A Művészetek Palotájában ismét teljes értékű operaelőadást láthattunk. Ezúttal tényleg feleslegesnek tűnik átismételni a leckét a félig szcenírozásról, a koncert- és jelzésszerűségről, a hangverseny- és színházterem közötti különbségekről, sőt: még az is megkockáztatható, hogy - bár a címlap Samantha Potter személyében feltünteti a hangversenytermi adaptáció készítőjét - amit most (november 30-án) Budapesten láttunk, az lényegében azonos a Glyndebourne-i Operafesztiválon bemutatott változattal.

A színpadi bútorzat (kerek kisasztal, napozóágyféleség, szobát, kávéházat, kertet jelző székek), a több rend jelmez (Vicki Mortimer mintha Goya festmények alapján készítette volna el a pompás, részleteiben is pazarlóan gazdag és igényesen kivitelezett ruhákat), a ragasztott bajszocskák, az ékszerek, a különböző (és bizonyára korhű) fegyverek együttese kifinomult ízléssel közvetítette a darab meserétegét. S akik az operában az alternatív világot keresik, most rendkívüli nyugalomban tölthettek el bő három órát. A rendezés (Nicholas Hytner) állásfoglalása egyértelműen kitapintható maradt a hangversenytermi változatban is, nem tűnik mellékesnek, hogy Hytner derekasan mindent átvett, ami átvehető Patrice Chérau 2005-ös Cosí fan tutte produkciójából (Aix-en-Provence Fesztivál).

William Shimell (Don Alfonso), Anke Vondung (Dorabella)
és Juliane Banse (Fiordiligi)

Persze épp a lényeget nem tudta ellesni. Chérau az emberi viszonyok szimmetriájára figyelt, épp az érdekelte, hogy miként jönnek létre apró elbillenések annak ellenére, hogy az egyes figurák morális értelemben egyenrangúak. Fiordiligi nem állhatatosabb, s nem kevésbé csélcsap Dorabellánál sem. Guglielmo nem önteltebb, s önteltségében nem sértettebb barátjánál; Ferrando nem zuhan nagyobbat és nem édesebb a bosszúja. Don Alfonso igazsága csupán objektív, s nem cinikus, Despina figurája pedig egy óriási igen az életre: sötét árnyalatok nélkül. Chérau megtartotta a vígjátéki tónust, de az előadás egy pillanatra sem csapott át egzisztenciális tétnélküliségbe. Minden mozdulat, minden gesztus két irányba mutatott: egyszerre ingerelt mosolyra és töltött el súlyos reszketéssel.
Persze lehet, hogy Hytner a Cosí-val kapcsolatban már kerüli a divatot, és nem gondoltat bele a nézővel a darab döbbenetes mélységébe. "...az egyik baj épp az volt, hogy nem volt nyugtalanító." De hát mit tegyünk, mi már csak a súlyos szembenézés ígéretével, három kényelmetlen órában reménykedve indulunk a mindenkori Cosí fan tutte előadásokra. Erre tanított meg Mozart zenéje, igaza is van Maynard Solomonnak: "A Cosí fan tuttéban nyugtalanságunk már az egész erkölcsi univerzumra kiterjed, az opera sutba dobja a szerelem és a hűség hagyományos elvárásait, s az irónia emelkedik a condition humaine rangjára. A társadalmi rend sértetlen marad, a házasságok megköttetnek, de a szívek lassan megkérgesednek." A kulcsszó valóban ez: nyugtalanító. Nos, a Művészetek Palotájában látott, kétségtelenül gusztusos előadással az egyik baj épp az volt, hogy nem volt nyugtalanító.

Topi Lehtipuu (Ferrando) és Tassis Christoyannis (Guglielmo)

Mozart remekművét Nicholas Hytner buffának rendezte meg. Olyan bohóckodásnak, melyben az egyes karakterek kizárólag maszkjuk révén tettek szert önálló profilra. Érvényes interpretáció, csak hát érdektelen. Nem meglepő, hogy ez a rendezői felfogás elsősorban abban éli ki magát, hogy ítélkezik a hősök felett, mérlegel, egyiket ilyennek, másikat inkább olyannak láttatja. A régi konvencióknak megfelelően Fiordiligi nehezebben törik meg, erkölcsileg Dorabella felett áll, Don Alfonso keserűsége valójában gonoszság. Egyedül Despina figuráját sikerült - szigorúan a buffa keretei között tartva - izgalmassá tenni. "Koncertnek szinte tökéletes..." Kisebb és nagyobb egyéniségek iratkoztak be hát a szerelmesek iskolájába, az emberi viszonyok így szükségszerűen váltak aszimmetrikussá. Ebben az aszimmetriában előre jósolható módon ültek poénok, mélyültek konfliktusocskák, bonyolódtak bonyodalmak. Kedélyes sztorizássá vált az egész, kedves-bájos játékká.

E sokak szerint remek színházi este a külsőségek és a kéztördelő színházasdizás ellenére a hangok élményére redukálódott, nyilván nem szándékosan, de "csak" egy KONCERT lett belőle. Koncertnek viszont szinte tökéletes. A Budapesti Fesztiválzenekar legjobb erényeit csillogtatta, egységes és tónus-gazdag vonósokat, lehelet finomságú fafúvósokat, tapintatos és mívesen formált rézfúvós frázisokat hallhattunk. Fischer Iván rugalmasan, elevenen és az apró zenei gesztusokra is figyelmet fordítva, a muzsikusok kamarazenei érzékenységére alapozva vezényelt.

Topi Lehtipuu (Ferrando), Anke Vondung (Dorabella), Juliane Banse (Fiordiligi),
Tassis Christoyannis (Guglielmo) és Claire Ormshaw (Despina)

Don Alfonso szerepében William Shimell énekelt. A kivénhedt playboy kliséiből építkezett, hangban túlságosan is visszahúzódva. Az együttesekben gyakorlatilag eltűnt. Az volt a benyomásunk, hogy tartalékol, de az este során nem derült ki, hogy mire. Despina tökéletes volt, Claire Ormshaw lubickolt a hangokban, lubickolt a tréfában. Tassis Christoyannis (Guglielmo) érett baritonja többet ígért, aztán valahogy vokális modorosságokba menekült, játékát nagy mimika, látványos dohogás jellemezte, bohócnak viszont nem volt elég laza. "Szép és felszínes este volt." Topi Lehtipuu ferrandói korban van, alkata, karaktere illúziót keltő, tenorja könnyű és mozgékony, és legtöbbször kifejező is. Arról nem tehet, hogy első nagyobb áriája bántóan szituáció nélkül hangzott el. Anke Vondung (Dorabella) és Juliane Banse (Fiordiligi) hangfekvésük alapján - egy másik rendezésben - nagyszerű nővérek lehettek volna. Vondung hangja felfelé nyitottabb, nagyon közel áll a nem igazán szoprán Banse-hoz. Vondung kiváló énekes, kár, hogy egysíkú alakításra rendezkedett be. Banse a mélyebb regiszterben elhomályosul, levegőssé válik, magasságai tiszták, de nem igazán erőteljesek, középen igen kiegyenlített és sima. Mindezt tudtuk eddig is, Banse nem hangfenomén, de igen kulturált, művelt énekes. És - miként valamennyi társa ebben a produkcióban - az a fajta profi, aki állandó kontroll alatt tartja énekesei reflexeit: az egész szerep igényeihez méri a részletmegoldások energiaszükségletét. Tehát tartalékol, ám Shimellel ellentétben tőle (és a többiektől is) megkaptuk azokat a pillanatokat, melyek részben igazolták a korábban visszafogott mozzanatokat. A szintén szépen kistafírozott kórus (Budapesti Stúdió Kórus) ügyesen állt be a produkcióba és magas zenei színvonalon oldotta meg feladatát.
Szép és felszínes este volt.

Molnár Szabolcs

Topi Lehtipuu (Ferrando), Anke Vondung (Dorabella), Juliane Banse (Fiordiligi)
és Tassis Christoyannis (Guglielmo)

2008. november 30.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Wolfgang Amadeus Mozart:
COSÍ FAN TUTTE

vígopera két felvonásban, K. 588

SZEREPLŐK:

Fiordiligi: Juliane Banse
Dorabella: Anke Vondung
Guglielmo: Tassis Christoyannis
Ferrando: Topi Lehtipuu
Despina: Claire Ormshaw
Don Alfonso: William Shimell

Közreműködik: Budapesti Stúdió Kórus (karigazgató: Strausz Kálmán), Budapesti Fesztiválzenekar
Adaptáció: Samantha Potter
Jelmez: Vicki Mortimer
Vezényel: Fischer Iván
Rendezte: Nicholas Hytner

Fotók: Pető Zsuzsa