Az 1847-ben bemutatott Macbeth Verdi első találkozása volt Shakespeare-rel, ezt követően már csak utolsó két operájával, az Otellóval és a Falstaffal nyúlt ismét az angol drámaíró műveihez. A Lear király megzenésítése egész életében foglalkoztatta, de ez az opera sohasem készült el.

A Macbeth különös helyet foglal el a zeneszerző életében. Verdi munkásságának korai szakaszában íródott, de a szerző akkoriban - az 1840-es években - írt többi operájához képest előremutatóbb és több szempontból is idősebb kori műveinek stílusát előlegezi meg. (Még akkor is igaz ez, ha a mű zenei értelemben egyenetlen, nem egységes: az újszerű megoldások váltakoznak a tradicionálisabb részekkel.) De nem is lehetett másképp egy ilyen drámához nyúlni, Verdi tudta ezt nagyon jól. A szerző így írt annak idején szövegkönyvírójának, Francesco Maria Piavénak: "Ez a tragédia az emberi szellem egyik legnagyobb alkotása. Ha nem tudunk belőle valami jelentőset létrehozni, legalább csináljunk valami szokatlant." Szokatlan volt a mű, mert a kor bel canto operáihoz képest sokkal inkább előtérbe helyezte a drámaiságot, szöveg és zene jobban egybeforrt, jóllehet, természetesen nem hiányoznak belőle a megkapó melódiák és a dallamosság. A Macbeth egy sötét tónusú zenedráma, amelyből hiányoznak olyan további megszokott elemek is, mint például a pozitív és negatív hősök szembeállítása vagy a szerelem... Az áriák kevésbé slágerszerűek, különösen ha összevetjük a Macbeth idején és után, Verdi "középső szakaszában" íródott műveivel, például a Rigolettóval vagy a Trubadúrral. Mindezek együttesen adják az okát annak, hogy ez a remekmű nem tartozik a mester legnépszerűbb operái közé és bár az ősbemutatónak - meglepő módon - sikere volt, azt követően viszonylag ritkán játszották, inkább csak a 20. század közepe óta vált ismét népszerűbbé. (Magyarországon már 1848-ban bemutatták a Nemzeti Színházban.)

Lukács Gyöngyi (Lady Macbeth) és

Alexandru Agache (Macbeth) (fotó: Kállai-Tóth Anett)

Alexandru Agache (Macbeth) és Lukács Gyöngyi (Lady Macbeth)

(fotó: Kállai-Tóth Anett)

Piave librettója hűen követi az eredeti drámát, de persze módosításokkal (nagyobb szerepet kapnak például az operában a boszorkányok).

A mostani bemutató a Magyar Állami Operaház idei évadjának egyik legjobban várt eseménye volt. Jómagam az előadás után felemás érzésekkel távoztam. Csalódott nem vagyok, de az est számos nagyszerű pillanata mellett azért maradt bennem hiányérzet.

A produkciót Szinetár Miklós állította színpadra, aki a bemutató előtt azt nyilatkozta, tudatosan kerüli a manapság divatos, öncélú, erőltetetten modern rendezést "modern ruhákkal, géppisztolyokkal, aktuális politikai áthallásokkal". Ennek megfelelően egy - némileg következetlenül kivitelezett - meglehetősen konzervatív színrevitelt láthattunk. Következetlen volt annyiban, hogy az egyébként tökéletesen elegendő, mert igényes és többnyire igen látványos színpadi díszletek és jelmezek (díszlet: Horgas Péter, jelmez: Velich Rita) mellett a rendező végig erőltette a háttérvetítést is. A kivetítőn szinte az egész mű alatt Cakó Ferenc (egyébként önmagában nagyon érdekes) homokanimációit láthattuk. Ez azonban jellegét és a látványt tekintve teljesen elütött a színpadképtől. Elvonta a figyelmet, és többnyire kifejezetten zavaró volt, még a statikus képeknél is, nem beszélve arról, amikor a képeket megformáló kezet is láthattuk a kivetítőn munka közben...

Jelenet (fotó: Magyar Állami Operaház)

A rendező mindenekelőtt a tragédia sorsszerűségét igyekezett középpontba állítani. Erről így vallott: "Számomra a darab arról - vagy inkább: arról is - szól, hogy az ember a politikában, a hatalomban, a magánéletében is végtelenül kiszolgáltatott. Részben persze azt csináljuk, amit akarunk - legalábbis úgy hisszük -, de legalább ilyen mértékben azt tesszük, amit diktálnak nekünk. Rendezésem arról szól, hogy a főszereplő nem más, mint a végzet. Hogy senki sem maga alakítja a saját sorsát, hogy nemcsak rajtunk múlik, milyenek vagyunk, milyenné válunk. Földhöz ragadtan azt mondhatjuk, hogy a körülmények határoznak meg minket, ha felülemelkedünk ezen, azt mondhatjuk, hogy a rajtunk kívül álló felsőbb erők."
Ennek az elgondolásnak eleget is tesz a rendezés (hogy csak egy példát említsek: a végső párbajban nem Macduff, hanem - szimbolikusan - az ő karját fogó és irányító démonok döfik le Macbeth-et.) Kitűnő partner volt ebben a címszerepelő Alexandru Agache is, aki hitelesen alakította a látszólag akarata szerint cselekvő, de valójában tehetetlenül a végzete felé sodródó Macbeth szerepét - de az előadókról majd később.

Jelenet (fotó: Magyar Állami Operaház)

Szinetár Miklós szerint azonban a darabban a sorstragédia mellett nagy jelentőséget kap a szerelmi szál is: "Azt szokták mondani, hogy a Macbeth azért tartozik Verdi népszerűtlenebb darabjai közé, mert nincs benne szerelem. Ez badarság. Van benne: Lady és Macbeth között ez egy életre szóló, nagy, szerelmi, erotikus kapcsolat. Erőteljes a közöttük vibráló szexuális vonzerő." Ezt a vonalat viszont egyáltalán nem sikerült érzékeltetnie, és nem véletlenül, ugyanis a szerelmi szál, mint hangsúlyos elem, sem Verdi, sem Shakespeare Macbeth-jében nem érhető tetten. Erotika talán, szerelem biztos nem. "..izgalomba csak a gyilkosság gondolatától jönnek..." De még "izgalomba" is inkább csak a gyilkosság gondolatától jönnek a főszereplők, nem annyira egymástól. (Mellesleg: aligha hihető, hogy Verdi, aki megannyi nagy szerelmes duettet írt, ok nélkül mellőzte volna ezeket a Macbeth zenéjében.) Macbeth és a Lady a hatalom megszállottjai, akiket elsősorban az érdekek tartanak együtt. Macbeth még a Lady halálát is meglehetős közönnyel fogadja: inkább szövetségesét vesztette el, mint hitvesét vagy szerelmét.
(Megjegyzem: ha nem olvasom erről előzőleg a rendező szándékát, aligha szentelek ennek a kérdésnek egy teljes bekezdést: akkor ugyanis ez a probléma eszembe sem jutott volna...)

Alexandru Agache (Macbeth)

A rendezésnek számos szép pillanata is volt. Gyönyörű például a nyitójelenet: fehér ruhákba öltözött démonok vannak a színen, akikről hosszú fehér ruháik a jelenet végén elválnak és a magasba emelkednek, akasztott halottakra emlékeztetve. "...akasztott halottakra emlékeztetve..." Alattuk sötét ruhában maradnak a színpadon a démonok. A süllyesztőből felemelkedik a színpadra a két tragikus szereplő, Macbeth és Lady Macbeth túlvilági alakja is, szintén hófehérbe öltöztetve. (Macbeth az opera végén is ugyanígy, fehér halotti lepelben tűnik el a süllyesztőben.)
A finálék vagy a IV. felvonás elejének kórus-jelenete igen látványos volt, olykor pompás színpadképekkel.
Nagyon hatásos Banquo szellemének megjelenítése, démonian ijesztő, ahogyan - csak Macbeth számára láthatóan - keresztül sétál a színen.
Gyönyörű és ünnepélyes a zárójelenet is.
Egyes jelenetek kissé talán szájbarágósak: jó példa erre a tánckar (démonok) szerepletetése, amely szinte végig kíséri és illusztrálja a jeleneteket, érzékeltetve-értelmezve a történéseket. Ide sorolható a IV felvonás kórus-jelenete is. A színpadi süllyesztő ekkor sírgödörként funkcionál, ebbe dobálják bele zsákokban a hullákat (kissé hatásvadász megoldás, bár nem állítom, hogy hatástalan).

Fried Péter (Banquo) és Alexandru Agache (Macbeth)

(fotó: Magyar Állami Operaház)

(fotó: Magyar Állami Operaház)

Alexandru Agache (Macbeth)
(fotó: Magyar Állami Operaház)

Alexandru Agache (Macbeth) (fotó: Magyar Állami Operaház)

Csák Balázs

2011. március 22., Magyar Állami Operaház

Giuseppe Verdi:
Macbeth
Opera négy felvonásban, két részben
Premier

Szövegíró: Francesco Maria Piave
Magyar nyelvű feliratok: Uhrman György
Koreográfus: Nemes Zsófia
Közreműködik: PR-Evolution Dance Company
Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmeztervező: Velich Rita
Animáció: Cakó Ferenc
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Karmester: Győriványi Ráth György

Rendező: Szinetár Miklós

Szereplők:

Macbeth - Alexandru Agache
Lady Macbeth - Lukács Gyöngyi
Banquo - Fried Péter
Udvarhölgy - Magyari Eszter
Macduff - Rame Lahaj
Malcolm - Pataki Potyók Dániel
Macbeth szolgája - Clementis Tamás
Első jelenés - Dobos Sándor
Második jelenés - Tassonyi Balázs
Harmadik jelenés - Mestyanek Máté