November 3. és 17. között rendezik az Armel Operaverseny idei döntőjét a Szegedi Nemzeti Színházban. A versenyzők itt már teljes opera produkciókban lépnek fel (a verseny első két fordulójában csak áriákat adtak elő). A produkciókat különböző operaházakban (az ún. partner operaházakban) tanulták be, és ezekben is mutatták be elsőként a darabot a döntőt megelőző hetekben. Az idei partner operaházak: Den Nye Opera - Norvégia, Divadlo Josefa Kajetána Tyla - Cseh Köztársaság, Szegedi Nemzeti Színház - Magyarország, Dicapo Opera Theatre - USA, Debreceni Csokonai Színház - Magyarország. A döntős versenyzők - akik természetesen a művek főbb szerepeinek valamelyikét kapták - tehát az egyes operaházak társulatához csatlakozva, az Operaversenyre már korábban kiválasztott rendezőkkel tanulták be a szerepeiket.
Az Armel Operaverseny idei döntőjében harmadikként Giuseppe Verdi Traviata című operájára került sor. A művet a Szegedi Nemzeti Színház produkciójában láthattuk.
A Traviata előadásán három versenyző lépett színpadra. Az orosz Maria Pakhar szoprán Violetta szerepét alakította, a magyar Balczó Péter tenorista Alfredót játszotta, Sergio Foresti olasz bariton pedig az idősebb Germont szerepét énekelte. A darabot Juronics Tamás rendezte.
Először néhány szót a műnek az Armel Operaversenyen való szerepeltetéséről, amit nem tartok szerencsésnek. Az Armel Operaversenyen kortárs, vagy legalábbis 20. századi operákat szoktak bemutatni, ami legalább némi lehetőséget ad a zsürinek az előadói produkciók összehasonlítására. (Ebből a sorból azért kilógott már a két évvel ezelőtti programban Cilea 1902-es Adriana Lecouvreurje is). Külön előnye a versenynek, hogy ezáltal számos olyan operát ismerhet meg a közönség, amit még soha vagy csak nagyon ritkán adtak itthon elő. A Traviata azonban már a legkevésbé sem illeszkedik a verseny koncepciójába, és több szempontból is összehasonlíthatatlanná teszi a versenyzők produkcióját. Egy olyan, 19. századi romantikus opera, mint Verdi Traviatája másféle hangi adottságot igényel, mint a kortárs operák többsége. A szervezők vélhetően a közönségnek akartak ezzel a választással kedvezni, ezzel azonban a versenyzők helyzetét is megnehezítették. Nem mintha nem lenne szükség a Traviatában meggyőző színészi produkcióra, de a hangi követelmények nagyon mások. A modern operák jelentős részében azonban – lásd például idén a Veslefrikket vagy a A lakájt – sokkal inkább a színészi képességek kerülnek előtérbe és egészen másfajta énektechnika szükségeltetik, mint például egy bel canto operában. Egyáltalán nem biztos, hogy aki jó A lakájban, jó lenne, mondjuk, A trubadúrban is, vagy aki most jó volt a Traviatában, meggyőzően énekelt volna a Veslefrikkben is. Természetesen a „modern opera” is messze túl tág fogalom, de A lakáj vagy a Veslefrikk összevetése a Traviata előadásával egy versenyen nagyon nehéz. Ráadásul bizonyos szerepekkel eleve sokkal nehezebb nyerni – például mert túl rövidek vagy egysíkúbb karaktert takarnak -, míg más szerepekben egy énekes sokkal inkább megmutathatja a képességeit. A tavalyi és a tavaly előtti győztesek persze egytől-egyig megérdemelték az első díjat, de ha másik operában, vagy másik szerepben lépnek színpadra, könnyen lehet, hogy a végeredmény is másképp alakul.
Mindez persze legyen a zsüri gondja, és nyilván az énekesek is tisztában vannak a fent leírtakkal. Itt tényleg nem csak a győzelem a fontos, hiszen a fiatal versenyzők több hetes vagy hónapos felkészülésben vehetnek részt ismert rendezőkkel, az előadásokat pedig számos ország közvetíti, így ez egy remek bemutatkozási lehetőség is a versenyzők számára. A verseny persze még izgalmasabbá teszi ezt a két hetes zenei eseményt, a közönség pedig csak nyerhet a fesztivállal.
A Juronics Tamás rendezte Traviatát ezúttal „modernizált” változatban, mai közegbe helyezve láthattuk. A „modernizált” jelző talán nem pontos, és itt érdemes a rendezőt idézni, aki korábban így nyilatkozott a produkcióról:
„Igazából nem ’modernizáltuk’ a darabot, pusztán mai térbe, mai közegbe helyeztük. Az emberi viszonyokat, karaktereket ugyanúgy bemutatjuk, és nagyon is realista játékmódot igyekeztünk kialakítani. Az volt a célom, hogy a zenéből és a szövegből inspirációt merítve a történetet igazzá, ma is átélhetővé tegyem... A Traviata története ma különösen aktuális, hiszen a megélhetés kényszere sok mindent elfogadottabbá tesz, mint korábban...Bízom benne, hogy katartikus és szerethető lesz az előadásunk.”
A rendező céljai szerintem teljesültek. A függöny felemelkedésekor, a színpadképet meglátva ugyan a nézők közül többen felszisszentek, de az előadás végén a közönség vastapssal jutalmazta a produkciót.
Violetta lakása ezúttal egy modern luxus lakosztály, ahol a felső tízezer bulijába csöppenünk. A falon a „könnyűvérű” Violetta fiatalabb kori sztárfotója. A társaság remekül szórakozik, mi azonban látjuk ez emeleten, a hálószoba melletti fürdőszobában a mosdó fölé hajoló Violettát is, aki rosszul van. Összeszedi magát és lemegy a többiekhez, ekkor látja őt meg Alfredo, akivel egymásba szeretnek.
A második felvonásban egy vidéki luxus villában vagyunk, itt él Violetta Alfredóval (a férfi áriája közben az ágyban hancúroznak). Ebbe a házba érkezik Violettához az idősebb Germont is, kérve a rossz hírű nőt, hogy – családja jó hírnevének megőrzése érdekében – hagyja el Alfredót.
A felvonás második jelenete egy bárban játszódik. A rendező ügyesen oldotta meg dramaturgiailag nehéz feladatot, az – eredetileg a bálban fellépő - cigánylányok és torreádorok karának szerepeltetését: a bárban szórakozó társaság tagjai adják elő parodizálva a jelenetet, rajzolt cigánylány és torreádor álarcokban. (Legfeljebb csak azt sajnálhatjuk, hogy balett-élményben így nem volt részünk.)
A harmadik felvonásban ismét Violetta lakosztályában vagyunk, de ez már mégsem ugyanaz a hely. Az üres lakás félhomályában Violetta magányosan búcsúzik szerelmétől és az élettől, majd - a katonaruhában érkező - Alfredo karjai között hal meg.
A történet mai környezetbe helyezése természetesen vitákra adhat okot, amely vita persze nem újkeletű. Számos hasonló megoldással találkozhattunk az elmúlt években, évtizedekben (a Traviata kapcsán elsősorban a nagy port kavart salzburgi Netrebko-Villazon-Hampson trió főszereplésével bemutatott Willi Decker-féle rendezés jut az ember eszébe).
Jelen produkció esetében nem újraértelmezésről van szó, a cél egyszerűbb: a történet mai szemmel is átélhetőbbé tétele. És miért ne lehetne a bálozó felső tízezer helyett egy bárban szórakozó felső tízezer, és miért ne lehetne estély helyett party? A néző – különöosen a fiatalabb korosztály – valószínűleg tényleg jobban tud a mai kor szereplőivel azonosulni, ennyiben a rendezés elérte célját. A történet szereplőinek érzelmei, emberi viszonyai pedig kortól függetlenek. Ennyiben egy tradicionális rendezés éppúgy lehet felületes, mint amennyire mély egy modern rendezés, vagy fordítva. A „műhöz való hűség” biztos, hogy nem a korhű díszletekben és jelmezekben merül ki. (A korhűséghez feltétlenül ragaszkodó nézőnek pedig azzal is tisztában kell lennie, hogy az a bizonyos kor már az ősbemutatón sem Verdi kora volt: a cenzúra kérésére az „erkölcstelen” történetet Verdi kora helyett 1700 körülre dátumozták vissza...)
Más kérdés, hogy az előadásban valami hiányzott, elsikkadt Violetta drámájából, de ez a valami a „korhűen” előadott Traviata-produkciókból is hiányzik. Ez pedig a társadalmi közeg, amely annak idején másképp gondolkodott Violettáról, a kurtizánról, Alexandre Dumas kaméliás hölgyéről, és azt hiszem, ez jelenti a Traviata-rendezések legnagyobb nehézségét. Lehet a témát aktualizálni, amelyben bál helyett bár van és amelyben Violetta betegsége tüdőbaj helyett AIDS. És lehet Violetta a történet 19. századi kurtizánja helyett luxus call-girl vagy pornószínésznő is, az azonban nyilvánvaló, hogy utóbbiak társadalmi megítélése nehezen hozható párhuzamba a 19. századi Violetta társadalmi megítélésével (a bemutató annak idején, 1853-ban botrányt keltett!). Ezen pedig az sem segít, ha Violetta abroncsos szoknyát visel, a báltermet pedig hatalmas, díszes csillárok díszítik – a befogadó közeg más. Kicsoda a mai kor nézője számára Violetta, a „szegény bűnös”, ahogyan Verdi nevezte őt? Mindez persze messzire vezet, és nem is szeretnék ebben a cikkben a műhöz feltétlenül ragaszkodó, tradicionális előadásmód és az újraértelmező, aktualizáló rendezés problémájába jobban belemenni. Több általam hallott és olvasott negatív kritikával szemben azonban azt gondolom, hogy a most látott Traviata-rendezés egy lehetséges irány, a produkció számos értékkel rendelkezik, és egy „szerethető” előadás született – nem utolsósorban az ígéretes, fiatal előadói gárdának is köszönhetően. (Nem tudom, hogy a színpadi környezetnek, a díszleteknek vagy a rendező munkájának köszönhető-e inkább, de valamennyi szereplő nagyon természetesen mozgott -teljesen elmaradtak az avítt, a mai néző számára sokszor megmosolyogtató és idegenként ható, teátrális mozdulatok.)
Az idősebb Germont szerepében színpadra lépő olasz Sergio Foresti produkciója számomra kevésbé volt meggyőző. (Ez volt egyébként róla a véleményem a második fordulóban is, amikor a Fidelióból énekelt). Azzal a Verdi-bariton hanggal, ami ehhez a szerephez szükséges, a versenyen induló énekesek közül többen is inkább rendelkeztek volna (elsősorban Alexey Bogdanovich-ra, Haja Zsoltra és Cseh Antalra gondolok). A szerepet azonban Foresti kapta meg, és nem állítom, hogy kudarcot vallott volna, de szerintem nem ez a neki való szerepkör. (Megerősít ebben engem az életrajza is: „Specialitása a barokk zene, azon belül is főképpen Handel és Vivaldi.”) A olasz bariton hangszíne nekem kissé színtelen, és hiányzik a hangjából a kellő vivőerő. Megjelenését tekintve túl fiatal a szerephez, még akkor is, ha egyébként ügyesen volt maszkírozva. (Szerintem nem is kellett volna Germont-ot versenyszereppé tenni egy elsősorban fiatalok számára kiírt versenyen).
A Pál Tamás dirigálta zenekar remek teljesítményt nyújtott. A Nyitány és a harmadik felvonásbeli Violetta-ária szomorú akkordjai szívbe markolóak volta, a karmester által diktált feszes, gyors tempók pedig precízek, pergőek. Itt kell megemlíteni, hogy az előadáson nem csak Alfredo már említett cabalettája, de Giorgio Germont még ritkábban előadott cabalettája („No, non udrai rimproveri”) is elhangzott, és Violetta harmadik felvonásbeli áriája sem volt meghúzva. (Alfredo cabalettája számomra lassú volt, az idősebb Germont első áriája („Di provenza il mar”) pedig túl gyors. Valószínű persze, hogy Pál Tamás karmesternek van igaza, engem pedig az általam ismert lemezfelvételek tempói csapnak be...)
(A teljes operafelvétel megtekinthető az Arte Live Web oldalán, itt: Traviata.)
Csák Balázs
fotó: Kelemen József
2010. november 6., 7., Szegedi Nemzeti Színház
Giuseppe Verdi:
Traviata
Alexandre Dumas A kaméliás hölgy c. regényének opera-adaptációja három felvonásban
A szöveget Francesco Maria Piave írta
Versenyszerepek:
Violetta Valéry, kurtizán (szoprán): Maria Pakhar (Oroszország)
Alfredo Germont (tenor): Balczó Péter (Magyarország)
Georges Germont, Alfredo apja (bariton): Sergio Foresti (Olaszország)
További szereplők:
Flora Bervoix, Violetta barátnője: Szonda Éva
Annina, Violetta komornája: Szabó Olga
Gaston, Alfred barátja: Börcsök Bálint / Kóbor Tamás
Douphol báró: Andrejcsik István
D’Obigny márki: Altorjay Tamás
Dr. Grenvil, Violetta orvosa: Kiss András
Komornyik: Taletovics Milán
Inas: Bonecz Tamás
Küldönc: Tóth Péter
Közreműködik: a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház énekkara és tánckara
Vezényel: Pál Tamás
Karigazgató: Kovács Kornélia
Díszlet: Kentaur
Jelmez: Földi Andrea
Ügyelő: Kürtös Petra, Pópity Tímea
Súgó: Zsoldos Anikó
Zenei asszisztensek: Herczeg Ágnes, Rákai András, Zalánki Rita
Rendezőasszisztens: Pópity Tímea
Játékmester: Toronykőy Attila
Rendező: Juronics Tamás
Az olasz nyelvű előadás magyar és angol felirattal kerül bemutatásra.
A Szegedi Nemzeti Színház produkciója az Armel Operaverseny és Fesztivál együttműködésével készült.
HÁTTÉR
(Forrás: Armel Operaverseny és Fesztivál)
Cselekmény
Violetta Valéry szalonjában vidáman zaljik a párizsi félvilág látszólag gondtalan, felszínes élete. A ház úrnője, hosszas betegségéből kissé felépülve a mámor szédületében keres vigaszt és felejtést gyötrelmeire. Violetta egyik ismerőse, az aranyifjú Gaston elhozza fiatal barátját, Alfredo Germontot, aki a távolból már régóta rajong Violettáért. A fiú szerelmet vall neki. Violettát meghatja a Alfredo őszinte rajongása, mégsem tud, vagy inkább nem mer hinni az igazi, az egyetlen, nagy szerelemben. Végül meggyőzi magát, hogy az ő lételeme a szabadság, neki a gyönyört és a pillanatnyi mámort hajszolva kell élnie ezután is.
Néhány hónappal később mégis szakít régi életével. Alfredo oldalán él, csendes visszavonultságban, Párizs közelében. Saját magának is alig meri bevallani, hogy lassan bízni kezd a sírig tartó szerelemben. Múltját azonban nem tagadhatja meg. Alfredo távollétében a fiú apja, az idősebb Germont látogatja meg Violettát. Fia kétes hírű kalandja miatt félti háza jóhírét és leánya biztosan megalapozott polgári jövőjét. Violetta összetört szívvel megígéri az idősebb Germontnak: el fog tűnni Alfredo életéből. Szakít hazatérő szerelmével, de döntése valódi okát nem vallja be, arra hivatkozik, hogy unja a nyugalmat, és vissza akar térni Párizs forgatagába.
Hogy elfelejtse a fiút, valóban így is tesz. Azonban véletlen találkozásuk elkerülhetetlen, Flora Bervoix házában egymásba is botlanak. Alfredo annyira elveszti önuralmát, hogy az egész vendégsereg jelenlétében a legszégyenletesebb módon megsérti Violettát: pénzt vág az arcába, mondván: fizetséggel tartozik a nő korábbi szolgálataiért. Későn ébred rá, mennyire igazságtalan volt azzal, aki annyira szereti őt, hogy boldogságáért még a saját szerelmét is feláldozta.
Violetta kimerülten fekszik otthonában, halálos beteg. Még a végtelen boldogság, hogy Alfredo bűnbánóan visszatért hozzá, sem adja vissza életerejét. Az idősebb Germont is későn érkezik, hogy bocsánatot kérjen. A sokat szenvedett lány Alfredo karjaiban hal meg.
Maria PAKHAR (szoprán)
Az orosz szoprán a moszkvai Sztanyiszlavszkij-Nyemirovics-Dancsenko Színház szólistája valamint a Bolsoj és a tbiliszi Paliashvili Operaház vendégművésze. Zongorista- és operaénekesi diplomát az Uráli Állami Konzervatóriumban szerzett (Jekatyerinburg), szólistai képesítést pedig a moszkvai Visnyevszkaja Opera Centerben. Repertoárján a következő szerepek találhatók: Margit (Faust), Natasa Rosztova, Mimì, Musette, Nedda, Jolanta, Tatjána, Micaëla, Violetta, Rosalinda (A denevér), és Fiordiligi. Jelenleg Nyikolaj Golisev, Vlagyimir Serbakov és Galina Visnyevszkaja tanítványa.
BALCZÓ Péter (tenor)
1983-ban született, Debrecenben. Hét évesen kezdett el hegedülni. 2006 -tól énekel a debreceni Csokonai Színházban, elsősorban lírai szerepeket. 2009 májusában diplomazott a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Zeneművészeti Karának magánének szakán. A 2009-ben megrendezett Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval döntőjében Gonzalve-t alakította Ravel Pásztoróra című egyfelvonásos operájában. 2010 februárjától Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjében Szu-Csong hercege szerepét énekli a Miskolci Nemzeti Színház produkciójában. Több nemzetközi énekversenyen és kurzuson vett részt.
Sergio FORESTI (bariton)
Olaszország egyik külföldön legtöbbet foglalkoztatott basszbaritonja zongora-, opera- és kamarazene szakon végzett. Specialitása a barokk zene, azon belül is főképpen Handel és Vivaldi. Repertoárján Monteverditől a Mozart-szerepeken át Csajkovszkijig szinte minden szerep megtalálható. Énekelt – többek között – a La Scala, a Berlin Staatsoper, a München Staatsoper és a Teatro Real, Madrid színpadán. Számtalan szakmai díjban részesült, több nemzetközi verseny győztese is volt, fontosabb díjai: Diapason d’Or, Preis der Deutschen Schallplattenkritik és a Grammy-díj.
PÁL Tamás
Pályáját a budapesti Operaházban kezdi 1960-ban, olyan karmesterek asszisztenseként, mint Ferencsik János, Lamberto Gardelli. Az ott töltött évek alatt a teljes repertoárt elsajátította, s már fiatal karmesterként jelentős bemutatók fűződtek nevéhez: ő vezényelte először Budapesten Gershwin Porgy és Bessét, és Berg Luluját. A Szegedi Nemzeti Színház 1975-ben szerződteti főzeneigazgatónak. Hatalmas sikerű Figaro bemutatója után Mozart-hagyományt teremt a Tisza parti városban. Elindul nemzetközi karrierje is, a világ neves operáiban lép fel, az általa vezényelt Aidával nyitja meg kapuit az új operaház Caracasban. Az Egyesült Államokban, Portlandban a Don Pasqualet, Japánban a budapesti Operaház vendégjátéka alkalmával a Pillangókisasszonyt, Peruban a Don Giovannit dirigálja. Karmestere a Cimarosa Titkos házasság című művéből készült tévéfelvételnek, valamint a magyar nemzeti operából, a Bánk bánból készült operafilmnek és CD felvételének is. Sokat dolgozik – többek közt – a film két főszereplőjével, Marton Évával és Rost Andreával. Egész pályáját végigkíséri rendkívüli érdeklődése az elfeledett értékek iránt. A világ az ő felvételeiről ismerte meg Salieri és Cimarosa nem egy operáját, Liszt egyetlen dalművét, a Don Sanchet, de ugyanígy Donizetti remekét, a Marin Falierot. Jelentős a pedagógiai munkássága is. 1999 és 2005 között a Budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia professzora volt, jelenleg a Szegedi Egyetem Zeneművészeti Karának tanára.
KENTAUR
Született Erkel László – kivételesen sokoldalú művész. A díszlettervező-, festő-, zenész-polihisztor a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában kezdte festészeti tanulmányait, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán diplomázott 1988-ban. 9 éven át tanult komolyzenét, több zenekar alapító tagja volt. 1982-óta tervez lemezborítókat, koncertplakátokat, könyvborítókat, színházi plakátokat. A 90-es évektől a Vígszínház, a Budapesti Kamaraszínház és a József Attila Színház grafikai imagének kialakítója és plakáttervezője. Eszenyi Enikő kultusz-előadásként elhíresült Leonce és Léna rendezése volt első díszlettervezői munkája, azóta számtalan színháznak dolgozott hazánkban és külföldön (Szlovákia, Csehország, Dánia, Svédország, Norvégia, Nagy Britannia, Egyesült Államok, Ausztrália, Japán, Fülöp-szigetek, Ausztria, Észtország) egyaránt. Állandó tervezője Alföldi Róbert, Marton László és Korcsmáros György rendezéseinek. Számos szakmai elismerés birtokosa (Magyar Színikritikusok díja (1994), Szlovák Színikritikusok Díja (1996), Dömötör díj (2000), Gundel díj (2004), Jászai Mari-díj (2007)…stb.). 2000 óta ismét nagyobb hangsúlyt helyez festészeti karrierjére, 2004-ben képzőművészeti, díszlettervezői és zenei munkásságáról könyv jelent meg Kentaur címmel.
FÖLDI Andrea
A Budapesti Divatiskolában kezdte tanulmányait, mellette pedig a Kossuth- illetve Jászai-díjas Szakács Györgyi mellett dolgozott. Első önálló jelmeztervezésével egy külföldi felkérésnek tett eleget, Párizsban, az Université de Vincennes à Saint-Denis-ben (Büchner: Leonce és Léna, rendező: Bruno Subrini). Ezt követően – az induló Merlin Színház és Jordán Tamás jóvoltából – az angliai Cardiffban, a Royal Welsh College of Music and Drama-ban is tanulhatott. Hazatérése óta Magyarország számtalan színházában találkozhattunk tervezéseivel, gyakorta dolgozik Bagossy Lászlóval, Juronics Tamással és rendszeres munkatársa a Szegedi Kortárs Balettnek. Fontosabb opera-tervezései: Mozart: Figaro házassága (Miskolci Nemzeti Színház, rendező: Almási Tóth András), Mozart: Don Giovanni (Szegedi Nemzeti Színház, rendező: Bagossy László), Kodály Zoltán: Háry János (Katona József Színház, Kecskemét, rendező: Juronics Tamás).
JURONICS Tamás
1969-ben született, Tatán. A Magyar Táncművészeti Főiskola Néptánc tagozatának elvégzése után Imre Zoltán hívására szerződött a Szegedi Baletthez.1991-től már önálló koreográfiákkal is bemutatkozott, 1993-tól pedig a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője. A magyar koreográfusok közül szinte elsőként használta a kortárs tánc elemeit koreográfiáiban, professzionális, magas technikai tudással bíró táncosok előadásában. Mára nemzetközileg is elismert alkotóvá vált, akinek nevéhez több mint 50 koreográfia fűződik. Műveit az általa megírt történet, a letisztult és egységes formavilág, valamint a dramaturgiai szerkezet átgondolt találkozása teszi katartikus élménnyé. A látványos színpadkép, a világítás, az effektek és a zene fontos, integráns része műveinek. 2008. július 1-jétől a Szegedi Nemzeti Színház művészeti igazgatója. Számtalan szakmai elismerés birtokosa, többek között 1997-ben Harangozó Gyula-díjat, több ízben Dömötör-díjat, 2005-ben Érdemes művész címet, 2007-ben Imre Zoltán-díjat és Prima-díjat, 2008-ban Szeged Kultúrájáért Díjat, valamint Eck Imre-díjat kapott. A Kossuth-díjat 2009-ben vehette át.
