Rácz Rita (Sophie) és Meláth Andrea (Octavian)

Tudomásul kellene venni végre az óriási szereptévesztést: a rendezőnek nem a darab átírása, az eredeti mondanivaló és helyszínek értelmetlen megváltoztatása a feladata, hanem épp ellenkezőleg, az adott remekmű minél tökéletesebb színpadra vitele. Nem is merem mondani ezt az ósdi fogalmat, hogy „szolgálata". Rendkívüli beképzeltségről, mi több paranoiás küldetéstudatról árulkodik, ha a rendező elhiteti magával, az előadógárdával és a szerencsétlen közönséggel, hogy - mint jelen esetben is - a nálánál ezerszer tehetségesebb színházművészek,  Hofmannstahl és Strauss  által megírt, megálmodott, minden mozzanatában végiggondolt, és nem véletlenül a 18. században játszódó darabját áthelyezi a 20. század elejére. Jobb lett ettől a darab? Nem. Más lett, kifordult önmagából. Elveszítette lényegét: emelkedettségét, báját, arisztokratizmusát, mindazt, ami a 18. századi miliőből fakad, ami ott és akkor természetesnek hatott. A rendező és a dramaturg - mert az is jött a külföldi stábbal - nyilván nevetséges, ócska lomként értékelte a zeneszerző szándékát, miszerint „egy Mozart operát akarok írni", és Octávián figurája rokonságban van a Figaro Cherubinjával. Abban a környezetben ez a fajta nadrágszerep elfogadható, a 20. századi szecesszióban már gyökértelenné, idegenné válik. Strauss a drezdai bemutató után kikötötte, hogy darabját mindenütt kizárólag az ott látott díszlettervek másolata alapján szabad előadni. Ezt tiszteletben tartotta a világ minden színháza, több mint fél évszázadig. A jelen előadás rendezője ezt a kérést a sajtótájékoztatón „megkérdőjelezhetőnek" tartotta. Az eredmény azonban ezúttal is a zeneszerzőt igazolta.

Mester Viktória (Octavian), Lars Woldt (Ochs báró) és Sümegi Eszter (a Tábornagyné)

A mai rendezések egyik állítólagos fő szempontja, hogy közelebb kell hozni az operát a „ma emberéhez". De kicsoda az a mai ember? Nem olvas könyveket, nem jár múzeumba egykor élt festők, szobrászok alkotásait megcsodálni, nem érdeklik régi korok építészeti emlékei, nem bámulja meg az Angyalvárat, vagy a Szent Márk templomot? Mindez már nem érdekli a „ma emberét"? Ezért kell a 18. századot átültetni a 20. századba? Az átültetés megtörtént - a darab meghalt. A továbbiakban már csak néhány apróbb észrevétel: miért ugyanaz a díszlete a Tábornagyné lakosztályának és a következő felvonásban Fanninal palotájának? Ez is valami koncepció? Semmi értelme, és a néző számára teljesen félrevezető. Ha már színházban vagyunk, és nem koncertszerűen adják elő az operát, feltétlenül jelezni kell a két különböző helyszínt. A Rózsalovag eredeti verziójában kis szerecsen szolgagyerek szerepel, a jelen előadásban egy felnőtt, sportos kinézetű színesbőrű. Sok egyéb érthetetlen, értelmetlen akció zajlik a színpadon, aminek egyenkénti felsorolására itt nincs hely.

Lars Woldt (Ochs báró) és Bátori Éva (a Tábornagyné)

A rendezés - mint a színház maga - nemcsak művészet, hanem szakma is. A színpad világának vannak áthághatatlan, íratlan törvényei. Ilyen például a fontos szereplő színrelépésének megrendezése. A Strauss-opera II. felvonásában a rózsalovag megérkezése az operairodalom egyik legszebb, leghatásosabb jelenete. Rendkívül izgatott zene előzi meg, a színfalak mögötti kórus is fokozza a várakozás feszültségét, majd a zenei csúcsponton végre belép a várva-várt rózsalovag. A színpad örök logikája szerint természetesen középen, a nézőkkel szemben kell megjelennie. A jelen rendezés azonban a zenei csúcspontot figyelmen kívül hagyva oldalról hozza be a szereplőt, a hatást ezzel kellőképpen kioltva. Egyébként a színpad középső részének hangsúlyos, hatást fokozó szerepével már az egykori dali társulatok dali igazgatói is tisztában voltak.

Túlzásba menő bohózati elemek is akadnak bőven a színészvezetés során. Az ötletek némelyike mulatságos is lenne egy másik darabban, egy körúti kabaréban. Például különlegesen hiteltelen és otromba, midőn az I. és III. felvonásban a lánynak öltözött Octaviánt tapogató, fogdosó, nyomogató Ochs báró nem veszi észre, hogy az illető nem nő, hanem férfi. A bárónak bőséges tapasztalatai vannak e téren, így aztán ez a túlzó beállítás teljesen hamis és értelmetlen. Kevesebb több lett volna - úgy, ahogy a szerzők előírták.

Mester Viktória (Octavian) és Hajnóczy Júlia (Sophie)

A zenei irányítás Kovács János és Dénes István kezében van. A zenekar differenciáltan, gyönyörűen szól, kidolgozottak a szólamok, amikor kell, kamarazeneszerűen finom szólókat hallunk, egyszóval az opera zenekari része olyan, ahogy elő van írva.

Kiváló énekesi produkciót nyújt a két Tábornagyné: Bátori Éva és Sümegi Eszter. Mindketten saját egyéniségükön keresztül élik és jelenítik meg csodás szerepüket. Bátori Éva kissé komolyabb, Sümegi Eszter a szó jó értelmében szentimentálisabb. Mindketten sikerrel érkeztek el álomszerepeik egyik legszebbikéhez.

Gábor Géza hangilag megfelelő lenne Ochs szerepére, de sok minden egyébbel adós maradt. A vendégként fellépő Lars Woldt - német lévén - anyanyelvű szinten birtokolja a szerepet, de ő is, akár csak magyar kollégája, a rendezői elképzelések ketrecébe kényszerült.

Meláth Andrea és Mester Viktória személyében két egyenrangúan kitűnő Octaviánt avatott az előadás. Figurájuk, akcióik természetesek, hihetőek.

A népes szereplőgárda egyenletesen jó színvonalából is kiemelkedik a két olasz énekes: Fekete Attila és Boncsér Gergely.

Mindent összevetve tehát - ahogy az elején említettem - a Rózsalovag zenéje újra megszólalt az Operaházban, a színdarabért viszont kár. Mert a kettő egymás nélkül nem az igazi...

Boros Attila

(fotók: Éder Vera)

Jelenet (Lars Woldt, Meláth Andrea, Rácz Rita)

Mester Viktória (Octavian) és Hajnóczy Júlia (Sophie)

Jelenet (Lars Woldt)

Jelenet (Lars Woldt)

Richard Strauss:

A rózsalovag
Vígopera három felvonásban, német nyelven

Premier:
2010. március 20., 21.

További előadások:
Március 26. (18h), 28. (11h),
Április 4. (18h), 11. (18h), 20. (18h), 25. (18h)

Librettó: Hugo von Hofmannsthal
Karmester: Kovács János, Dénes István
Rendező: Andrejs Žagars
Dramaturg: Jochen Breiholz
Díszlettervező: Julia Müer
Jelmeztervező: Kristīne Pasternaka
Világítástervező: Kevin-Wyn Jones

Szereplők:

A tábornagyné: Bátori Éva, Sümegi Eszter
Ochs báró: Lars Woldt, Gábor Géza
Octavian: Meláth Andrea, Mester Viktória
Faninal: Kálmán Péter, Gurbán János
Sophie: Rácz Rita, Hajnóczy Júlia
Marianne: Temesi Mária, Iván Ildikó
Valzacchi: Derecskei Zsolt, Mukk József
Annina: Ulbrich Andrea, Sánta Jolán
Rendőrbiztos: Egri Sándor, Tóth János
A tábornagyné udvarmestere: Beöthy-Kiss László, Daróczi Tamás
Faninal udvarmestere: Gerdesits Ferenc, Kecskés Sándor
Jegyző: Sárkány Kázmér, Farkas Gábor
Vendéglős: Kiss Péter, Szűcs Árpád
Olasz énekes: Fekete Attila, Wendler Attila
Divatárusnő: Kovács Irma, Bognár Tünde
Állatkereskedő: Ambrus Imre, Szilágyi Imre
Három nemesi árva: Magyari Eszter, Töreky Katalin, Heresznyei Eszter - Réder Katalin, Sziklás Tünde, Szőnyi Szilvia
Háziszolga: Bakó Antal, Tóth G. Zoltán
Leopold: Tóth Máté
Négy lakáj: Csiki Gábor, Roska Dániel, Ambrus Imre, Molnár Gábor - Zsigmond Géza, Illés Péter, Balás Péter, Tóth G. Zoltán
Négy pincér: Csiki Gábor, Roska Dániel, Ambrus Imre, Molnár Gábor - Zsigmond Géza, Illés Péter, Tóth G. Zoltán, Balás Péter

Vezető korrepetitor: Hidegkuti Pálma
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér
Zenei munkatársak: Bartal László, Bartinai Gábor, Doman Katalin, Fajger Orsolya,
Harazdy Miklós, Pethő Zsolt, Salgó Tamás, Sándor Szabolcs
Játékmester: Aczél András
Rendezőasszisztens: Szabó Emese, Kováts Andrea
Szcenika: Juhász Zoltán, Resz Miklós
Jelmezkivitelező: Madarász Márta