Szövegíró: Arrigo Boito
Magyar nyelvű felirtok: Csákovits Lajos

Karmester: Kovács János
Rendező: Kovalik Balázs
Koreográfus: Venekei Marianna
Díszlettervező: Antal Csaba
Jelmeztervező: Benedek Mari
Karigazgató: Szabó Sipos Máté

SZEREPLŐK

Mefistofele: Bretz Gábor
Faust: Fekete Attila
Margherita - Helena: Létay Kiss Gabriella
Wagner - Nereo: Boncsér Gergely
Marta - Pantalis: Pánczél Éva

Vezető korrepetitor: Pál Anikó
Zenei munkatársak: Harazdy Miklós, Hidegkuti Pálma, Katona Anikó, Köteles Géza,
Pfeiffer Gyula, Salgó Tamás, Sándor Szabolcs
Játékmester: Kováts Andrea
Rendezőasszisztens: Lázár Katalin, Tóth Erika
Szcenika: Juhász Zoltán, Resz Miklós

További előadások: 2010. szeptember 17., 19. (11h), 22.

A költő, regényíró, karmester, librettista és zeneszerző Boito (1842-1918) a 19. század végi olasz kultúra egyik legizgalmasabb és legsokoldalúbb személyisége volt. Mefistofele című operája 1867-ben keletkezett és a milánói premieren (1868) mindjárt hatalmasat bukott. Legendás fiaskó volt. A 26 éves, rutintalan Boito dirigált, a beszámolók szerint meglehetősen rosszak voltak az énekesek és az előadás elviselhetetlenül hosszadalmassá vált. Jóval éjfél után, fél kettőkor fejeződött be. Az 1875-ös átdolgozás után viszont hangos ünneplésben részesítették. Boito - bár Verdi őszintén bíztatta - a későbbiekben kevéssé ambicionálta a zeneszerzést (másik operája, a Nerone befejezetlenül is maradt) és tehetségét inkább más területeken kamatoztatta. Neki köszönhetjük például Verdi két időskori remekművének - az Otellónak és a Falstaffnak - a szövegkönyvét.

Az egykori bukásban - a sikerületlen előadás mellett - az is közrejátszhatott, hogy a fiatal zeneszerző rendkívül nagyratörő célt tűzött ki maga elé: operájához Goethe Faustjának mindkét részéből merített és nagy gondot fordított az alapmű filozófiai, eszmei rétegének megragadására is. Ebben eltért mind Berlioz, mind Gounod Faust-feldolgozásától - s általában: figyelmen kívül hagyta az olasz közönség konvencionális operai elvárásait. A címadás is sejteti, hogy Boito a Goethe-drámából elsősorban Isten és a Sátán fogadására, s nem Faust és Mefisztó szerződésére koncentrált. A zeneszerző „az olasz modernisták Don Quijotéja a Faust-témának nem valami halvány-távoli rokonát dolgozza fel a Mefistofele-operában, hanem magát a Művet hívja ki. Operadramaturgiai síkon Goethe Faustja szükségszerűen vezet a misztériumjáték, a parabola, a nyitott mű körébe. Goethe mennyei előjátékának adaptálásával Boito kilép a 19. századi operahagyományból, pontosabban: kívülről-fölülről lép be; a nagy kérdést mintegy a függöny felemelkedése előtt teszi fel, s aztán a kérdésre egymást követő, egymással cselekményben össze nem függő, példázatos epizódok során keresi a választ. Barokk világszínház, misztérium, de mégis: opera, nagyoperai-oratoriális tablókkal, zsánerjelenetekkel, hagyományos áriákkal, sőt dalokkal, meg concertatókkal, táncokkal, valamint a szerzőre oly jellemző meztelen, sokszor egyszólamú szituáció-zenékkel, amelyek a csupaszságban, elvonatkoztatásban keresik a kifejezhetetlenül telített, tömény tartalmak érzékeltetésének eszközét" - írta Tallián Tibor, az opera Kovalik Balázs által rendezett szegedi előadása nyomán.

A mű töredezett, epizodikus szerkezete, víziószerű fantasztikuma, a dramaturgiai sablonok meghaladása a Mefistofelét ízig-vérig modern operává avatja, melynek színpadra segítése mindenkor izgalmas színházi kalandnak számít.

Arrigo Boito

1842
február 24-én Padovában megszületik Enrico (utóbb Arrigo) Giuseppe Giovanni Boito. Apja Silvestro, bellunói születésű festő, aki európai utazásain portrémegbízásoknak tesz eleget. Anyja Józefa Radolinska lengyel grófnő. Silvestro Boito nem sokkal később elhagyja családját.

1850
Bátyjával, Camillóval Enrico Velencébe költözik, ahol Pietro Selvatico d'Este herceg felügyelete alá kerül. Beiratkozik a Szépművészeti Akadémiára. Első zenei tanulmányok Giovanni Buzzolánál.

1853
őszén Milánóba költözik. Az ottani konzervatóriumban zongorázni, hegedülni tanul, valamint zeneszerzői tanulmányokat is folytat Alberto Mazzucatónál, a modern áramlatok iránti elkötelezettségéről ismert komponistánál.

1855
Megismerkedik Franco Faccióval, a későbbi komponistával és dirigenssel, akivel hamarosan életre szóló barátságot köt.

1859
június 11-én meghal édesanyja. Enrico tanulmányait bátyja, Camillo finanszírozza, akinek tanszéke van a velencei Akadémián.

1860-62
Első kompozíciói saját szövegekre: a La profezia (A jóslat) című „hazafias kantáta" és a Le sorelle d'Italia (Itália nővérei) című „misztérium"; mindkettő Faccióval folytatott zenei együttműködésben. Most először használja az „Arrigo Boito" nevet.
Ösztöndíj segítségével a két barát Párizsba utazik, ahol látogatást tesznek Rossininál, és találkoznak Auberrel, Berliozzal, Gounod-val. Szentpétervárról való visszatértében (ahol a Végzet hatalma ősbemutatóján vett részt) Giuseppe Verdi megbízza az ifjú Boitót, hogy írjon szöveget a londoni világkiállításra komponált művéhez: Nemzetek himnusza.
Első vázlatok a Mefistofeléhez és a Neronéhoz, valamint szövegkönyv Faccio Amletójához. Boito a lengyelországi Mytskibe utazik, hogy meglátogassa mostohanővérét, Teclát. Milánóba visszatérve barátságot köt a festő és költő Emilio Pragával.

1863
márciusában a Pragával közösen írott I madri galanti (A gáláns anyák) című vígjáték ősbemutatója Torinóban. Boito „Milánóban most már a »Scapigliatura«-hoz tartozott: ahhoz a megkésett, itáliai »Sturm und Drang«-mozgalomhoz, amely szellemileg lázadt a sztereotípiák ellen" (H. Busch). Megírja All'arte italiana (Az olasz művészethez) című ódáját, mélyen megbántva Verdit, aki a tiszteletlen célzások címzettjének érzi magát; Verdi Boito iránti ellenszenve sok éven át megmarad.

1864
Élénk irodalmi tevékenység; Pragával megalapítja a „Figaro" című hetilapot, amelyben „Almaviva" írói álnéven színi kritikákat publikál; cikkeket ír többek között a „Gazzetta musicale di Milano"-nak is; megjelenteti első verseit, valamint Re Orso (Medve király) című bizarr költeményét; többekkel együtt megalapítja a „Societá del Quartetto" nevű hangversenytársaságot; sűrűn látogatja Maffei grófnő, Eugenia Litta (akibe bele is szeret) és Vittoria Cima szalonjait.

1866
Faccióval együtt csatlakozik Garibaldi egyik szabadcsapatához. Az év végére visszatér Párizsba.

1867
Lengyelországban dolgozik a Mefistofelén. Megírja L'alfiere nero (A fekete futó) és Il pugno chiuso (Az ökölbeszorított kéz) című novelláit.

1868
Március 5-én a Mefistofele ősbemutatója a Milánói Scalában a szerző vezénylete alatt. A mű teljes egészében megbukik.

1870
Fölveszi a „Tobia Gorrio" írói álnevet, mely alatt több operalibrettót is ír, többek közt önmaga és Amilcare Ponchielli számára.

1871
Giulio Ricodi meggyőzi, hogy engedje át a Nerone szövegkönyvét Verdinek, aki azonban nem fogadja el azt.

1872
Utánkölti olaszul Wagner Az apostolok szeretetlakomája és Weber A bűvös vadász című művének szövegét.

1874
Megjelenik a Libro dei versi, amelyben fiatal- és érett kori költeményeit gyűjtötte össze Boito.
A La Giocondán dolgozik Ponchielli számára (ezt a librettót az 1879-es végső változatig többször átdolgozza).

1875
Október 4-én a bolognai Teatro Comunale sikerrel mutatja be a Mefistofele második változatát. A becsvágyó eredeti verzióhoz képest a mű alaposan átalakult és lerövidült.

1876
Utánkölti olaszul Wagner Trisztán és Izolda, valamint Glinka Ruszlán és Ludmilla című művének szövegét; ír egy eredeti új librettót is, a Semirát, amely azonban soha nem kerül megzenésítésre.

1878
Az utóbb Puccini librettistájaként híressé váló Giuseppe Giacosához fűződő, szoros barátságának kezdete.

1879
Giulio Ricordi közvetítésével szövegváltozatot készít Verdi számára az Otellóhoz; évekig tartó jeges kapcsolatukban enyhülés következik be.

1881
március 24-én Verdi Simon Boccanegrája Boito új szövegváltozatával tér vissza a Milánói Scala színpadára. Május 25-én ugyanott a Mefistofele új változatának sikeres előadása. Ezután veszi kezdetét Verdivel közös munkájuk az Otellón, amely a következő években leköti Boito alkotói energiáit.

1882
Március 18-án a bécsi Hofoper is bemutatja (németül) a "Mephistopheles"-t; Eduard Hanslick megsemmisítő kritikája. Április 25-én Radó Antal magyar fordításában, Erkel Sándor vezényletével kerül színre a budapesti Nemzeti Színházban a "Mefistofeles" (sic!).

1884
Visszautasítja a nápolyi Collegio Musicale igazgatójává történő kinevezését.

1887
Eleonora Duséhoz fűződő kapcsolatának kezdete.
Február 5-én az Otello diadalmas ősbemutatója Franco Faccio vezényletével a Milánói Scalában. Verdi ragaszkodik ahhoz, hogy a függöny előtt vele együtt Boito is megjelenjék.

1889
Boitóhoz intézett egyik levelében Verdi először említi A windsori víg nők, IV. Henrik és V. Henrik című Shakespeare-drámákon alapuló színpadi tervét: Falstaff.

1890
Súlyosan beteg barátja, Faccio helyettesítésére elvállalja a parmai konzervatórium vezetését - azt a feladatot, amelyet két évvel korábban elutasított. Miután Faccio a következő évben meghal, Boito ismét visszaadja igazgatói megbízatását Parmában.

1893
Február 9-én a Falstaff ősbemutatója a Scalában: ez Verdivel való együttműködésének vég-, illetve szövegírói pályafutásának csúcspontja.

1897
Véget ér Eleonora Duséval folytatott szerelmi kapcsolata (amely 1891 októbere és 1894 januárja között már megszakadt).

1898
Életét Velleda Ferrettivel kapcsolja össze, aki Boito mellett marad egészen annak haláláig.

1901
Verdi halála után nyomtatásba adja a Nerone librettóját, melyen negyven éven át dolgozott, ám amelynek megzenésítése messze van a befejezéstől.

1912
Az Olasz Királyság szenátorává nevezik ki.

1914
Meghal bátyja, Camillo.

1918
Június 10-én angina pectoris következtében meghal Arrigo Boito. Végrendeletének végrehajtója, Luigi Albertini megbízza Arturo Toscaninit, hogy vegye gondjaiba a befejezetlen Neronét.

1924
Május 1-én az Antonio Smareglia és Vincenzo Tommasini által befejezett Nerone ősbemutatója a Milánói Scalában. A karmester Arturo Toscanini; a címszereplő Aureliano Pertile.

Fjodor Saljapin Mefisztó szerepében

„Gounod muzsikát költött Fausthoz, Boito megzenésítette Faustot.

Az előjáték dübörgő recsegései és rezes visszhangjai azonnal a végtelen térbe ragadnak bennünket; és a végén a hangszerek roppant zengése, miközben az éggel dacoló ördög füttyei vakmerően kigúnyolják a nagyszerű tetőfokokat, borzongással tölti el a hallgatót.

A Mefistofele zenéje nemegyszer tele van szuggesztív fordulatokkal és hangszínekkel, amelyek talán akkor a legszerencsésebbek, amikor inkább csak ösztönös hangszerelési effektusok. Az egész mű azt példázza, hogy mit tud tenni az opera műfajával egy művelt irodalmár, akinek nincsenek eredeti zenei adottságai, viszont tízszer annyi kultúrával és ízléssel rendelkezik, mint egy átlagos rendkívüli muzsikus."

G. B. Shaw (1889)

„Arrigo Boito (1842 - 1918) olyan zenei reformot akart végrehajtani, amely megváltja az olasz operát a konvencióktól és a felületességtől. Törekvése: „A formulák eltörlése, a formateremtés. A ma lehetséges legnagyobb tonális és ritmikai fejlődés." Azt akarta, hogy Itália tanuljon a wagneri leckéből, és hogy ne zárkózzék el a beethoveni szimfonizmus elől.

A Mefistofele első változatánál, amely 1868-ban a Scalában nagy csinnadrattával megbukott, jövőorientált lendülete talán túlságosan is előre röpítette őt. Boito átalakította, lerövidítette, leegyszerűsítette a művét, s az ekként megújult Mefistofele 1875-ben Bolognában akkora sikert aratott, hogy az máig tart.

Az eredeti változat alapvető újításai azonban semmiképpen sem estek áldozatul a szélesebb közönség ízlésének. Az utóbb Verdi Falstaffjára is ható stílus gyökerei nem lettek kitépve. Ebben az operában minden szükségszerűnek és mégis spontánul hat. Mennyire nem volt igaza Giulio Ricordinak, amikor így szólt Boitóhoz: „Költő, kiváló irodalmár lesz belőled, de operaszerző soha!"A tévedhetetlen publikum megcáfolta az öreg kiadót."

Roman Vlad (1995)

Delacroix: Faust és Mefisztó

Forrás (szöveg és az előadás plakátja): Magyar Állami Operaház