Nádasdy Kálmán klasszikus, 1949-es rendezésében láthattuk a Magyar Állami Operaházban Donizetti remek vígoperáját, a Don Pasqualét.

A mű a zeneszerző egyik utolsó operája, ősbemutatója 1843-ban volt a párizsi Comédie-Italienne-ben, pár héttel később pedig a milánói Scalában is bemutatták.

A budapesti Operaház már második évadjában, 1885-ben műsorra tűzte, ezt követően kétszer újították fel, 1931-ben és 1949-ben. Ez utóbbit - Nádasdy Kálmán rendezését, Fülöp Zoltán díszleteivel és Márk Tivadar jelmezeivel - állította újra színpadra 2006-ban Palcsó Sándor. A produkcióra a jelmezeket Velich Rita újra tervezte, Márk Tivadar eredeti rajzai alapján.

A rendezés tehát már több mint 60 éves. Az azonban aligha vitatható, hogy az egyébként egyszerű, de igényes, részleteiben is kidolgozott színpadkép ma is megállja a helyét.

Juan Pons

A Tavaszi Fesztivál keretében bemutatott (de február 19-e óta az Operaházban ismét repertoáron lévő) produkcióban ezúttal két világsztár is színpadra lépett: a címszerepet az elmúlt három évtized egyik legnagyobb baritonja, Juan Pons alakította, Norina szerepét pedig szintén világhírű, kiváló énekesnőnk, Miklósa Erika énekelte. Ernesto személyében a rendkívül tehetséges fiatal tenoristát, Horváth Istvánt, Malatestaként pedig a nemzetközi karrier küszöbén álló ifjú baritont, Molnár Leventét láthattuk.

Az énekesektől egytől-egyig nagyon jó produkciókat láthattunk és hallhattunk, összhatását tekintve azonban az estét nem nevezném fergetegesnek. Itt jegyzem meg: a hiányérzetet az is okozhatja, hogy ez az opera sokkal jobban érvényesül egy kisebb színpadon, mint az Operaházban.

Miklósa Erika

A Don Pasqualét alakító, 64 éves Juan Pons ma már legendának számít. A spanyol bariton 1980-as, Scala-beli debütálása Falstaffként szenzáció volt, azt követően a világ összes nagy operaszínpadát meghódította, a Metropolitantől a bécsi Operán keresztül a veronai Arénáig. Verdi és Puccini szinte összes operáját elénekelte, elsősorban a drámai bariton szerepekben volt utolérhetetlen.
Don Pasqualét eddig még soha nem énekelte, büszkék lehetünk rá, hogy ebben a szerepben épp most debütált Budapesten. (Facebook-os oldalán egyébként lelkesen számol be az eseményről...)
Az öregedő agglegény Don Pasquale szólama - a vígoperákra specializálódott buffo karakterű énekesek mellett - ideális a pályájuk vége felé járó énekesek számára is. A spanyol bariton is túl van már pályája zenitjén, hangja azonban még mindig lenyűgöző (a mai napig fellép Jagóként vagy Scarpiaként is, igaz, mind ritkábban). Pons nem éppen buffo karakter, de érdekes módon - és ez is a nagy énekest mutatja - ez most még előnyére is vált. Az egyébként inkább tragikus figurákat megformáló énekes kevesebbet bohóckodott, de mégis tudott humoros lenni. A Norinától kapott pofont követő felindultsága pedig egyenesen a drámai baritont idézte, és a pillanatnyi komolyság révén kifejezetten színesebbé vált az általa játszott figura. Elsősorban bizonyára nem Don Pasqualeként fog a közönség Juan Ponsra emlékezni, de stílus- és színpadismerete, rutinja, karakterformáló képessége és nem utolsósorban zengő baritonja révén ezt a szerepet is illúziókeltően tudta életre kelteni.

Juan Pons

Miklósa Erika ismét bizonyította, hogy komikaként legalább olyan kiváló, mint amilyen a tragikus szerepekben. Már a tavaly márciusi nagysikerű Rossini Ory grófja előadás, majd a Művészetek Palotája-beli Szerelmi bájital után nyilvánvalóvá vált, hogy színészi képességei  és muzikalitása jóval több fajta szerepre predesztinálják, semmint hogy csak az Éj királynőjeként vagy Gildaként gondoljunk rá.
Ezúttal is elbűvölő volt, bájos, érzéki és humoros, láthatóan nagyon jól érzi magát ebben a szerepkörben is. A bel canto dallamíveket remek stílusérzékkel énekelte, koloratúrái - mint mindig - most is biztosak voltak, és persze hangjának hihetetlen magasságait is megcsodálhattuk.

Malatesta doktort, a töténetbeli tréfa kiagyalóját Molnár Levente személyesítette meg. Már az első felvonásban kiderült, hogy a fiatal bariton ezúttal is jó választás volt. Felszabadultan, magabiztosan énekelt és játszott. Legfeljebb Juan Pons még erőteljesebb színpadi jelenléte tette őt olykor haloványabbá, de lírai színezetű baritonja jól kiegészítette Pons súlyosabb, drámai baritonját, sőt: a Hadaró-kettősben egyenrangú partnerévé vált világhírű kollégájának. Molnár Levente persze már maga is világhírű: januárban, 27 évesen debütált a londoni Covent Gardenben, a Sevillai borbélyban Figarójaként. (A Molnár Leventével korábban készült interjúnkat itt olvashatják: "25 évesen a világ operaszínpadain".)

Miklósa Erika

A tenoristával Donizetti ezúttal mostohábban bánt. Ernesto karaktere szürkébb, mint a másik három főszereplőé, jóllehet, a szólam maga egyáltalán nem könnyű. A szerelmes fiút Horváth István személyesítette meg, aki tavaly januárban, Miklósa Erika partnereként óriási sikerrel énekelte a Thália Színházban az Ory grófja című Rossini opera főszerepét. Horváth István kivételes vokális adottságokkal rendelkezik, koloratúr képességei és szinte korlátlan magasságai révén olyan tenoristává válhat, aki ritka kincs. Ezúttal is nagyon meggyőzően énekelt, még ha nem is olyan elsöprő sikerrel, mint az Ory grófjában. (Ennek elsődleges oka szerintem, hogy tenorja egyelőre még a kisebb színházakban - így a Thália Színházban vagy a Miskolci Nemzeti Színházban, ahol a közelmúltban debütált a Bajazzók Beppéjeként - jobban érvényesül. Ahhoz, hogy az Operaházban is ugyanezt a hatást érje el, a hangjának még erősödnie kell - és nyilván fog is.) Áriáiban finom pianóit és magasságait is megmutatta, és emlékezetes marad a Norinával való, harmadik felvonásbeli kettőse is. (A Horváth Istvánnal készült tavalyi interjúnkat itt olvashatják: "Csak lassan nyílok meg...").

A Kocsár Balázs dirigálta zenekar rutinosan, bár nem különösebben izgalmasan játszott.

Ahogy már a cikk elején említettem: az Operaház méretei "agyonnyomják" ezt az operát, amelyet éppen ezért nem biztos, hogy itt kellene előadni.

Ettől eltekintve egy nagyon jó előadást láthattunk.

Csák Balázs

Fotó: Kállai-Tóth Anett

Donizetti:

Don Pasquale

Vígopera három felvonásban

Szövegíró: Gaetano Donizetti
Fordította: Fischer Sándor
Rendező: Nádasdy Kálmán
Színpadra állította: Palcsó Sándor
Díszlettervező: Fülöp Zoltán
A jelmezeket Márk Tivadar tervei nyomán rekonstruálta: Velich Rita
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Karmester: Kocsár Balázs

Szereplők:
Don Pasquale - Juan Pons
Norina - Miklósa Erika
Ernesto - Horváth István
Malatesta - Molnár Levente
Carlotto - Mukk József