Amilcare Ponchielli Giocondája nem tartozik az agyonjátszott repertoár darabok közé. Ebben szerepet játszik a librettó zavaros dramaturgiája, a zene másodvonalbelisége éppúgy, mint az, hogy a szólamok nagy feladat elé állítják a főszereplőket, illetve a darab előadása nagy létszámú kórust, valamint balettkart is igényel. Azonban a partitúra kétségtelenül tartalmaz néhány invenciódúsabb részletet (Enzo tengerészrománca, Gioconda méregáriája, Enzo és Barnabás első felvonásbeli kettőse stb.), amelyek jó lehetőséget biztosítanak az énekeseknek tehetségük csillogtatására. Ezenkívül a mű egyes zenei megoldásai már a verizmus és Puccini művészete felé mutatnak előre – a Gioconda tehát ha nem is igazi remekmű, de kétségtelenül jelentős opera. Fokozottan igaz viszont rá a közhely, hogy akkor érdemes műsorra tűzni, ha rendelkezésre állnak megfelelő énekesek, akik a partitúra szólamait magas színvonalon tudják interpretálni. A budapesti operaszínpadra több mint húszéves szünet után tért vissza a 16. századi Velencében játszódó rémdráma, kétségtelenül színvonalas, de nem minden részletében kiemelkedőre sikerült zenei megvalósításban.
Almási-Tóth András rendezésében a színpadra állítás számos megoldása nem távolodott el a hagyományos operarendezések világától. A kórusnak különösebb feladata nincs: az énekkar tagjai jobbára csak kivonulnak a színpadra, eléneklik a szerepeiket, majd kimennek. A díszlet teljesen realisztikusan idézi meg Velence látképét egészen addig, amíg a festett díszlet fel nem emelkedik, hogy a kóristák alatta vonuljanak ki. Emellett a megváltoztatott befejezés (Gioconda lelövi Barnabást, mielőtt magával is végez), a jelmezek kortalansága, valamint a leereszkedő, hófehér falú kis szobácska, illetve a történet korára egyáltalán nem utaló jelmezek sem engedik, hogy teljesen tradicionális rendezésnek tekintsük Almási-Tóth színpadra állítását.
Az „Órák tánca” ötletes, látványos és szórakoztató koreográfiája teljesen kilógott a cselekményből, ami mintha egészében véve egy cirkuszi porondszerűségen játszódna. Ezt erősíti, hogy Barnabás segítői az első felvonásban cirkuszi mutatványokat előadó törpék. Alvise kiüti felesége kezéből a vakasszonytól kapott rózsafüzért, ami így a vízbe hull. Ezek a megoldások szembemennek a librettó eredeti rendezői utasításaival, és bár alapvetően nem változtatják meg a történetet, így is kiemelik a színpadra állítást a hagyományos operarendezések sorából. Mindezen ötletek azonban nem álltak össze számomra egységes egésszé, s nem éreztem úgy, hogy a rendezés képes lett volna mélyebb gondolatisággal megtölteni a történetet.
A szereplők egymásközti viszonyrendszerének ábrázolásában, a színészvezetésben nem véltem felfedezni a karakterek mélyebb lélekábrázolására való törekvést, és a rendezés egészét ezúttal is – akárcsak a tavalyi Porgy és Bess esetében – kidolgozatlannak éreztem. Almási-Tóth az irónia jelenlétét következetesen végigvitte az előadáson, olykor a giccses megoldásoktól sem riadva vissza. Az olyan jelenetek, mint a hitvesi ágy ravatallá változtatása, az esküvői fátyol és az elszáradt esküvői csokor lagúnába dobása szépen illusztrálták a zenét, de mélyebb gondolatisággal nem rendelkeztek. Látványos megoldásokból, a horrorisztikus történet atmoszféráját megteremtő ötletekből nem volt hiány, de az aprólékosan kidolgozott produkció ezúttal is elmaradt.
Ami a zenei megvalósítást illeti, a címszerepet Sümegi Eszter ezúttal is igyekezett nagy érzelmi töltettel, drámailag hitelesen életre kelteni, énektechnikailag is nagyszerűen megoldva szólamát, de vokális teljesítményét dinamikailag kevésbé éreztem árnyaltnak. A magasabb részekben jobban, a mélyebb hangfekvésekben árnyalatnyival halványabban teljesített, összességében azonban szépen megbirkózott a szereppel.
Sokkal problematikusabbnak éreztem a tenor főszerepet éneklő Boncsér Gergelyt. Az énekes sokat fejlődött az elmúlt évek alatt, technikailag jól oldotta meg Enzo szólamát, hangja hajlékonyságára se lehetett panaszunk, a magas hangokat is természetes könnyedséggel fogja meg, de alapvetően inkább lírai, nem pedig drámai tenor. Ennek következtében vokális produkciója nem volt kiegyenlített, tenorja többször elveszett a zenekari szövetben, hiányzott belőle az igazi drámai erő (miközben a lírai részletek nagyszerűen szóltak).
Alexandru Agache esetében hasonló kifogások nem merültek fel. Az ő vocéjához nagyon is illik Barnabás, igyekezett is mind vokálisan, mind pedig színészileg hitelesen megjeleníteni a figurát, élettel tölteni meg a kottafejeket. A második felvonás megcsonkítása azonban sajnos megfosztotta a híres bariton áriától (barcarola), valamint megkurtították a tenor-bariton kettőst is. A húzások dramaturgiailag talán feszesebbé tették az előadást, de redukálták Barnabás szerepét, s ezzel felborították a zenei egyensúlyt, hiszen az első háromnegyed órát uraló szereplő így csak hosszabb idő után térhetett vissza nagyobb fajsúlyú jelenetben a színpadra. Agache Barnabása azonban még így is nagyszerű alakítás volt.
Cser Krisztián is rendelkezik azzal a hangmatériával, ami első osztályú Alvise-zá teszi. Ehhez határozott színpadi jelenléte, színészi készségei is hozzájárultak. Gördülékeny, kiegyenlített előadásban adta elő szólamát, bár néha hiányoltam a vokális produkció finomabb árnyalását.
Laura szerepét Gál Erika alakította érzelemgazdagon, sebezhető, de határozott naivát varázsolva a színpadra, s ha bizonyos részekben hiányoltam is az átütő drámai erőt, mindenért kárpótolt a szerepformálás összetettsége, magával ragadó dinamizmusa.
Wiedemann Bernadett megbetegedése miatt beugrással énekelte a Vak Asszony szerepét Kiss Judit Anna. Az Erkel Színházban ezzel a szereppel debütáló fiatal énekes nagyszerű alakítást nyújtott, amiben nyoma sem volt a rutintalan énekesnőkre sokszor jellemző bizonytalanságnak. A tehetséges művésznő profikat megszégyenítő módon oldotta meg szerepét. Remélem, sokat láthatjuk és hallhatjuk még a II. János Pál pápa téren.
Az énekkar a megszokott profizmussal, kiválóan szólaltatta meg az énekkari részeket.
Kesselyák Gergely irányításával a zenekar igazán nagyszerűen végezte a dolgát, az „Órák tánca” gyönyörű hangszínei, vagy az első felvonás bevezető zenekari muzsikája egyaránt az est fénypontjai voltak. A Maestro jól eltalált tempói, dinamizmusa nagyszerűen kiszolgálta az énekeseket. A partitúra követelményeinek megfelelően a zenekar ahol kellett nyersebben, az érzelmesebb részletekben líraian, a drámai csúcspontoknál átütő erejű drámaisággal szólt.
Bizonyára sok operarajongó által az idei évad egyik, hanem a legjobban várt bemutatója volt a Gioconda, hiszen a kilencvenes években közel tíz éven át volt része a darab a Magyar Állami Operaház repertoárjának. A mostani premier azonban sajnos felemásra sikerült, (és még a darab operaslágereit is megcsonkította a rendezés…).
Péter Zoltán
fotó: Rákossy Péter
***
