A Nyugat lánya ("La fanciulla del West") nem tartozik Puccini legnépszerűbb operái közé. A Manon Lescaut (1893), a Bohémélet (1896), a Tosca (1900) és a Pillangókisasszony (1904) után Puccini immár új utakon járt, az 1910-ben, New Yorkban bemutatott Nyugat lánya sok tekintetben különbözik előző operáitól. Különbözik elsősorban abban, hogy a zárt áriák immár teljesen eltűntek, az ének és a zene az eddigieknél is jobban a szöveg, a mondanivaló szolgálatában áll és a hangszerelés is modernebb lett. (Jellemző, hogy a Nyugat lányából talán egyedül a tenorista III. felvonásbeli "áriája" az, amit önállóan is elő szoktak adni.)

A mű az 1910-es ősbemutatón ennek ellenére óriási sikert aratott, köszönhetően persze a Metropolitan akkori sztárjainak is: Dick Johnsont Enrico Caruso, Minnie-t Emmy Destinn, Jack Rance-t pedig Pasquale Amato énekelte, a karmester Arturo Toscanini volt. (A Nyugat lánya nagy előadóiról fotókat láthatnak az Operaportálon, itt: La fanciulla del West).

A Magyar Királyi Operaházban 1912. február 29-én mutatták be a művet Szamosi Elzával, Környei Bélával és Viglione Borghesével a főszerepben, Kerner István vezényelt.

A későbbi évek során azonban az opera némileg vesztett népszerűségéből.

A karmester: Carlo Montanaro (fotó: Pető Zsuzsa)

A Puccini operákban megszokottakhoz képest kevesebb könnyen megjegyezhető melódia ellenére persze korántsem mondhatjuk, hogy - különösen a mai fül számára - az opera ne lenne dallamos (mégiscsak Puccini írta). A cselekmény szokatlan környezete - a Vadnyugaton játszódik - is inkább érdekessé teszi a darabot. Furcsa az is, ahogyan ez a komor dráma Puccinitól szokatlan módon happy enddel zárul, senki nem hal meg, de ezt is tekinthetjük üdítő kivételnek a szerző életművében.

Az operát azonban igen nehéz színpadon előadni, aminek oka elsősorban a szokatlanul sok szereplő. A nyolc aranyásó az első és a harmadik felvonásban szinte végig a színpadon van (és énekel is), de nem kórusként, hanem szólistaként (mindegyikük külön személyiség). Ezek a jelenetek - az élő felvételek tanúsága szerint - a legjobb előadásokon is igen gyakran "szétesnek". " Az aranyásókon kívül vannak még további mellékszereplők is és persze ott van a három főszereplő: Minnie (szoprán), Dick Johnson (tenor) és Jack Rance (bariton). Mindhárom szerep eléneklése nagy, drámai hangerővel bíró énekest igényel.

Egyszóval: a mű rendkívül felkészült szereplői gárdát, karmestert és zenekart kíván meg és igen komoly energia befektetés kell ahhoz, hogy az előadás meghozza azt a sikert, amit mondjuk egy - akár rutinszerű előadott - Bohémélet hoz meg.

Annál inkább örömteli, hogy a Művészetek Palotája műsorára tűzte az operát, még akkor is, ha csak koncertszerű előadás formájában tette ezt és nem az itt egyébként gyakran látható félig-szcenírozott formában.

Ami magát az előadást illeti: világszínvonalú produkciót hallhattunk.

Olga Romanko (fotó: Pető Zsuzsa)

A karmester, Carlo Montanaro biztos kézzel tartotta egyben a zenekart, a kórust és a szereplőgárdát, az általa dirigált Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar kitűnően és láthatóan élvezettel játszott (és énekelt). Számomra kissé érthetetlenek voltak azonban a karmester szokatlanul gyors tempói. (Ezt különösen a mű fináléjában sajnáltam, Minnie és Dick Johnson búcsújakor ["Addio mia dolce terra!"]. Ez a pillanat a cselekményt tekintve és zenei értelemben is feloldást jelent, a széles, nagy ívű lassítás azonban elmaradt, egy kicsit elkapkodottá téve ezáltal a befejezést.)

A "mellékszereplők" egytől-egyig komolyan vették a feladatukat és kitűnően helyt álltak. Köztük persze olyan énekeseket hallhattunk, mint a komoly nemzetközi karrier előtt álló basszista, Palerdi András (Ashby), a remek karakter-tenor Beöthy-Kiss László (Joe), az egyre népszerűbb fiatal bariton, Haja Zsolt (Sonora) vagy a kis szerepében (Wowkle) is meggyőzően éneklő Lehőcz Andrea; de hangsúlyozom, valamennyi énekes dicséretre méltó produkciót nyújtott.

Lee Jeong-Won, Alexandru Agache és sok aranyásó, a háttérben a kivetítők
(fotó: Pető Zsuzsa)

Minnie szerepében a világhírű, orosz-olasz származású Olga Romankót hallhattuk. Vele kapcsolatban vegyes érzéseim voltak. Olga Romanko nagy hang és - amennyire egy koncertszerű előadásból megítélhető - jó előadó is. "...kevésbé volt számomra Minnieként meggyőző..." Vonzó jelenség, szívvel-lélekkel énekelte végig az előadást, mégis kevésbé volt számomra Minnieként meggyőző. Az én ízlésemnek túlságosan "öblös", ahogyan énekel, különösen a középső regiszterben. Jobban szeretem a nyitottabb, természetesebb énekhangokat, ami persze szubjektív. A fiatal, ártatlan Minnie szerepéhez azonban mindenképpen jobban illett volna egy világosabb hangszín (ami persze kellő drámai erővel is bír). A szoprán énekesnő hangja alapján nekem Minnie jóval idősebbnek hatott. (Nem Olga Romanko hatott idősebbnek, hanem Minnie.) A szoprán biztosan énekelte ki a magas hangokat is, bár ezekre is gyakran inkább felkapaszkodott, ezzel is erősítve az "idősebb hangra" vonatkozóan tett megjegyzéseimet. Összességében azonban mégis emlékezetes produkciót hallhattunk, Olga Romanko nem véletlenül egyike a világ élvonalbeli szopránjainak.

Olga Romanko és Lee Jeong-Won (fotó: Pető Zsuzsa)

Ami a tenor főszereplőt, Lee Jeong-Won-t illeti, vele egy kissé elfogult vagyok, pozitív irányban. Hallottam őt az Erkel Színházban, a Turandotban, Kalaf szerepében, amit soha nem fogok elfelejteni. "A koreai énekes olyan olasz hőstenorhanggal rendelkezik, ami ritka..." A koreai énekes olyan olasz hőstenorhanggal rendelkezik, ami meglehetősen ritka (különösen az utóbbi évtizedekben). Erős, tömör, férfias hang, a középső lágéban kifejezetten baritonális színezettel, ugyanakkor rendkívül biztos és erőteljes, élesen csengő magas hangokkal, amely tulajdonságai tökéletesen alkalmassá teszik olyan szerepek eléneklésére is, mint a Trubadúr Manricója vagy a Turandot Kalafja. Talán csak a II. felvonás "áriájának" ("Or son sei mesi") végén lehetett érezni, hogy erőlködik (ahogyan itt egyébként minden tenorista, a legnagyobbak is...) Más kérdés, hogy színészi játéka hagy némi kívánnivalót maga után, ez most, a Nyugat lányán is érezhető volt, koncertszerű előadás ide vagy oda. Kedves, szerény mosolya itt olykor azt az érzést keltette a nézőben, hogy a tenorista mintha kívülálló lenne (szemben a másik két főszereplővel). Ebben a tekintetben viszont ő volt a három főszereplő közül a legkevésbé hiteles.

Jack Rance, a kíméletlen, durva seriff szerepét Alexandru Agache énekelte. Ő volt a hétfő esti előadáson a legnagyobb név, és teljes mértékben igazolta hírnevét. Olvastam már olyan véleményt, hogy túl van pályája csúcsán. "Alexandru Agache lenyűgözött..." Nem tudom, korábban hogyan énekelt (élőben még nem hallottam), engem azonban a Nyugat lányában lenyűgözött. Nagy erejű, kissé nyers színezetű bariton hang, amikor ő énekel, szinte csak rá figyel az ember. A "játékát" tulajdonképpen egysíkúnak is nevezhetnénk, az egész este folyamán szinte nem tett mást, csak komoran nézett maga elé. Szerintem azonban Jack Rance figurája sem sokkal összetettebb ennél, és Agache súlyos, komor tekintete számomra kellően félelmetessé tette a seriff személyét. Kiemelkedő volt Agache (és Olga Romanko is) a II. felvonás "kártyajelenetében", amely az egész produkció legdrámaibb pillanatait hozta és az est legnagyobb vastapsát kapta. Nagyon szeretném Agachét színpadon is látni.

Alexandru Agache (fotó: Pető Zsuzsa)

A háttérben lévő három óriásképernyőn az előadás alatt végig magukat az előadókat láthattuk, közeli képeken. Nem tudom pontosan, miért volt erre szükség, ráadásul a képminőség sem volt túl jó (a hang és a kép pedig nem volt mindig együtt.) Lehet persze, hogy a hátsó sorokban ülők számára ez másképp hatott, a hatodik sorban azonban - ahol én ültem - ez a megoldás fölöslegesnek tűnt. Akkor már inkább hangulatfestő színeket, képeket lehetett volna vetíteni, pótolandó a színpad hiányát.

A Puccini-évnek vége van, de azt kívánom, hogy minél több ilyen színvonalú produkciót láthassunk a következő években is.

Csák Balázs

2008. december 15.

Művészetek Palotája
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Giacomo Puccini:
A NYUGAT LÁNYA

Koncertszerű előadás, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Művészetek Palotája közös produkciója

Közreműködik a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)

Karmester: Carlo Montanaro

Minnie - Olga Romanko

Dick Johnson (Ramerrez) - Lee Jeong-Won

Jack Rance - Alexandru Agache

Nick - Szappanos Tibor

Ashby - Palerdi András

Sonora - Haja Zsolt

Trin - Kiss Péter

Sid - Lisztes László

Bello - Horváth Ádám

Harry - Boncsér Gergely

Joe - Beöthy-Kiss László

Happy - Clementis Tamás

Larkens - Cser Péter

Billy Jackrabbit - Silló György

Wowkle - Lehőcz Andrea

Jack Wallace - Kovács István

José Castro - Gábor Géza

Egy postás - Kálmán László