A Rajna kincse konfliktusokkal terhelt cselekménye után a Ring-ciklus második darabjában Wagner sokkal inkább a szereplők belső vívódásainak a bemutatására helyezte a hangsúlyt. Ő maga úgy fogalmazott egy Liszt Ferenchez írt levelében, hogy A walkürben „az elemeknek és szíveknek szörnyű viharzását” sűrítette bele, „amely csak fokozatosan nyugszik le Brünhilda csodás álmáig”. A szereplők közti összecsapások pszichológiai mélységű ábrázolása, valamint a zenei szövetben folyamatosan jelenlévő sorsszerűség pedig olyan erős drámai légkört teremtenek, ami korábban példa nélküli volt az operairodalomban. Mindez számos lehetőséget rejt magában a rendezői színház számára is, illetve jó énekesekkel és karmesterrel pusztán Wagner zenéje is olyan elementáris erővel bír, ami a modern kor közönségét is magával ragadhatja. M. Tóth Géza új rendezése azonban csak részben használta ki ezeket a lehetőségeket.

A Rajna kincse után vizuális világában a Tetralógia második darabjának színpadra állítása sok újdonságot nem hozott. A giccs határát súroló, élénk színű, parodisztikus, a sci-fi filmek világát idéző jelmezek ezúttal is jól szolgálták a történet deheroizálását. A vetített díszlet az első felvonásban felidézte a kispolgári lét és a fogyasztói társadalom kellékeit, majd az utolsó két felvonásban folyamatosan ismétlődő számkódok, számítógépes parancsszavak, geometriai alakzatokká rendeződő, majd szétbomló elemek teremtették meg azt a virtuális enteriőrt, ami már A Rajna kincsében is az istenek lakhelyét illusztrálta. Kétségtelen, hogy a mitologikus világnak nem feltétlenül kell a történelem előtti időket idézni. A Rajna kincsében is működőképes – ha nem is túl eredeti – ötletnek bizonyult, hogy az alapvetően a romantikus hagyományokban gyökeredző wagneri mitológiát a rendező egy téren és időn kívüli futurisztikus világba helyezte. A vetített animáció azonban az első felvonás után elveszítette jelentéshordozó funkcióját és puszta dekorációs elemmé egyszerűsödött.

A Rajna kincse záró jelenetében Loge elvegyült egy bevásárlóközpont tömegében, A walkür elején pedig Sieglinde bevásárlásból tér haza – mintha a történet ott folytatódna, ahol az előestében abbamaradt. Sieglinde öltözete alapján unatkozó feleség lehet, aki jobbhíján vásárlással foglalja el magát. Siegmund raszta hajával, gitárjával és öltözékével egyfajta csöves hippinek néz ki, aki kívül áll a társadalmi konvenciókon, illetve akit száműzött tagjai közül a közösség. Hunding öltönyös, aktatáskás üzletemberként lép színpadra. Ebben a kontextusban a vérfertőző testvér-szerelem az elembertelenedett konzumvilág kötöttségei alól való szabadulásként értelmezhető. A rendező korábban kifejtette, hogy a Ring-ciklust a kapitalizmus kritikájaként fogja értelmezni, mindez azonban meglehetősen didaktikusnak hatott.

A Siegmund által elbeszélt történeteket a színpad megemelt hátsó részén táncosok illusztrálták. Ez a filmszerű megoldás szép beállításokat eredményezett, de különösebben nem tett hozzá a történethez. Az este második és harmadik részében az üres színpadé volt a főszerep – az előadás eszköztelenségében olykor már-már a félig-szcenírozás határát súrolta. A halott hősöket megjelenítő szado-mazo bőrszerkóban táncoló félmeztelen férfiak tovább fokozták a rendezés iróniáját, akárcsak a futurisztikus lila ruhában megjelenő walkürök csapata. Wotan és Fricka színpadi megjelenítésében ezúttal sem volt semmi patetikus és isteni: kisszerű, jelentéktelen figurákként léptek elénk. A főistenre még Hunding is csak megvető legyintéssel tekint a második felvonás végén, majd kisétál a színpadról.

Az előadás legnagyobb érdeme, hogy a színészvezetés pozitív irányba billent el. Az első felvonásban ugyan még voltak esetlegességek az énekesek színpadi mozgásában, de aztán fokozatosan jelentős javulás állt be e téren. A walkürben kevesebb lehetősége volt a rendezőnek annak érzékeltetésére, hogy a világ feletti uralmat jelképező gyűrű utáni küzdelem a hatalom iránti vágyról és az anyagi javak hajszolásáról szól. Talán ennek tudható be, hogy nem uralta olyan erősen a színpadot a folyton változó és vibráló animáció és M. Tóth Géza figyelmét sem kötötte teljesen le a látvány – mint A Rajna kincse esetében –, ezért több energiája maradt a szereplők egymás közti viszonyrendszerének kidolgozására. Azonban az egyoldalúan ironikus és parodisztikus szemléletmód, illetve a valószínűleg ebből következő elnagyolt jellemábrázolás sokszor éles ellentétbe került a zene patetikusságával és a wagneri lélekábrázolás mélységeivel. A rendezés nem sokat mutatott meg az „elemek és szívek szörnyű viharzásából”: egyedül Wotan alakja volt összetettebben ábrázolva. Márpedig a társadalomkritika, a hatalom és az anyagi javak utáni gátlástalan küzdelem mellett a tetralógiában kétségtelenül jelen van egy emberibb, gyengédebb szál is, amely a szeretet, a szabadság és boldogság utáni vágyról szól. M. Tóth Géza rendezése azonban sajnálatosan átsiklott ezen. A rendezői koncepció szempontjából ez érthető, ugyanakkor ezzel sokat elvett Wagner zenedrámájának összetettségéből.

Ami a zenei megvalósítást illeti, sok panaszra nem lehet okunk. Sümegi Eszter Sieglinde-ként is egyenletesen magas színvonalú alakítást nyújtott. Éneklésének nagyfokú drámai izzása, biztos magasságai, szép dallamívei, hangjának kifogástalan hajlékonysága ezúttal sem okozott csalódást. Alakításában Sieglinde egy szeretetre vágyó, félénk asszony volt. Linda Watson is erős színpadi jelenségként, nagyfokú profizmussal, impozánsan énekelte Brünhildét. Nagy volumenű, sötétebb színezetű szopránja ideális választás a germán hősnő szólamára, ahogy színpadi megjelenésében – szőke haj, magas termet – is kifogástalan Brünhilde. A második előadáson az utolsó felvonás előtt bemondták, hogy az énekesnő az influenza tüneteivel küzd, ez azonban szerencsére nem látszott alakításán. Németh Judit ezúttal is nagy stílus ismerettel, precizitással és kiváló artikulációval énekelte Frickát. Magas hangjai ugyan már nem szólnak olyan fényesen, de kulturált éneklésével még mindig biztos pontja volt az előadásnak. Siegmundot Kovácsházi István végig egyenletes magas színvonalon és üzembiztosan énekelte. Azonban Sümegi Eszter nagy hőfokon izzó Sieglinde-je mellett – különösen az első felvonás végén – vokális produkciója érzelmileg kifejezéstelenebb volt. Tomasz Konieczny Wotanjánál vokálisan minden bizonnyal létezik nagyobb volumenű alakítás, de a lengyel énekes olyan kidolgozott szerepformálással, az apró lelki rezdülésekre is érzékenyen alakította a főistent, ami ezúttal is emlékezetessé tette alakítását. Esendő, részvétünket kivívó, szimpatikus hősnek ábrázolta a figurát. A szereposztás gyenge pontjának Andreas Hörl Hundingját éreztem. Basszusa gyakorlatilag az egész előadás alatt baritonális színezettel, igazi mélységek nélkül, sokszor kellemetlen hangszínnel szólt. Színészileg ugyan jól alakította az erőszakos „üzletember” figuráját, aki feleségére is csak, mint vágyai kielégítőjére tekint, de ez nem kárpótolt vokális hiányosságaiért. Éneklése nélkülözte szólama gondosabb kidolgozását. A walküröket megszemélyesítő énekesnők együttese (Wittinger Gertrúd, Bátori Éva, Fodor Beatrix, Vörös Szilvia, Várhelyi Éva, Kálnay Zsófia, Gál Erika, Fodor Bernadett) nemcsak vokálisan nyújtottak színvonalas teljesítményt, de Vennekei Marianna koreográfiáját is jól elsajátították. Halász Péter jól ismeri a partitúrát, határozott elképzelése van a darabról, mindez precíz és fegyelmezett zenekari hangzást eredményezett. Ugyanakkor kétségtelen, hogy nem mindig volt képes a maga teljességében megragadni A walkür zenéjének nagyfokú drámai feszültségét, de a gondosan felépített zenekari kíséret így is megfelelő zenei dramaturgiai hátteret biztosított az énekesek számára.

A walkür premierjével elérkeztünk a Magyar Állami Operaház új Ring-ciklusának „félidejéhez”. Ezután még két bemutató lesz hátra, és végre teljessé válik A nibelung gyűrűje tetralógia. Valószínűleg a Siegfried és Az istenek alkonya esetében sem számíthatunk már jelentősebb változásokra az előadások látványvilágát, a rendezői koncepciót illetően. Ugyanakkor a négy darab együttes megtekintése nyilván egymáshoz viszonyítva is értelmezi, árnyalja majd a színpadon látottakat.

 fotó: Nagy Attila

***

2016. március 6., Magyar Állami Operaház

Richard Wagner:

A WALKÜR

Zenedráma három felvonásban, német nyelven, magyar és angol felirattal

Szövegíró: Richard Wagner

Díszlettervező: Zöldy Z Gergely

Jelmeztervező: Bárdosi Ibolya

Vetített látvány: KEDD Kreatív Műhely

Koreográfus: Venekei Marianna

Dramaturg, magyar nyelvű feliratok: Orbán Eszter

Karmester: Halász Péter

Rendező, vizuális koncepció: M. Tóth Géza

Szereposztás:

Siegmund - Kovácsházi István

Hunding - Andreas Hörl

Wotan - Tomasz Konieczny

Sieglinde - Sümegi Eszter

Brünnhilde - Linda Watson

Fricka - Németh Judit

Helmwige - Wittinger Gertrúd

Gerhilde - Bátori Éva

Ortlinde - Fodor Beatrix

Waltraute - Vörös Szilvia

Siegrune - Várhelyi Éva

Rossweise - Kálnay Zsófia

Grimgerde - Gál Erika

Schwertleite - Fodor Bernadett