A Jenůfának ugyanezt a rendezését, szinte ugyanezekkel a szereplőkkel régóta láthatjuk az Operaházban. Miben különbözik egy ilyen fesztiválon való fellépés? Más felkészülést kíván?

Azt gondolom, a legnagyobb nehézséget a színpad mérte okozta: hogy beférjünk, hogy meg lehessen valósítani ugyanazokat a gondolatokat, amelyeket az Opera nagyon nagy színpadán sikerült. Ezen kívül természetesen teljesen más hangulata van. Más Kostelničkánk van, Anja Silja, aki a világ egyik leghíresebb énekesnője, és ez természetesen nagyon befolyásol minket, és az egész munkát.

Milyen volt vele dolgozni?

Nagyon jó, mert ő nagyon kedves és segítőkész. Általában ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy jön valami nagy sztár, aki dobálja a hajtűit, ő viszont egyáltalán nem ilyen. Miatta természetesen másképp készülünk, mert nem vagyunk összeszokott páros, de ő olyan profi, és olyan óriási tehetség, hogy ez nem probléma.

Anja Silja és Bátori Éva a Jenufában (fotó: Operaportál)

Nagyon szereted a Jenůfát. Miért?

Amikor 5 évvel ezelőtt hazajöttem Magyarországra, ez volt az az opera, amely egész énekesi életemet megváltoztatta, mert én előtte olasz repertoárt énekeltem. Aztán jött a Jenůfa. Fölkértek, és én nagyon kapálóztam ellene: Nem, én szlávot nem! Nem az én hangomnak való! Tessék nekem visszaadni az olasz repertoáromat. Aztán beleástam magam...Vidnyánszky Attilát nagyon-nagyon kedvelem, szerintem nagyszerű rendező. Marton Éva volt az "én Kostelničkám", aki szintén óriási kvalitású ember és énekes. Nagyon inspiratíve hatott a munka, és ez elvitt engem a kuriózumoperák irányába: ezután énekeltem Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethjét, és más operákat, amelyek nem az olasz és nem a klasszikus repertoárhoz tartoznak. Ez aztán nagyon nagyot változtatott az éneklési módomon, az egész fölfogásomon, a zenéhez való viszonyomon.

Miről szól ez az opera?

A Jenůfa szereplői egy zárt közösség, akik egy picike kis faluban élnek. Aki vidéki - én az vagyok - az nagyon jól érti és érzi az ott uralkodó hangulatot, amelyben egy lánynak törvénytelen gyereke lesz, és ezt a szituációt abban a zárt közösségben meg kell oldani. "...mi közünk az Úristenhez?" A lány nevelőanyja pedig, hogy megvédje az egész falut, a lányát és önmagát - a sors hajszolja gyilkosságba - ezt a kis csecsemőt megöli. E körül forog az egész: ki hogyan tudja földolgozni? Vidnyánszky Attila mondta el Anja Siljának, hogy ő azt szerette volna a rendezésben hangsúlyozni: melyikünknek mi köze az Úristenhez, vajon miért ez a sorsunk, vajon hívők vagyunk-e, és mi az: hívőnek lenni. Miért akarjuk, hogy a dolgaink közül egyet s mást már ne lásson az Úristen?

Kicsoda Jenůfa?

Igazi nő. Nekünk, színészeknek, énekeseknek nagy szerencsénk van, mert mindent, amit csinálunk az életünkben, bele lehet énekelni a szerepbe. Mindent, ami történik velünk, bele lehet tenni abba a három esti órába, héttől tízig, akkor mindent ki tudunk magunkból ereszteni. Jenůfa nagyon nőies, nagyon esendő, a fiatalságával, a megbotlásával, és azzal az üzenettel, hogy lehet bűn a világban, amivel együtt kell élni, és amit meg kell tudni bocsátani. Önmagunknak kell megbocsátani, ami a legnehezebb dolog a világon. Jenůfa azt mondja Kostelničkának, a nevelőanyjának: "Majd az Úristen megbocsát neked". Ez azt jelenti, bár ő az egész falu legjobb lelke, mégsem tud már megbocsátani. Ezt már nem. És talán ezáltal kerül az Istennel egy másmilyen viszonyba. Csodálatos szerep, nagyon szeretem.

Mik a szerep legnagyobb nehézségei?

Első nekifutásra talán a cseh nyelv, nekem legalábbis. Aztán az, amiről Petrovics Tanár Úrral sokat beszélgettünk, hogy olyan szerkezettani különbség van a Janáček-zene és az általam addig énekelt zene között, hogy kottából megtanulni nagyon nehezemre esett. Teljesen más szerkezettannal kellett megbirkóznom, ami ma már semmi gondot nem jelent, hiszen már négy éve éneklem, és szinte véremmé vált, de akkor elsőre nagyon nehéz volt. Ami még szintén nehéz volt, de ami egyben érdekessé is tette az éneklést, az az, hogy más hangszínt kell kialakítani. Nem lehet úgy énekelni, mint egy nagy verista operát, vagy mint egy Mozartot. Ezért is szeretnék a Színművészeti Egyetemen tanítani, mert engem az érdekel, mi a viszony színészet, színház és éneklés között. Mindig azt szoktam mondani: az opera is színház, csak jól kell tudni énekelni. A Jenůfa erre nagyon jó lehetőségeket ad: lehet a hanggal játszani, meg lehet nézni, hol vannak azok a határok, amelyeket még hanggal meg lehet tenni. Egészen más dolgokat lehet csinálni ebben a zenében, mint egy romantikus vagy klasszikus muzsikát énekelve.

fotó: Operaportál

Mint tanár, mit tanácsolnál egy diákodnak, aki a Jenůfába kezd?

Azt, hogy ne kezdjen bele. Vannak szerepek, amiket fiatalon énekelünk, és vannak szerepek, amiket csak később énekelünk el. Jenůfát csak később énekeljük el. Nem azért, mert hangilag olyan magas, vagy mert olyan nagy a zenekar (elég nagy egyébként), hanem azért, mert másféle rutint követel, mint a többi muzsika. Mit szabad és mit nem? Mit engedek meg magamnak és mit nem? Ezt egy fiatal énekes nem tudja.

Nem is nagyon szokták kezdőkre osztani...

Nem hiszem. Bár fiatal nőszerep, én nem hallottam még huszonéves énekesről, aki belevágott volna, vagy akire kiosztották volna. Olyan, mint Tatjána. Tatjána is nagyon fiatal női szerep, mégsem nagyon fiatalon szokták énekelni, hiszen olyan rutint és technikai tudást igényel, amelyet játékkal szokás kompenzálni.

Milyennek találod a rendezést?

Nagyon szeretek Attilával dolgozni. Szerintem nagyszerűen érzi azt a "fílinget", amit a szláv zene megkövetel. Rendkívül jó színpadi érzékkel dolgozó rendező, és végtelen muzikális. Nem tudom például, hogy tud-e kottát olvasni, de azt tudom, hogy a második hét után az összes dallamot énekelte a Jenůfából, a Sosztakovicsból, és más darabokból is, pedig ezek korántsem olyan fülbemászóak, mint Mozart. Kiválóan mozgat tömeget, ami hihetetlen fontos egy ilyen darabban. Végtelenül jól és mélyen dolgozik egy emberrel. A dolog "lelkét" gyönyörűen ki lehet vele közösen bontani, meg lehet vele formálni.

Bécs, Lipcse, Köln, Frankfurt, Hannover, Peking, Tokyo, Seattle, New York, Philadelphia... Rengeteget jártál és hosszasan dolgoztál külföldön. Mi az, amit tanultál? Mit hoznál haza?

Amit kint tanultam, és amit világgá szeretnék kürtölni, az az, hogy a kinti színházakban a színház a fontos, nem az "egó". Sajnos ez Magyarországon nincs így. "...a színház a fontos, nem az 'ego'." Ez nagy baj, mert sem Magyarország, sem a színházi világ és a kultúra nem fog előrébb lépni, amíg arról van szó, hogy "ÉN", és nem arról, mi a jó a színháznak. A másik nagyon fontos behoznivalónk a bizonyos ’discipline’, a fegyelem és a felkészültség, ami szintén arról szól, hogy a színháznak legyen jó. Mindenki iszonyatosan fölkészült! Idejön például Marton Éva vagy Anja Silja, és lehet rajtuk látni, hogy fölkészültek, tudják a darabot, odaállnak, hanggal énekelnek, teljes bedobással, mindig fittek, mindig pihentek, még sportolnak is! Magyarországon még mindig azt gondoljuk, hogy művésznek lenni azt jelenti, hogy bohémek vagyunk és iszunk vagy narkózunk. Nem tudom, miért hiszik ezt, de nem ezt jelenti! Művésznek lenni Leistungssport, ami a legmagasabb szintű sportolásnak megfelelő energiakoncentrációt jelenti. Csakúgy, mint a sportban, a művészetben is igenis teljesíteni kell!

Milyen lehetőségeket teremt egy ilyen nemzetközi fesztivál az előadóknak és a közönségnek?

Hogy őszinte legyek, teljesen meg vagyok lepve, mert azt gondolom, Magyarországon a kultúrára nincs pénz. Most meg idejöttünk Miskolcra, és bár Miskolc nem a világ közepe, mégis a világ közepében érezzük magunkat. Úgy látszik, mégis van pénz, mégis van valaki, aki ezt szívvel-lélekkel tudja csinálni, valaki, akinek fontos a kultúra és a színház. Ami óriási dolog, hogy különböző produkciókat, különböző embereket tudnak idehívni. Itt lesz Peter Konwitschny, idehozzák Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethjét Moszkvából, itt van Anja Silja. Az volna jó, ha Magyarország szép lassan újra belekerülne az európai vérkeringésbe, de ez nem azt jelenti, hogy mindenféle hülyeségbe belekezdünk, hanem azt, hogy a nagyon magas színvonalú művészeket, akiktől tanulni lehet, akik követendő példák, megpróbáljuk idehozni és megmutatni a közönségnek, hogy legyen összehasonlítási alapjuk.

fotó: Operaportál

A fiataloknak milyen lehetőségeik vannak?

Tudom, hogy a fiataloknak nem nagyon van pénzük, fönt ülnek a harmadik emeleten, és azt is tudom, hogy amikor ott állunk és üvöltünk a súgólyuk mellett, akkor röhögnek. Mindenképp szükségeltetne valamiféle kommunikáció az énekesek, a művészek és a fiatalok között. Múltkor, amikor kint jártam Amerikában, láttam, hogy a Metropolitan főpróbái teljesen nyitottak és csak diákokkal vannak tele. Ott áll James Levine, a világ egyik legnagyobb karmestere, és végigvezeti a fiatalokat az egész épületen, úgy, hogy érdekes legyen. Ha nem kezdünk el a fiatalokkal foglalkozni, tíz év múlva nem lesz közönségünk.

Milyen megoldási módokat látsz?

Számtalan módja létezik. Lehet például szimpóziumokat rendezni. Azt gondolom, akinek gyereke van, ahogy nekem is, az bizonyára bárhova kiül, ingyen és bérmentve beszélget velük, és bármire válaszol. Az lenne a lényeg, hogy kérdezni merjenek, mert nem igaz, hogy az énekes hisztis. Mi mindenre hajlandók lennénk, és bárhova elmegyünk, csak legyen hová... A közvetlenség a fontos! Engem például a diákjaim is mind a mai napig tegeznek, mert közvetlen viszonyba szeretnék velük kerülni, hogy dolgozhassak a testével, hiszen egy énekmester a testtel dolgozik.

Ebben az évben nem nagyon volt időd tanítani. Mit tervezel a jövőben?

Ebben az évadban nem tanítottam, viszont jövőre egyelőre csak kilenc előadásom van kilátásban az Operában, ezért lesz időm, és el is kezdek újra tanítani, mert azt is meg kell tanulnom. A fiam vízilabdázni jár, és látom, hogy az aktív vízilabdások is edzik a nagyobb vízilabdásokat, és ez hatalmas plusz. Azt gondolom, aktív énekesként kell elkezdenem tanítani, hogy a tanítványaim láthassanak a színpadon, hogy lássák, nem csak ugatok róla, hanem csinálom, és izzadok, és folyik a vér a torkomon.

Mennyit leszel a jövőben külföldön?

Nem tudom. Én már nem szeretnék karriert csinálni. "Már nem szeretnék karriert csinálni." Tizenhárom évig kint voltam, ha meglátom a bőröndömet, legszívesebben köpök egyet. Ha mégis ki kell mennem dolgozni, biztos, hogy valahova a közelbe megyek, úgyhogy lehet, hogy el fogok szerződni Grazba, de semmiképp sem jövőre, mert egy évig biztosan tanítani fogok az operaházi fellépések mellett. Ha leszerződöm - attól függ, ez mennyi elfoglaltságot jelent - természetesen átadom majd a tanítványaimat egy jó tanárnak.

És Seattle, ahova rendszeresen jársz?

Seattle két-három évente van, a közeljövőben nem lesz. Hogy pár év múlva lesz-e, nem tudom, de nagyon remélem, mert imádok oda járni. Nagyon operaház-centrikus. Öt éve vagyok Magyarországon, de már a sokadik igazgatóságom van, a Seattle Opera igazgatója viszont húsz éve igazgató. Egy színháznak az tesz jót, ha ugyanaz az igazgatója, nem pedig az, ha mindig váltakoznak, és az az első, hogy az új igazgató kidobál mindenkit. Abból nem lesz soha semmi.

Jövőre, 2009-ben a Seattle Opera műsorra tűzi a Kékszakállú herceg várát. Erről tudsz valamit?

Kanadaiak fogják énekelni, de megtanulták magyarul. Láttam belőle egy kis részletet, szerintem nagyon jó lesz.

Ferencz Zsófi

Kapcsolódó oldalak ezen a honlapon:

Janáček: Jenůfa (Beszámoló az előadásról)