A Don Carlos az operalátogatók által már jól ismert rendezésben került színre (erről lásd az Operaportálon az alábbi cikket: A Don Carlos az Operaházban). A beszámoló ezért elsősorban a fellépő énekesekre koncentrál.
A Májusünnep utolsó előadása Verdi: Don Carlosa volt. A monumentális opera megfelelő szintű előadásához legalább öt kiváló énekesre van szükség, de inkább hatra (mivel a Főinkvizítor sem egy könnyű szerep). Általában már annak is örülhetünk, ha ketten-hárman jól énekelnek. A május 13-i előadáson azonban megtörtént a „csoda": egytől-egyig kitűnő énekesi produkciókat, és még közülük is kiemelkedett a Fülöp királyt alakító világhírű basszista, Ferruccio Furlanetto. Jól énekelt a kórus is, és kiválóan játszott Fischer Ádám irányításával a zenekar.
A Don Carlos előadásáról már tavaly decemberben is írtam az Operaportálon, röviden idézek az akkori írás bevezetőjéből:
„A Don Carlos Verdi egyik legnagyszerűbb alkotása, jóllehet, távolról sem a leggyakrabban játszott vagy a legnépszerűbb műve. Az opera a szerző „kései korszakában", a Végzet hatalma után, és az Aida előtt keletkezett, 1867-ben mutatták be. Újabb állomást jelentett azon az úton, amelyen a szerző a „francia nagyopera" hagyományainak az olasz operákba történő beépítése irányában elindult. Ez elsősorban a grandiózus jelenetek - a Don Carlos esetében leginkább a híres Autodafé-jelenet - esetében nyilvánvaló. Az opera azonban más szempontból is előrelépést jelent Verdi pályafutásában: kifejezőbb, árnyaltabb hangszerelés és a hagyományos áriákat és duetteket egyre inkább felváltó drámai jelenetek sora jellemzi a művet. Az 1867-es párizsi bemutatón a Don Carlos francia nyelven, öt felvonásban került színre. Verdi a művet később többször is átdolgozta, a legfontosabb változás az első felvonás - a Fontainebleau-jelenet - elhagyása volt.
A 20. század első felében az operát ritkán játszották, de az 1950-es évektől fokozatosan vált egyre népszerűbbé. Eleinte inkább a négyfelvonásos verziót játszották, majd egyre gyakrabban kezdték előadni az ötfelvonásos változatot is.
Az Operaházban a rövidebb verziót láthatjuk (a négyfelvonásosat, de három részben; jellemző, hogy az előadás így is este 6 órakor kezdődött a megszokott 7 óra helyett)."
„A Don Carlos Verdi egyik legnagyszerűbb alkotása, jóllehet, távolról sem a leggyakrabban játszott vagy a legnépszerűbb műve. Az opera a szerző „kései korszakában", a Végzet hatalma után, és az Aida előtt keletkezett, 1867-ben mutatták be. Újabb állomást jelentett azon az úton, amelyen a szerző a „francia nagyopera" hagyományainak az olasz operákba történő beépítése irányában elindult. Ez elsősorban a grandiózus jelenetek - a Don Carlos esetében leginkább a híres Autodafé-jelenet - esetében nyilvánvaló. Az opera azonban más szempontból is előrelépést jelent Verdi pályafutásában: kifejezőbb, árnyaltabb hangszerelés és a hagyományos áriákat és duetteket egyre inkább felváltó drámai jelenetek sora jellemzi a művet. Az 1867-es párizsi bemutatón a Don Carlos francia nyelven, öt felvonásban került színre. Verdi a művet később többször is átdolgozta, a legfontosabb változás az első felvonás - a Fontainebleau-jelenet - elhagyása volt.
A 20. század első felében az operát ritkán játszották, de az 1950-es évektől fokozatosan vált egyre népszerűbbé. Eleinte inkább a négyfelvonásos verziót játszották, majd egyre gyakrabban kezdték előadni az ötfelvonásos változatot is.
Az Operaházban a rövidebb verziót láthatjuk (a négyfelvonásosat, de három részben; jellemző, hogy az előadás így is este 6 órakor kezdődött a megszokott 7 óra helyett)."
Norma Fantini (Erzsébet királyné), Kálmándi Mihály (Posa),
jobbra: Wiedemann Bernadett (Eboli)
A mostani előadás kapcsán elsőként a Fülöpöt alakító Ferruccio Furlanettóról szeretnék szólni. Vannak a jó és a kiváló énekesek, és vannak a „nagy énekesek". Furlanetto az utóbbiak közé tartozik. Az olasz basszista persze évtizedek óta a világ élvonalába tartozik, de amit a május 13-i előadáson nyújtott, felülmúlta a várakozásaimat. Nemcsak a hangja gyönyörű, Furlanetto remek színész is. Nem tudom, mikor láttam operaszínpadon olyan énekest, aki ennyire árnyaltan, szuggesztíven és hitelesen formálta meg a szerepét. Minden egyes gesztusának mondanivalója volt, egyetlen fölösleges mozdulatra sem emlékszem. Belépése pillanatától kezdve magára szegezte a tekinteteket és uralta a színpadot, pedig kollégái is egytől-egyig kiváló teljesítményt nyújtottak.
Furlanetto neve mellett inkább a „basszbaritont", mint a „basszust" szokták feltüntetni. Gyakran előfordul, hogy ez megjelölés a kisebb hangterjedelemre utal (például egy, a baritonnál sötétebb hangszínű énekesre, akinél azonban hiányoznak a mély basszus hangok). Furlanettónál erről szó sincs. Ő éppen hogy nagy hangterjedeleménél fogva lett ugyanolyan nagyszerű Mefisztó, mint Fiesco vagy Fülöp. Kiegyenlített, zengő basszus hang, szép magasságokkal és olyan mélységgel (szépen kitartott alsó F hanggal), amiket egy mélybasszus is megirigyelhetne.
Furlanetto neve mellett inkább a „basszbaritont", mint a „basszust" szokták feltüntetni. Gyakran előfordul, hogy ez megjelölés a kisebb hangterjedelemre utal (például egy, a baritonnál sötétebb hangszínű énekesre, akinél azonban hiányoznak a mély basszus hangok). Furlanettónál erről szó sincs. Ő éppen hogy nagy hangterjedeleménél fogva lett ugyanolyan nagyszerű Mefisztó, mint Fiesco vagy Fülöp. Kiegyenlített, zengő basszus hang, szép magasságokkal és olyan mélységgel (szépen kitartott alsó F hanggal), amiket egy mélybasszus is megirigyelhetne.
Nem csak gesztusai, mimikája, de a hangja is kifejező, amelyet a szituációknak megfelelően tud árnyalni. Kiválóan formálta meg a kemény, tekintélyt parancsoló király és a belső vívódásaival küszködő, esendő ember kettősségét. Szerepe minden egyes szavát értelmezi, a duettekben és együttesekben folyamatosan reagál a többiek által elhangzottakra, szerintem még egy prózai szerepben is megállná a helyét. Már az első felvonás végén ünnepelte a közönség, a nagyáriája után hatalmas vastapsot kapott. A monológ alatt szinte megállt a levegő (jellemző, hogy még azok is elfelejtettek például köhögni, akiknek ez amúgy szokásuk). Izzó hangulatú duettje a Főinkvizítorral, pillanatnyi elgyöngülése, amikor ájult feleségét a karjaiba vette, vagy a tekintélyét kétségbeesetten megőrizni kívánó király képe az Autodafé-jelenetben mind emlékezetes marad. Az előadás végén többen állva ünnepelték a néhány nap híján 61 éves művészt.
Ferruccio Furlanetto (Fülöp király)
Erzsébet királynét a szintén olasz Norma Fantini énekelte, kiválóan. Fantini jól ismert a világ nagy operaházaiban (Milánó, Nápoly, Róma, Bécs, Berlin, London, New York, San Francisco, Chicago, Verona stb.). Erzsébet pedig egyike legjobb szerepeinek (egyébként annak idején ebben debütált). Egy nagyon kellemes színezetű, kiegyenlített drámai szopránhang, szép magasságokkal, biztos mély és középhangokkal. Az Erzsébetet alakító énekesnők előadása, szerepformálása gyakran statikus és egysíkú, Fantini most megmutatta, hogyan kell az érzelmek és a kötelesség között vívódó királyné szerepét árnyaltan előadni.
Ebolit Wiedemann Bernadett alakította, szokásához híven kitűnően: lenyűgöző vivőerejű hangjához biztos technika, és temperamentumos játék társult.
Posa szerepében Kálmándi Mihály lépett színpadra: ismét egy remek választás. Sötét, már-már basszusra emlékeztető hangszínével Kálmándi kiválóan alkalmas Verdi nagy bariton szerepeinek tolmácsolására. Biztosan énekelt a magas lágéban is, Posa halálakor pedig mind vokálisan, mind színészileg meggyőző és hiteles volt.
Don Carlos szerepében az eredetileg meghirdetett Giuseppe Gipali helyett Fekete Attilát láthattuk és hallhattuk. Don Carlos nem tartozik a leghálásabb Verdi tenorszerepek közé, egyetlen áriája is inkább „jelenet", amit önállóan (például áriaesteken) nem is szoktak előadni. A tenorista ugyanakkor nagyon sokat van színpadon, a szólama pedig igen nehéz. Fekete Attila kiválóan énekelt, férfias hangszínével, szép magasságaival és biztos technikájával - az olasz spinto szerepkörben legalábbis - ma egyértelműen ő a legjobb magyar tenorista. Színészi játéka azonban véleményem szerint hagy maga után némi kívánnivalót. Az átélés nem hiányzott a játékából, teátrális mozdulatai azonban gyakran egy száz évvel ezelőtti előadásmódra emlékeztetnek, szerintem természetesebben kellene mozognia.
Fekete Attila (Don Carlos) és Norma Fantini (Erzsébet királyné)
A vak Főinkvizítor szerepében fellépő basszistánk, Szvétek László a Fülöp-Főinkvizítor jelenetben méltó partnere volt Furlanettónak, és ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatnék. Alakítása, a könyörtelen inkvizítor indulatai hitelesek voltak, basszusa szépen zengte be az Operaházat.
Kertesi Ingrid szopránja - mint „Mennyei hang" - a tőle elvárható magas színvonalon szólt.
Az V. Károly szerepét éneklő Cser Krisztián is jól énekelt, de - ahogy azt a decemberi előadás kapcsán is ítam - megjelenését tekintve egyszerűen túl fiatal a szerephez.
Jól helyt állt kisebb szerepében a Lerma grófot éneklő Boncsér Gergely és a Tebaldót megszemélyesítő Simon Krisztina is.
A kórus és a zenekar egyaránt kitett magáért. Utóbbi esetében a rézfúvosok egy-egy hibája volt talán csak feltűnő, de a Fischer Ádám értő keze által dirigált együttes összességében egy magas színvonalú, ihletett produkciót nyújtott. Ezúttal az Autodafé-jelenet hangzása is kellően monumentális volt (hatásosabban sikerült, mint a decemberi előadáson).
Az előadás méltó módon tette fel a koronát a Májusünnepre, ilyen produkcióban ritkán lehet részünk.
Csák Balázs
(fotó: Éder Vera)
"Autodafé-jelenet"; háttal: Kálmándi Mihály (Posa),
szemben: Ferruccio Furlanetto (Fülöp király)
2010. május 13., Magyar Állami Operaház
Giuseppe Verdi:
Don Carlos
Opera három részben, olasz nyelven
Szövegíró: F. Schiller nyomán Joseph Méry, Camille du Locle és Angelo Zanardini
Karmester: Fischer Ádám
Rendező: Mikó András
Színpadra állította: Boschán Daisy
Díszlettervező: Forray Gábor
Jelmeztervező: Márk Tivadar
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Szereplők:
II. Fülöp - Ferruccio Furlanetto
Erzsébet királyné - Norma Fantini
Don Carlos - Fekete Attila
Posa márki - Kálmándi Mihály
Eboli hercegnő - Wiedemann Bernadett
Főinkvizítor - Szvétek László
Lerma gróf - Boncsér Gergely
Tebaldo - Simon Krisztina
Egy szerzetes - Cser Krisztián
Mennyei hang - Kertesi Ingrid
