Ismét irodalmi allúzióval kell élnem, hiszen a három éve bemutatott, s most a Májusünnepre felújított Elektra szinte kiált a címadó Ady sorért. A gyakorlott operába járók valószínűleg emlékeznek még a Dalszínház 2007-es piros posztós csomagolására, és a várakozásra, ami a darabot megelőzte. Akkor azt írtam egy helyütt, hogy a 2004-es Katharina Wagner-féle Lohengrin óta nem volt olyan bemutató, mely ilyen fokú érdeklődésre tartott volna számot, ennyit beszéltek, cikkeztek volna róla a premier előtt. Az azóta eltelt három év aztán bővelkedett az érdekesebbnél érdekesebb bemutatókban, így most újra látva Richard Strauss operáját, az ember sokkal jobban el tud merülni a részletekben, és nem elsősorban az újdonság ereje ragadja csak magával.

Ahogy korábbi operájában, a Saloméban, az Elektrában is csupa megszállott alakot látunk egy-egy saját világgal. A főszereplőt nem hajtja más, csak a bosszúvágy, hogy megtorolja meggyilkolt apja halálát. Hiába él bár benne halvány vágy egy esetleges normális élet után, ennek kulcsát egyedül anyja és annak szeretője meggyilkolásában látja. Húgát, Chrysothemist mindez nem érdekli, férjhez menne, gyermeket nevelne, a „női sorsot" élné meg. Az anya, Klytaemnestra, a saját démonaitól szabadulna, nem látja, mi történik körülötte, mindent a külső erőktől tesz függővé. Gyógyító köveket hord, áldozatokat mutat be, és közben ő maga válik áldozattá. Ebbe a beteges világba csöppen bele az idegenből visszatérő Orestes, aki véghezviszi nővére célját, de iszonyodik a házban élőktől. Így tehát semmi meglepő nincs benne, hogy - mintegy tabula rasa - mindent és mindenkit megsemmisítsen, aki és ami a régi „rezsimet" képviseli. Eljöhetne a szép új világ, de Elektra az apját jelképező fát vonszolja a nászi ágyra, miközben Chrysothemis, aki korábban gyáva volt segédkezni a leszámolásban, a pár pillanattal korábban lemészárolt anyja nercbundájában jelenik meg a színen. Ennek a vidám családi idillnek vetnek véget Orestes igazságosztó fegyveresei.

Eva Johanssohn (Elektra) és Kovács Annamária (Klytaemnestra)

A Májusünnep két Elektra előadásán a címszerepben a dán Eva Johanssohnt hallhattuk. Az énekesnő főként Wagner drámai szoprán szerepeit énekli, de Richard Strauss művei is szerepelnek a repertoárján. Elektrája vegyes érzéseket keltett bennem. Hangja pontos, erős, de a magas regiszterekben eleinte egészen halkan énekelt, úgy tűnt, mintha biztonságosan meg akarta volna megkeresni a megfelelő hangot. Ez persze apró nüansz, hangja remekül megfelelt a Strauss opera már-már embertelenül nehéz szólamának, sőt, még arra is figyelt, hogy a megfelelő helyeken finoman játsszon a hangjával. Színpadi jelenlétét figyelve leginkább a statikussága tűnt fel (nem tudom, mennyire tudható ez be a Wagner szerepeknek). A többi szereplőhöz képest darabos, szaggatott gesztusok jellemezték a mozdulatait. Fekete ruhájában, fátylában, a stratégiai pillanatokban a vodkásüveget meghúzva valóban eltüntetett a szereplőből minden életszerűt, és valóban a halál menyasszonya volt.

Ellenpárja, Chrysothemis, maga az élet. A női sorsra, gyermekre, szabadságra vágyó, a nővére bosszúvágya miatt senyvedő húgot Bátori Éva keltette életre. A fiatal, naiv lányok (Jenufa, Tatjana) szerepéből kilépve az énekesnő nemrég Tábornagynéként mutatkozott be a Rózsalovagban, furcsa volt ismét az Elektrában látni. Hallani azonban annál nagyobb gyönyörűség. Üdítően tiszta, hajlékony hangja magával ragadó, a szituációnak megfelelően változik, alakul át, láthatóan nem veszített frissességéből a legutóbbi Elektra óta.

Eva Johanssohn (Elektra) és Perencz Béla (Orestes)

Ellentétben a 2007-es előadásokkal, Klytaemnestra szerepében Kovács Annamária ezúttal nem kopaszon lépett a színpadra. (Valószínűleg ez is egyike volt a felújítás finomításainak. Orestes sem ölelgette már-már szerelmi szenvedéllyel nővérét, és Elektra sem lehelt eskücsókot húga ajkaira.) Az énekesnő mély, drámai altja, különleges, puha hangszíne, és az ehhez társuló - egyébként a Vérnászban is kiemelten fontos - játéka hozzásegítettek ahhoz, hogy meglássuk a királynő határozott fellépése mögött rejlő bizonytalanságait, érzelmi hullámait.

A nők gyűrűjébe kerülő Orestes szerepében Perencz Béla lépett a színpadra. Karakterében - Kovalik Balázs rendezésében különösen - kiemelt szerephez jut a kiállás, a jelenlét: az opera a végső mészárlás után vele fejeződik be, csupán rajta marad fény. (Ne feledjük, az opera utolsó szavai: "Orestes, Orestes!") Ezt a hűvös, már-már hóhéri szerepet Perencz Béla igen meggyőzően alakította.

Az Elektrának nem csupán ének-, de zenekari szólamai is az operairodalom legnehezebbjei közé tartoznak. A rézfúvósok kezdőhangjai nem szóltak egységesen, ezzel kissé bizonytalan hatást keltve, de Kovács János értő keze alatt a zenekar hamar egységbe rendeződött. Eltekintve az apróbb egyenetlenségektől, melyek szinte elkerülhetetlenek (főként, ha nincs állandóan repertoáron a mű), szép interpretációt hallhattunk.

Novotny Anna

(Fotók: Éder Vera)

Eva Johanssohn (Elektra) és Bátori Éva (Chrysothemis)

Elektra
Egyfelvonásos tragédia

Szövegíró: Hugo von Hofmannsthal
Magyar nyelvű feliratok: Mesterházi Máté
Rendező: Kovalik Balázs
Díszlettervező: Antal Csaba
Jelmeztervező: Benedek Mari
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Karmester: Kovács János

Elektra - Eva Johanssohn
Klytaemnestra - Kovács Annamária
Chrysothemis - Bátori Éva
Aegisthus - Gulyás Dénes
Orestes - Perencz Béla
Orestes nevelője - Cser Krisztián
Klytemneistra bizalmasa - Balogh Tímea
Uszályhordozó - Polyák Valéria
Fiatal szolga - Boncsér Gergely
Öreg szolga - Geiger Lajos
Felvigyázó - Kukely Júlia
1. szolgáló - Bakos Kornélia
2. szolgáló - Érsek Dóra
3. szolgáló - Várhelyi Éva
4. szolgáló - Fodor Beatrix
5. szolgáló - Fodor Gabriella