INTERJÚ HORGAS ESZTERREL

Carmen, Mária, Lola és Mimi után most Charlotte bőrébe bújsz. Kicsoda ő?

Miközben ezeket a nőalakokat formáltam, egyre csak azt éreztem, olyan jó lenne elfuvolázni azt a nőt, akivel a leginkább tudok azonosulni. Ez természetesen nem csak rólam szól, de nagyon sok személyes, átélt állapot, érzés, élmény van benne. "Charlotte lett a nagybetűs NŐ..." A cím úgy jött, hogy egy reggel felébredtem, és azt mondtam: "Charlotte". A párom megkérdezte, ki az. "Nem tudom - feleltem - egyszerűen csak Charlotte". Furcsa, mert soha életemben nem kötődtem ehhez a névhez, szerintem nem is olyan szép. Eleinte barátkoznom kellett vele, sorra fölhívtam a barátaimat, mond-e nekik valamit, de sem regényt, sem operát, sem más jelentős művet nem találtunk ilyen címmel. Charlotte lett tehát a nagybetűs NŐ, akiben a nagy romantikus operahősnők összeforrnak: a féktelen és szenvedélyes Carmen, az egyszerű és őszinte Mimi, a nagyvilági Violetta, a varázslónő Delila, és Norma, a Casta Diva.

Hogyan, mi alapján válogattad ki az előadásban szereplő alakokat és részleteket? Mi volt a koncepciód?

Alapvetően a tizenkilencedik századi nagy romantikus szerzők operáiból válogattam. Amikor világossá vált előttem, pontosan mivel szeretnék foglalkozni, éjjel-nappal olvastam, zenéket hallgattam, filmeket néztem, és közben folyamatosan figyeltem, mi az, ami hat rám, mi az, amit sajátomnak érzek. Ezekből az élményekből eleinte összegyűlt egy hatalmas zsák, de a végén persze csomó minden kimaradt. Például a Thais-Meditációt is nagyon szívesen beraktam volna, mert imádom, de úgy éreztem, az nem Charlotte. Nehéz megmondani, miért, de remélem, hogy ott majd kiderül.

Miért foglalkoztat ennyire a tizenkilencedik század?

A tizenkilencedik század az igazi nagy romantika százada. Nagyon szeretem, szellemileg nagyon közel áll hozzám, mert annyira szenvedélyes, annyira igazi és emberarcú. Gondoljunk csak bele, a Norma első négy előadása hatalmas bukás volt. Bellini pedig nem értette - ahogy egy levelében írja - élete legjobb operájának miért kellett megbuknia. És kiderült, hogy egyik volt szeretője, akit megcsalt, mert beleszeretett a Normát alakító fiatal nőbe, bosszúból fölvásárolta az első négy előadás jegyeit, és botránykavarókat ültetett be rájuk. Bizet pedig belehalt a Carmen bukásába. Szó szerint megszakadt a szíve. Mi ez, ha nem igazi szenvedély? A hősök sem mitikus-misztikus lények, hanem a kurtizán, a cigánylány, a varrónő képében megjelenő hús-vér emberek, akik itt vannak köztünk.

Rossini hogyan kerül a képbe?

Rengeteget olvastam erről a világról, többek közt azt is, hogy Rossininek, nagyon gazdag ember lévén, Párizsban hatalmas szalonjai voltak, ahol szombat esténként számtalan művész összegyűlt, köztük a kedvenc zeneszerzőim. Az az ötletem támadt, mi lenne, ha kapnék ide egy meghívást, egy ajándék időutazást... És ez lett a kerettörténet. Álmomban kopognak, eljönnek értem a tizenkilencedik századból: "Kedves Horgas Eszter, öltözzön, indulunk Párizsba!" Én pedig elmegyek közéjük, és miközben az ő dallamaik is megelevenednek - Carmen, Mimi, Norma, Delila, Violetta, és nem utolsósorban a Sevillai borbély nyitánya - a meglévőkből egyszer csak kirajzolódik, megszületik egy új nőalak és egy új történet.

Ha már ennyit beszéltünk a nőkről... Milyenek a férfi szereplőid?

Mindhárom egészen más, ami természetesen zeneiségükben is megmutatkozik. Az első egy nagyon markáns, erőszakos, szinte szexuális függőségben élő gazdag férfi, igazi macsó, aki a maga módján, nagyon erőszakosan szerelmes Charlotte-ba, úgy, hogy közben minden csak saját magáról, saját önzéséről szól. Őt Cserhalmi Ferenc énekes formálja meg klasszikus, erős basszus hangján. A második csak egy flört, akivel egy mulatóban találkozik a lány, egy meglehetősen feminin, napszemüveges-bőrgatyós, kicsit ragazzós figura. Ő a poposabb, könnyebb műfajt képviseli, hangszere Kató Zoltán szaxofonja. A harmadik pedig az igazi nagy szerelem, ami természetesen nem tud kiteljesedni. Az ő szerepében Fekete-Kovács Kornél játszik trombitán, ezen a nyugodt és kedves hangszeren, amely ugyanakkor rendkívül karakteres és szenvedélyes.

A koncert a kórusokkal, a szimfonikus zenekarral, a jazz banddel és a szólistákal együtt mintegy 120 előadót számlál. Az ehhez hasonló show-jellegű nagyprodukcióid a Budapest Sportarénában szoktak lenni. Hogyhogy a Charlotte-ot a Művészetek Palotájában mutatjátok be?

A nagykoncertek valóban a Sportarénában szoktak lenni, de ez egy annyira érzékeny anyag, hogy úgy éreztem, nem való oda. Egyébként ez életem első olyan munkája, ahol színházi közegben játszhatok. Egy bútorszalon segítségével igazi tizenkilencedik századi bútorokkal idézzük meg Charlotte szobáját és a párizsi hangulatot: gyönyörű fogas, gyönyörű fotel, fésülködős asztal gyertyatartókkal. Az egésznek annyira intim, finom, bensőséges témája és hangulata lesz, hogy nem lehet elvinni az Arénába, mert ott meghalna. Kell neki, hogy egészen közel legyen a közönséghez. Többek közt ezért lesz az egész előadás színház-szerű (bár filmet is vetítünk majd). A koncert ráadásul hangosítva lesz, és erre a Művészetek Palotája - technikai felszereltsége miatt is - nagyon sok lehetőséget ad, amire nagy szükség van, mert egy ilyen érzékeny előadásnál hihetetlen fontosak a hangszínek.

Egy ilyen előadás ötlete kapcsán a konzervatívabbakban nyilván fölmerül a kérdés, mi haszna átdolgozni és "összefércelni" a nagy öregek nagy dallamait, és hogy az eredmény lehet-e egységes, egyáltalán célja-e egységesnek lenni. Nekik mit válaszolsz?

Ebben a produkcióban nem mint zeneszerző szerepelek. A Casta Diva dallamából vagy a Sevillai borbély nyitányából egyetlen hangot sem módosítottam, csak áthangszereltem. A cross-over műfajt nagyon sokféleképpen lehet használni. Gyakori például, hogy úgy dolgoznak át valamit, hogy közben eltorzítják. Én nem ezt képviselem: sosem raknék például a Habanera alá valami popos zörejt. Én a műveket általában idézem. Társszerzőimmel, Hárs Viktorral és Fekete-Kovács Kornéllal most is csak a hangszerelésbe nyúltunk bele, de magát a dallamot, a ritmust nem torzítottuk el, tisztelve a szerzőket, mert ezek a dallamok úgy tökéletesek, ahogy vannak. Nem szorulnak arra, hogy kipofozgassuk őket.
Viszont nagyon izgat, hogyan lehet őket idehozni a huszonegyedik századba, a mai közegbe, lüktetésbe, hangszerelésbe, hiszen ma mások a hangszerek, mások az érzések, és mások az emberek is. Bátran lehet alkotni, ha az ember kellő ízléssel és tudatossággal építi föl az előadást. Nem szabad, hogy az egész arról szóljon - talán azért, mert könnyebb hallgatni - hogy hogyan népszerűsítsük a klasszikus zenét, mert az borzalmas. Ugyanakkor azt gondolom ezekről az operákról, hogy nem egyenletesen és egységesen zseniálisak. Ha egy klasszikus előadást elejétől végéig meghallgatok, számomra az nem annyira ütős és erős, mint amikor felépítek egy saját dramaturgiát, azokat a részeket használva, amelyeket a legjobbnak tartok. Nem biztos, hogy az egész Norma egyben ugyanúgy hat rám, mint külön a Casta Diva. Kiválasztom tehát azokat a részleteket, amelyeket a legközelebbinek érzek magamhoz, s közben rengeteg személyes átélt állapot, érzelem és élmény dolgozódik föl bennem. Egy pszichiáter bizonyára remek tanulmányt írna ebből.
Óriási mágia, óriási adomány, és nagyon nagy szerencsénk nekünk, embereknek, hogy az átélt jó és rossz élményeket, kérdéseket, félelmeket, amelyek bennünk feszülnek, például egy hangszer segítségével ki tudjuk engedni, és abban a pillanatban, hogy kiengedtük, rájuk tudunk nézni. Attól kezdve már nem rágnak szét belülről, meg tudjuk érteni, és el tudjuk fogadni, hogy ezek az állapotok hozzátartoznak az élethez.

Ferencz Zsófi

CHARLOTTE

A címszerepben: Horgas Eszter

A három férfi: Antonio - Fekete-Kovács Kornél (trombita), Alexander - Cserhalmi Ferenc (ének) és Vincenzo - Kató Zoltán (szaxofon). Közreműködik az Állami Női Kar, a Honvéd férfikar, a Ventoscala Szimfonikus Zenekar és a Class-Jazz Band.

fotók: Horgas Eszter engedélyével