Nehéz megérteni, hogy Puccini három egyfelvonásos operából álló Triptichonjának (Il trittico) két darabja, A köpeny (Il tabarro) és az Angelica nővér (Suor Angelica) miért tartozik a ritkán játszott operák közé. Pedig az 1918-as ősbemutató óta ez mindig is így volt, és már akkor, a premieren is csak a harmadik opera, a Gianni Schicchi aratott osztatlan sikert. A Triptichon hármas struktúrája - Puccini legnagyobb bánatára - a bemutatót követően azonnal darabokra tört: azt követően ritkaságszámba ment, hogy mindhárom operát egy estén mutassák be. Itthon utoljára közel húsz éve láthattuk így, egyben a Triptichont.

Nehéz ezt megérteni, mert mindhárom opera remekmű, egy-egy gyöngyszem, amelyek közül a már említett két, ritkábban játszott darab talán csak azért fénylik kevésbé, mert a szerző legsikeresebb operáival, a Bohémélettel, a Toscával, a Pillangókisasszonnyal és a Turandottal hasonlítjuk össze. Ezekkel a művekkel A köpeny és az Angelica nővér talán tényleg nem vetekedhet, de ha a zeneszerző korának olasz operatermésére, más - elsősorban a verista szerzők, mindenekelőtt Giordano, Mascagni, Leoncavallo, Cilea - műveire tekintünk, egyértelmű, hogy Puccini egyfelvonásosai a legjobbak közé sorolhatóak.

A zeneszerző úgy kívánta, hogy a három művet egy estén adják elő. A Triptichon mindenkori színpadra állítói ezért rendre késztetést éreznek, hogy megmagyarázzák, mi köti össze a három művet. Például a „halál” - szokták mondani. Jó, de melyik operában nem játszik fontos szerepet a „halál”? (Nincs statisztikám erről, de valószínűleg csak a „szerelem” előzi meg.) Olyan magyarázattal is találkozhatunk, hogy a három opera Dante Isteni színjátéka három fejezetének feleltethető meg. A köpeny lenne a Pokol, az Anglica nővér a Purgatórium - ez eddig rendben is van -, na de a Gianni Schicchi lenne a Paradicsom? (Puccinit tényleg foglalkoztatta az Isteni színjáték, de a Triptichonban végül csak a Gianni Schicchi révén maradt utalás Dante művére.) Nem hiszem, hogy ezeket a darabokat mindenáron közös nevezőre kellene hozni. Három, egymástól eltérő operáról van szó, és éppen ez a változatosság, a művek közötti kontraszt - valamint az, hogy a Triptichon három egyenlő részre van osztva - kelti a teljesség érzetét, amelynek köszönhetően (megfelelő színvonalú előadás esetén) ennek a három órának egyetlen unalmas perce sincs.

Egy interjúban Anger Ferenc, a mostani produkció rendezője is arról beszélt: szeretné megmutatni, mi köti össze ezeket a darabokat. A szándék azonban inkább csak a hasonló elrendezésű színpadképekben (és az előadás alatt a színpadon végig látható Santa Maria feliratban) volt tetten érhető. Nem is baj, ennyi „közös nevező” éppen elég; mindhárom rendezés kitűnő volt önmagában is.

A köpeny - Szemerédy Károly és Sümegi Eszter

A most látott produkciókban a központi cselekmény a színpad közepére koncentrálódik. Ezt a centrális helyet még hangsúlyosabbá teszi, hogy a díszlet meg is van emelve: A köpenyben a hajó fedélzetén, az Angelica nővérben lépcsőkön, a Gianni Schicchiben pedig egy ravatalszerűen megemelt ágyon, illetve a körül zajlik a cselekmény. A centrumot körülölelő sűrű díszleteknek köszönhetően a színpadi tér leszűkül (látványtervező: Zöldy Z Gergely), ami kamara-jelleget kölcsönöz a produkcióknak. A Triptichon esetében ezt kifejezetten jó megoldásnak tartom, hiszen - bár az Angelica nővér és a Gianni Schicchi sokszereplős, a zenekar pedig természetesen egyáltalán nem kamarazenekar méretű - a cselekmény mindhárom operában egyetlen helyszínen, viszonylag szűk térben (egy bárka fedélzetén, egy kolostor belső udvarán, illetve egy szobában) zajlik. Nagyobb, nyitottabb térben a színpadi eseményeket kevésbé koncentráltan, az egyes karaktereket pedig kevésbé árnyaltan lehetne csak megjeleníteni.

Szintén a rendezést dicséri, hogy a színpadon a történet szempontjából elsődleges eseményeken kívül is mindig történik valami: A köpenyben például a Szajna partján, a kávéházban is zajlik az élet, a Gianni Schicchiben pedig a madarakat az emeleten etető Lauretta is végig látható. A gondosan megtervezett dramaturgiának köszönhetően azonban ezek a mellékes események nem vonják el a néző figyelmét a fontosabb, központi történésekről.

A díszletek és a jelmezek, illetve a fények játéka egyaránt igényesen kidolgozott, színes, attraktív.

*

Thriller a hajón - A köpeny

Zeneileg A köpeny tömör, izgalmas összefoglalását adja annak, milyen is egy verista opera. Komor, borús hangvételű ez a mű, amely a Triptichonnak - az előadást tekintve - első darabja. Már a nyitó zenekari rész is plasztikusan varázsolja elénk a sötéten kavargó folyót és környezetét, és a zene hangulatfestő ereje a továbbiakban is lenyűgöző.

A Szajna partján vagyunk, egy kis uszályon. Michele, a kapitány nehéz körülmények között él itt feleségével, Giorgettával, aki boldogtalan: közös gyermekük meghalt, a nő pedig már elhidegült férjétől. Giorgetta titkos viszonyt folytat az egyik fiatal rakodómunkással, Luigival, akivel éjszakai randevút beszél meg a hajón. Luigi azonban a megbeszélt találkán véletlenül Michelével találkozik össze, aki leleplezi és megöli őt. A későn érkező Giorgetta már csak férjét és halott szerelmét találja a fedélzeten. (A libretto szerint az utolsó jelenetben Michele a még mindig belé kapaszkodó, de már halott Luigit a köpenye alá rejti, majd Giorgetta megjelenésekor a köpenyt leveti, a holttest pedig a nő elé zuhan. Ezt a jelenetet nem könnyű jól megrendezni, és a most látott rendezésben sem sikerült igazán hitelesen előadni.)

A köpeny véres végkifejletbe torkolló története csak látszólag banális, és a szerelmi háromszög ábrázolása sem szokványos. A szereplők jellemrajza ugyanis az opera rövidsége ellenére zeneileg és dramaturgiailag is rendkívül jól kidolgozott, ráaádásul ebben a történetben nincsenek sem hősök, sem gonosztevők: épp ezért olyan nyomasztó ez a mű.

A köpeny - Sümegi Eszter, Fekete Attila, Wiedemann Bernadett és Gábor Géza

A szinte végig magas hőfokon izzó szenvedélyek tolmácsolása a három főszereplő énekes részéről maximális intenzitást követel meg. A köpeny mostani előadásán mindhárom énekes jól megfelelt ennek a követelmények.

A Giorgettát alakító Sümegi Esztert verista művekben eddig nem hallottam (hacsak nem soroljuk ide a Toscát). Kiderült, hogy ezt is tudja, nagyszerű alakítást nyújtott.

Az énekesnő érzékletesen formálta meg a megfáradt, elkeseredett asszonyt, akinek élete kiüresedett és kilátástalan, és aki újra szenvedélyre, vigaszra és egy kis vidámságra vágyik. Produkciója vokálisan is árnyalt volt és kifejező. Szép, erőteljes magasságokat hallhattunk tőle, a drámai részekben a zenekari fortékat is magabiztosan énekelte át.

Luigi igazi hőstenor szerep, Fekete Attila pedig jól bírta a szólam nehézségeit, ideértve áriáját („Hai bene raggion”) vagy a „hanggyilkos” „Folle di gelosia!” jelenetet is, a duettekben pedig méltó partnere volt Sümegi Eszternek. Hihetően mutatta be a fiatal rakodómunkást, akinek élete a nőéhez hasonlóan nehéz és sivár, és akiben Giorgetta - a testi vágyon túl - igaz érzelmeket ébreszt. Nem gonosz csábító ő, tiszteli Michelét. A reménytelenség tudata és a Giorgetta iránti szenvedély érzése sodorja a tragédia felé.

A köpeny - Szemerédy Károly és Sümegi Eszter

Az eredeti szereposztásban Kálmándy Mihály volt kiírva Michele szerepére, betegsége miatt azonban Szemerédy Károly lépett fel. A fiatal baritonista szuggesztív előadó, érett színészi játékkal alakította Michele nyers, zord figuráját, jóllehet, megjelenésében túl fiatal még a szerephez. Szép színű baritonja kellő erővel is párosult, bár a legsűrűbb zenekari részek alatt nem mindig volt elég jól hallható. Megrendítően tolmácsolta a férj szerepét a Giorgettával való végtelenül szomorú jelenetében - amikor a férfi visszemlékszik közös gyermekükre és arra az időre, amikor feleségével még szerették egymást -, majd keserű áriájában is („Scorri fume”): ekkor már érzi, hogy gyermeke után feleségét is el fogja veszíteni. (A záróképben egyébként a rendező még rátett egy lapáttal: a zokogó Giorgetta felett álló Michele gombolni kezdte az ingét…)

Elsőrangú énekeseket kaptunk Szarka és Vakond szerepében Wiedemann Bernadett és Gábor Géza személyében, de a Csuka karakterszerepét alakító Szerekován János is jó választás volt.

*

Bűntelenség és bűnhődés - Angelica nővér

Puccini nem csak a nőket, de a női énekhangokat is nagyon szerette. Korábbi operái nagy nőalakjainak megalkotása után úgy döntött, hogy ír egy művet, amiben kizárólag női hangok lesznek. Ez persze kockázatos vállakozás: a női és a férfihangok kontrasztjának hiányában a zene monotonabbnak tűnhet. Az Angelica nővérrel azonban a szerző bebizonyította, hogy ez nem szükségképpen van így. A Triptichon másodikként előadott operája mesterien megkomponált mű, olvadóan szép harmóniavilággal, a három egyfelvonásos közül azonban ezt szokták a legritkábban játszani.

Angelica nővér - jelenet

Egy kolostorban vagyunk a 17. század végén, Sienában. Az előkelő családból származó Angelica hét éve él itt apácaként: „bűnös viszonyt” folytatott, házasságon kívül született egy fia, akit azóta nem láthatott. Angelicához látogató érkezik: nénje, a hercegnő, aki a családi vagyon elosztása miatt jött el hozzá. Az apáca kérdésére a hercegnő ridegen közli vele: fia két éve halott. Az egyedül maradó Angelica megöli magát. Haláltusája alatt megjelenik számára a Szűzanya, oldalán Angelica fiával.

A kissé érzelmes történet előadása könnyen szentimentálissá válhatna - ha a művet nem Puccini írta volna. Puccini zenéje azonban mély és őszinte érzelmeket közvetít. Az opera mai kritikusai gyakran utalnak arra, hogy ez a „vallásos mű”, az apácák között játszódó cselekmény a mai néző számára kissé már idegen. Nem értek ezzel egyet: számomra az opera elsősorban egy nőről szól, akit elszakítottak a fiától, és akinek végül fia halálát is meg kell érnie. A többi csak a „körítés”.

Angelica nővér - Komlósi Ildikó és Létay Kiss Gabriella

A mostani előadáson a színpadkép - a kolostor belső udvara és kerengője - kétségtelenül impozáns, szép látványt nyújt, de talán túlságosan is szépet. A dús, buja, zöld növényzet, és az amúgy látványos fényjáték meleg színei nekem inkább egy délies nyaraló barátságos hangulatú kertjét idézték, nem pedig a szigorú záda puritán, rideg világát. Ettől eltekintve ezt a darabot is kiváló rendezésnek tartom.

A mű végén a haldokló Angelica, akit öngyilkossága miatt lelkiismeretfurdalás gyötör, arra kéri a Szűzanyát, hogy bocsásson meg. A fenti, rövid kis cselekmény-leírásban az eredeti befejezést ismertettem („Haláltusája alatt megjelenik számára a Szűzanya, oldalán Angelica fiával.”). A mostani rendezésben a mű végén Angelicát ugyan az angyalok között látjuk (férfi angyalok is bejöttek a színpadra!), a nő azonban hiába keresi fiát, nem találja… Az átírt befejezés többféleképpen is értelmezhető. Talán Angelica bűne - az öngyilkosság - megbocsáthatatlan. Talán nincs is, aki megbocsásson, vigaszt nyújtson, mert a Szűzanya sem létezik: csak a haldokló Angelica vízionálja mindezt. A befejezés így mindenesetre még szomorúbb, bármelyik értelmezést fogadjuk is el.

Létay Kiss Gabriella teljes odaadással formálta meg Angelicát és interpretálta a nő szomorúságát, reményét, majd végső, immár elviselhetetlen fájdalmát. A Hercegnővel való duettjében minden pillanata kidolgozott volt: a visszahúzódó apácalányból őszinte elkeseredettséggel tört ki haragja a sorsa miatt, azért, amiért hosszú évek óta így kell szenvednie.

Vokálisan végig magabiztosan uralta a szólamot, hangja szép fénnyel, kiegyenlítetten szólt, és gyönyörű magasságokkal örvendeztette meg a közönséget. Áriájában („Senza mamma…”) és az azt követő fináléban a révületbe esett Angelica ábrázolása megindító volt. Létay Kiss Gabriella kapta az est legnagyobb tapsát.

Angelica nővér - zárókép

A Hercegnőt alakító Komlósi Ildikónak már néma bevonulása is hatásos volt. Szuggesztíven alakította a Hercegnő elegáns, hideg, fölényes, kegyetlen, sőt, szadista alakját. Vokálisan is nagyon jó teljesítményt nyújtott, zengő mélységei emlékezetesek maradnak.

A női kar és a gyermekkar egyaránt pontosan énekelt, egységes hangzást produkálva.

Ezúttal nem sorolom fel valamennyi szereplőt (a cikk végén, a színlapon megtalálhatóak): a kisebb szerepekben fellépő, hófehér apácaruhákba öltözött énekesnők egytől-egyig megfeleltek a mű és a színvonalas előadás által támasztott követelményeknek.

*

Dante után szabadon - Gianni Schicchi

Sok már a tragédiából egy estére, a feloldást csak egy vígopera jelentheti. Puccini sem a Gianni Schicchi előtt, sem azt követően nem írt vígoperát. A Schicchivel bebizonyította, hogy ezt is tudja.

Firenzében vagyunk 1299-ben, a gazdag Buoso Donati házában. Az éppen elhunyt férfi rokonai kétségbeesetten tudják meg, hogy az minden vagyonát egy kolostorra hagyta. A fiatal Rinuccio javaslatára odahívják a furfangos Gianni Schicchit (Rinuccio az ő lányának, Laurettának udvarol), akinek van is egy ötlete. A holttestet elrejtik, Schicchi pedig a halott Buoso Donati hálóingébe bújik, és megígéri: az odaérkező jegyzőnek ő diktál majd végrendeletet, úgy, ahogy azt a rokonok kívánják. Schicchi azonban a jegyző előtt a vagyon nagy részét „legjobb barátjára, Gianni Schicchire” (azaz saját magára) hagyja. A feldühödött rokonok már semmit sem tehetnek, a fiatal szerelmesek - Rinuccio és Lauretta - pedig egymáséi lesznek.

Gianni Schicchi - jelenet

Gianni Schicchi és Buoso Donati valós személyek voltak, előbbit ott találjuk Dante Isteni színjátékában is, a Pokolban, méghozzá igen rossz helyen: a nyolcadik kör egyik legbelső bugyrában, nem messze Lucifertől… Puccini azonban ezt nem vette ilyen komolyan, az ő Gianni Schicchije egy ravasz, okos csaló, aki tulajdonképpen igazságot tesz: a haszonleső, álszent rokonok pórul járnak, lányának jövője pedig így biztosítva lesz (igaz, közben ő maga is meggazdagszik). A vígopera humorát leginkább a fanyar és ironikus jelzőkkel tudnám jellemezni. A fergeteges zenének, a pergő cselekménynek és a kitűnő dramaturgiának köszönhetően a darab mégis elsősorban felhőtlen szórakozást jelent a nézőknek, akik már az ősbemutatón szívükbe zárták az operát. A Gianni Schicchi azóta is közönségkedvenc.

A másik két műhöz hasonlóan ezt az élettel teli, szellemes, harsány, sziporkázó darabot is nagyszerű rendezésben láthatjuk. 

A színpad jelentős részét Buoso hatalmas méretű ágya foglalja el. Az emeleti részen, a falon festmények láthatóak. A szereplők korabeli öltözetet viselnek, a rikítóan színes kora reneszánsz ruhák igényesek. A szereplők mozgása, mozgatása ötletes: a Buoso rokonaiból álló díszes társaság részéről nagyszerű, kimerevített „tablóképeket” és ötletes „táncokat” is láthatunk.

Gianni Schicchi - jelenet

Rinuccio egy kis játékmackóban találja meg a végrendeletet, maga a halott Buoso pedig egy óriás méretű plüssmedve. Ezt a „maci-motívumot” nem igazán értettem, de kétségtelenül látványos volt és nagy sikert aratott. (Magát a játékmacit viszont a rokon kisfú, Gherardino találja meg a halott Buoso paplana alá bújva. Elég bizarr jelenet, bármit is jelentsen. Buoso bizonyára nem volt egy szent, a lökött rokonok által felforgatott szoba egyik szekrényéből még egy csontváz is előkerül…)

A macik mellett egy telefon is szerepet kap, azon keresztül hallgatják a híreket Signából. Ez is ötletes, bár nekem épp elég lett volna a szerzők - Puccini és a szövegíró Giovacchino Forzano - humora, a telefont már kicsit fölöslegesnek éreztem.

A címszereplő Kálmán Péter remekül alakította Schicchi karakterét, kellő súlyt adva a figurának. Felszabadult játékát biztos szerep- és szólamismeret jellemezte. Számomra ugyanakkor a jelenet, amelyben Schicchi az egyes javakról végrendelkezik, inkább rutinszerűnek, így - a többi jelenethez képest - unalmasabbnak tűnt.

A Laurettát alakító Sáfár Orsolya bájosan interpretálta a naiv fiatal lány szerepét, érzelgősség nélkül előadott népszerű áriája („O mio babbino caro”) vokális szempontból is meggyőző volt.

Megható jelenet az operában, amikor Schicchi - miután végre kiötli grandiózus tervét -, Laurettát kiküldi madarakat etetni. Így kívánja lánya ártatlanságát megóvni, hogy az ne lehessen bűnrészes a bent zajló ördögi színjátékban.

A mostani rendezésben a madarakat etető Lauretta is végig látható, egészen az opera befejezéséig. Az emeleten, a központi cselekménnyel párhuzamosan zajló, önálló kis magánszáma az előadás egyik legszórakoztatóbb részének bizonyult. (A durcásan kivonuló Laurettának ugyanis igencsak meggyűlik a baja a madarakkal, amelyek először sehol sincsenek, majd váratlanul megérkeznek, de jól összecsipkedik a lányt. Lauretta ezt követően egyre jobban unatkozik. Előbb bábozik a kezével - „madarasat” játszik -, majd a falon lévő képeket vizsgálgatja, végül „magzat-pózban” el is alszik a földön, és csak a finálé-beli „Ladro, ladro” jelenet riasztja fel…)

Gianni Schicchi - jelenet

Balczó Péter is jó választás volt Rinuccio szerepére, szép színű tenorján végig lendületesen énekelt (legfeljebb csak „Firenze è come…” kezdetű áriája magas „B” hangjai nem szóltak olyan fényesen, mint ahogy azt tőle megszokhattuk).

Az összes szereplőt ezúttal sem sorolom fel - valamennyien lelkesen játszottak, jól komédiáztak, az együttesekben pontosan énekeltek. Külön is ki szeretném azonban emelni a jegyzőt alakító Bátki Fazekas Zoltánt, akinek színészi alakítása, humora révén az addig is nívós produkció még szórakoztatóbbá vált, valamint a Betto di Signa szerepét éneklő fiatal énekest, Kiss Andrást, akit korosztálya legtehetségesebb basszistájának tartok.

*

A Kesselyák Gergely által dirigált zenekar kitűnő hangzást produkálva, koncentráltan, karakteresen, vérbeli „Puccini-zenekarként” muzsikált. A köpeny sötét, fojtott légkört árasztó, komor tónusú akkordjai kifejezően, a nagyívű, szenvedélyes melódiák alatt pedig kellő dinamikával szólaltak meg. Az Angelica nővér álomszép harmóniáinak érzékletes interpretációja révén a fináléban a zene éteri magasságokba emelkedett. A Gianni Schicchi gyors tempóit és tempóváltásait a zenekar feszesen és igen pontosan játszotta, jól kiemelve a „zenei humorokat”, és az egyes karaktereket megjelenítő, visszatérő zenei motívumokat is.

*

Puccini már azon is felháborodott, hogy a Triptichonból egy este csak két operát adjanak elő - nemhogy egyet, ami azóta szintén gyakorlat lett -, de végül beletörődött. Az Erkel Színházban ezúttal csak a premieren volt együtt látható mindhárom opera, amit hibának tartok. A következő előadások mindegyikén két egyfelvonásost mutatnak majd be, egy tragédiát és egy vígoperát (az egyik mű tehát mindig a Gianni Schicchi lesz). Biztosan ezek is nagyszerű előadások lesznek, és Puccini egyfelvonásosait természetesen párban is érdemes megnézni. Sajnálom ugyanakkor, hogy ez a pompás Triptichon-előadás csak egyetlen estén volt látható.

Csák Balázs

 fotó: Nagy Attila

***

2015. december 12., Erkel Színház

Giacomo Puccini:

TRIPTICHON

A KÖPENY / ANGELICA NŐVÉR / GIANNI SCHICCHI

Egyfelvonásos operák olasz nyelven, magyar felirattal

Látványtervező: Zöldy Z Gergely

Játékmester: Frigyesi Tibor

Rendezőasszisztens: Kovács Katalin

Dramaturg, magyar feliratok: Kenesey Judit

Zenei asszisztensek: Katona Anikó, Jean Klára, Mikó Szilvia, Pfeiffer Gyula

Karigazgató: Strausz Kálmán

A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér

Karmester: Kesselyák Gergely

Rendező: Anger Ferenc

*

A KÖPENY

Szövegíró: Giuseppe Adami

Szereplők:

Michele: Szemerédy Károly

Giorgetta:  Sümegi Eszter

Luigi: Fekete Attila

A Csuka:  Szerekován János

A Vakond:  Gábor Géza

A Szarka:  Wiedemann Bernadett

Utcai énekes:  Rácz Illés

Szerelmespár:  Kersák Edina, Novák János

*

ANGELICA NŐVÉR

Szövegíró: Giovacchino Forzano

Szereplők:

Angelica nővér: Létay Kiss Gabriella

Hercegnő: Komlósi Ildikó

Főnöknő: Dobi-Kiss Veronika

Tanító nővér: Kovács Annamária

Genovéva nővér: Molnár Ágnes

Szigorú nővér: Farkasréti Mária

Osmina nővér: Kempf Márta

Dolcina nővér: Budai-Langermann Mónika

Betegápoló nővér: Vörös Szilvia

Kolduló nővérek: Bazsinka Zsuzsanna, Markovics Erika

Két novícia: Zavaros Eszter, Haris Nadin

Laikus nővérek: Bolya Papp Nikoletta, Magassy Júlia

*

GIANNI SCHICCHI

Szövegíró: Giovacchino Forzano

Szereplők:

Gianni Schicchi: Kálmán Péter

Lauretta: Sáfár Orsolya

Zita: Wiedemann Bernadett

Rinuccio: Balczó Péter

Gherardo: Szerekován János

Nella: Mitilineou Cleo

Gherardino: Takács Botond, Karczagi József

Betto di Signa: Kiss András

Simone:  Szüle Tamás

Marco: Busa Tamás

La Ciesca: Farkasréti Mária

Maestro Spinelloccio, doktor: Németh Gábor

Amantio di Nicolao, jegyző: Bátki Fazekas Zoltán

Pinellino, suszter: Gyarmati Álmos

Guccio, kelmefestő: Szentimrei László