zimmermann
Poppea: Doubravka Novotná
Claudio: Wojtek Gierlach
Pallante: Tadeáš Hoza
Narcisso: Monika Jägerová
Lesbo: David Nykl
Közreműködik a Collegium 1704 zenekara
Zenei vezető, karmester: Václav Luks
