Mozart: Titus kegyelme című operája a Magyar Állami Operaházban. Kritika.

 

Alkalmi mű, sematikus librettóra. Elkésett, sietős felkérésre íródott II. Lipót prágai koronázásának ünnepségeire. A legendák szerint Mozartnak 18 nap állt rendelkezésére, hogy elkészüljön a Titusszal. Ha ez túlzásnak tűnik is, sokkal több ideje nemigen volt. Az operaírásra szóló felkérést 1791 nyarán kapta kézhez, a koronázás ugyanazon év szeptember 6-ára volt kitűzve. Közben még a Varázsfuvolán és a júliusban kapott új megrendelésen, a Requiemen is dolgozott. Feljegyezték, hogy tanítványát, Süssmayrt is magával vitte Prágába, időhiány miatt őrá bízta a recitativók kidolgozását, aki még útközben is ezeken dolgozott. Augusztus 28-án érkeztek Prágába. Szeptember 2-án a szerző vezényletével a Don Giovannit adták, 6-án pedig sor került az új opera premierjére.

 

 

Vajon hány próbával készülhettek a bemutatóra? Ez a kérdés ma már megválaszolhatatlan, hiszen egész más időszámításban élünk a színház világának vonatkozásában is. A mai operaelőadások több hónapos próba periódusokkal számolnak. Mozart ekkor már súlyos beteg volt, kimerülten érkezett Prágába, ahol egészségi állapota még rosszabbra fordult. Állandósult anyagi gondjai is nyomasztották. Mindezekhez járult még az a tény is, hogy a Titus bemutatója nem volt sikeres. Többet, mást vártak a prágaiak a Don Giovanni híres, zseniális szerzőjétől. A néhány további előadás már nagyobb siker jegyében zajlott. Feleségének írott levelében Mozart egyenesen rendkívüli sikerről számol be, ha nem is jelenlévőként, hanem baráti értesítések alapján, mivel a premier után vissza kellett térnie Bécsbe a Varázsfuvola próbáira. Ennek bemutatója szeptember 30-án volt.

 

Érdemes figyelni a dátumokra: szeptember 6., Prága: Titus; szeptember 30., Bécs: Varázsfuvola - és közben a Requiemen dolgozik. Egy valószínűleg Da Pontének szóló levelében ezt olvassuk szeptember 7-én: „Meg kell halnom, itt a vég, mielőtt igazán örülhettem volna képességeimnek. Pedig az élet oly szép volt, pályám oly sok boldogságot ígért, mikor elindultam! Dehát a végzetén senki sem tud változtatni, bele kell törődnöm a Gondviselés akaratába. Be kell hát fejeznek halotti énekemet, nem szabad, hogy befejezetlenül maradjon".

 

 

A Titust a 19. század első felében sok helyütt játszották, majd teljesen elfelejtették. A 20. század 60-as éveiben fedezték fel újra és került ismét a figyelem középpontjába. "Nagyon jó választás volt..." A fenti gondolatok foglalkoztattak, amikor beültem az Operaház előadására. 200 évvel az ősbemutató után, 1991-ben játszotta először színházunk a Titust. Azóta számos előadást ért meg, most négy évi pihentetés után a Májusünnep tiszteletére újították fel. Nagyon jó választás volt. A szövegkönyv hibáiért, a cselekmény statikusságáért bőven kárpótol a zene. A mozarti zene felsőbbrendűsége - nevezzük nevén: transzcendentális volta - minden akadályon győzedelmeskedik.

 

Persze csak akkor szabad játszani a darabot, ha olyan énekes gárda áll rendelkezésre, mint a mostani előadásokon. Mert ebben a koncertoperában minden az éneklés színvonalán múlik. A szép hang, a meggyőző előadás feledteti a mű cselekménybeli hiányait.

 

A Májusünnepet megelőző előadáson egy kivétellel hazai énekesek szerepeltek. Az est hőse mindenképpen a legtöbb énekelni valóval ellátott Meláth Andrea, Sextus alakítója volt. Hangszépsége, technikai tudása, színpadi jelenléte nemzetközi színvonalat képvisel.

 

Kár, hogy Vitellia szerepének kevesebb hangjegyet írt a szerző, mert Szabóki Tünde egyéni színű, szép szopránját tovább is hallgattam volna. A szerep - hangterjedelménél fogva is - rendkívüli nehézségeit könnyedén bírja. Két oktáv és egy nagy terc, az alsó G és a felső h közötti hangtartományt igényli Vitellia szólama. (Ehhez hasonló hangköz határok között mozog a Cosi fan tutte Fiordiligi szerepe is.)

 

Várhelyi Éva néhány év alatt a színház jeles művészévé fejlődött. Annius szerepében ihletett percekkel ajándékozta meg a nézőket.

 

Wierdl Eszter szintén szép és kimunkált hangjával, valamint alakításának naiv hamvasságával jelenítette meg Serviliát, súlyt adva kissé hálátlan szerepének.

 

Timothy Bentch a felvilágosodás jó és bölcs uralkodóját (lásd Fidelio, Szöktetés, Varázsfuvola) szólaltatta meg a tőle megszokott kulturált hangütéssel. Koloratúrás áriája és zenekar kíséretes recitativójának előadása, megformálása élményszerű volt.

 

Szüle Tamás muzikalitása és a mozarti stílusba illő hangszíne pompásan egészítette ki az előadás magas vokális színvonalát.

 

A darab narrátorra, Bálint András tiszta szövegmondása segített a cselekmény nélküli darab cselekményének követésében. Hiányoltam a számos külföldi néző nevében is, hogy elmaradt a narrátor szöveg angol nyelvű feliratozása. Ha már kitalálták ezt a technikát, alkalmazni is illenék. Állítólag a további előadásokon már pótolták ezt a hiányt.

 

 

A zenekar Fischer Ádám vezényletével szépen, helyenként azonban túl harsányan szólt. Különösen a timpani hangzott keményen, nem illeszkedve a többi szólamhoz. Kítűnő volt a hangszerelési delikateszként alkalmazott basszetkürt szólója Vitellia áriájában. Köszönet érte az előadónak, Käfer Györgynek, no és Mozart klarinétos barátjának, Stadlernak, aki a szerzőt többszörösen is inspirálta. Stadler játszott a zenekarban a prágai bemutatón is.

 

Öröm volt szép díszleteket és jelmezeket - Borsa Miklós, illetve Márk Tivadar munkáit - látni a színpadon. Hovatovább már elszokunk, illetve szándékosan elszoktatnak a színház varázsához nélkülözhetetlen megjelenítési formáktól. Pedig a közönség - vagy ahogy mostanában emlegetik: a „ma embere" - is igényelné a szépet, esztétikusat. Boschán Daisy 20 évvel ezelőtt úgy állította színre, rendezte meg az operát, hogy az ma is megáll a lábán. Nincs rendezői „üzenet", sem mának szóló „olvasat", nem egy másik darabot játszanak a színpadon, hanem Mozart Titusát, hibáival és erényeivel együtt. A rendező célja az volt és ez ki is derül az előadásból, hogy semmi idegen hatás ne zavarja a műélvezetet, ne vonja el a figyelmet az egyetlen lényegtől: Mozart csodálatos, egyedülálló muzsikájának élvezetétől.

 

Írásom elején megfogalmazott kérdésemre - vagyis hogy miért vették elő, érdemes volt-e hosszabb szünet után ünnepi alkalomra újból előadni a Titust -, a válasz egyértelmű: ilyen előadásban, ilyen színpadi megjelenítésben érdemes volt.