"... és elmesélték zavaros történetüket."

A színpadon Lysander, Demetrius, Zuboly, Puck, Theseus Titánia, Hermina és a többiek. A Szentivánéji álom valamennyi szereplője. Pedig most egy másik darabot játszanak. Ám hogy jobban értsük emezt, megjelenítik amazt. Leginkább amazt, s ezzel menthetetlenül összegabalyodik minden.

Kevés szót érdemelne Káel Csaba semi-szcenírozása. A Tündérkirálynő című színpadi műből azt akarta megmutatni, ami kevésbé érdekes, Shakespeare örökbecsű tündérvígjátékának mesemorzsáit. Talán mert ez lenne az eredeti darab egyik fele. A másik felét Purcell írta. Ebben táncok, zenés közjátékok, függönyzenék, nyitányok, dalok és áriák, duettek és kórusok vannak. Többnyire táncosok és énekesek adják elő, ezúttal "csak" énekesek. Tenorok, szopránok, basszusok. Néha allegorikus figurákká válnak (Éjszaka, Rejtély, Titok, Álom, Tavasz, Ősz, Panasz, stb.), máskor egy-egy személlyé (Részeges költő, Phoebus, egy kínai férfi és egy kínai nő, vagy Coridon és Mopsa). A jelenlegi előadás címlapján "csak" tíz énekes neve olvasható, miközben ennél sokkal több szerep van. De ez nem jelenti azt, hogy Purcell vokális tételeit ne lehetne tíznél kevesebb énekessel is megszólaltatni. Ha az öt felvonásnyi Purcell-mű önálló színpadi mű lenne (nem az, de kivételesen menjünk be Káel Csaba zsákutcájába), akkor bizony kreatív és találékony módon kellene kiosztani a szerepeket, a szerepösszevonásokat alaposan át kellene gondolni (hiszen ez számos értelmezési- és játéklehetőséget rejt), a keretjátékot (ami magából a darabból értelemszerűen hiányzik) pedig rafináltan meg kellene konstruálni. E sok kellene helyett Káel továbbterheli az énekeseket és rájuk osztja a Shakespeare-mű összes szerepét is. Kivéve az oroszlánt. Nem összevon, hanem összezavar, keretjátékot nem konstruál, hanem kölcsönvesz. "Egy partiba csöppentünk..." Látszólag onnan, ahonnan a legkézenfekvőbb (értsd: gondolatszegény módon), a Szentivánéji álomból. Ám a két mű (a Purcell-tételek és a Shakespeare-zanza) között a viszony nem ilyen, s erről jó lett volna megkérdezni az előadás karmesterét, Vashegyi Györgyöt, akinél az angol semi-operát (és francia féltestvéreit, a Moliére-Lully vagy Moliére-Charpentier zenés színműveket) ma, Magyarországon senki sem ismeri jobban. Káel úgy tesz, mintha textuális kérdésekkel foglalkozna, kontextust, hipertextust, intertextust re- és dekonstruál, ám már akkor lelepleződik, amikor a színpadra elegáns társaságot terel. Pezsgőznek, szmokingot és estélyit viselnek: egy partiba csöppentünk. Az elváló és összeolvadó textusok helyett színpadi közhelyet kapunk. Hogy közhely, ezt Káel is tudja, mégis ez lesz az egész előadás húzóötlete, azaz: a keretjáték. Viszonyok, történetek helyett édes máz, amivel nyakon lehet önteni a produkciót. Németh Anikó járt jól, látványos, színes-habos ruhákat adhatott (hogy tervezte is volna, azt nem tudom) az énekesekre, divatbemutatónak is beillett a koncert. (Ez a divatbemutató-dolog Káel Csaba "stíljegye" volna?)

A két textus összefésülésére adekvát megoldásnak tűnt egy narrátor felléptetése. Ő az, aki elmondja, hogy az adott zenei betét éppen mikor hangzik el. (E gondolat egyik forrása az, hogy nevezett zenei szám elsősorban nem most, február 3-án, este kilenckor hangzik el, hanem egy temporálisan közelebbről nem meghatározott intervallumban. Pedig lehet, hogy jobban jártunk volna egy egészen konkrét, naptári meghatározással, úgy, mint másfél évvel ezelőtt Purcell: Arthur király című semi-operájának koncertelőadásakor. A gondolat másik forrása pedig az, hogy a narráció egyben értelmezi az adott zenei számot. Ez a fajta értelmezés, hál’ istennek, egy koncerten szintén kizárt. Most is hálásak lettünk volna az értelmezés elmaradásáért, főleg, hogy tendenciózus félreértelmezésekkel találkoztunk.) A narrátor, Michael Brogan egyetlen tónust ismert, kínosan mórikált, avítt deklamálással, rímet erőltetve szavalta a szöveget, mely minimum három helyről lett összeboronálva. A legvégén még elmondta Puck zárómonológját is, hirtelen kiderült, hogy ő nem csak a szamárfülekkel felékesített mesterember, hanem csínytevő is. A Pucknak öltözött kórustag (Csizmár Dávid) elkerekedett szemmel figyelt. Azt hittük, hogy mindegy, ki a narrátor (eredetileg Michael York lett kiszemelve), utólag látjuk, hogy egyáltalán nem mindegy. Ám az sem mellékes, hogy mit mond. Ha már mindenképpen szükség van egy adekvátnak tűnő megoldásra.

A narrátortól oroztuk recenziónk címét. Ő mondja, hogy most éppen azt látjuk, amint Lysander és Demetrius (értsd: Cser Krisztián és Megyesi Zoltán, tehát nem Lysander és Demetrius, sokkal inkább Coridon és Mopsa, de leginkább egy basszus és egy tenor) elmeséli Théseusnak az éjszaka zavaros történéseit. Az énekes ekkor pantomim művész. Illusztráció. Ennél is nagyobb a baj, amikor a táncjelenetekben tánc híján énekes játszik színdarabot. Szerző: Káel Csaba.

Ígéretünkkel ellentétben túl sok szó esett a rendezésről, de legalább mentesültünk a látvány leírásától.

Mentségünkre szolgál, hogy a rendezés kihatással volt a zenei produkcióra, helyesebben, a zene appercipiálására. Azért kellett tehát vázlatosan jellemezni a rendezést, hogy hangot adhassunk alapérzésünknek: a szcenírozást mind a zene, mind a zenélés színvonala megsínylette. Egyetlen zenei mozzanatnak sem tudtuk magunkat önfeledten átadni.

Önfeledség nélkül tetszett a zenekar áttetsző hangzása, a hangszerszólók és duettek (hegedűk, furulyák) ihletettségig fokozódó színvonala. "Önfeledség nélkül tetszett a zenekar áttetsző hangzása..." A ritmusszervező invencióra elsősorban a metrum- és tempóváltások excentrikus kivitelezésében figyelhettünk fel, a tempók változatosságát, a lendület természetességét többnyire hiányolni kellett. Előkelő ülőhelyünkről nem tudjuk megítélni, hogy a hátsó sorokban mit hallhattak a szép kamarazenei részletekből. A megszokott koncertlétszámnál kisebbre apasztott Purcell Kórus remekül oldotta meg feladatát, színpadi viselkedésük érett és felszabadult volt, egy professzionális operakórusnak is dicsőségére válna. (Táncolni persze ők sem tudhatnak.)

Bárány Péter és Gavodi Zoltán kisebb, de annál kényelmetlenebb szerepekben állták a sarat. Megyesi Zoltán a komikus helyzetekben élt igazán, talán azért, mert énekének megcsúszásai ilyenkor igazolást nyertek. Julian Podger eleinte egy olyan régizenés vokális modorossággal keltett kétes feltűnést, melyről azt hittük, hogy már divatjamúlt. Divatbemutatón ilyesmit! - hőköltünk hátra. Később megszerettük, de róla aztán tényleg nem tudtuk meg, hogy Káel szerint kicsoda. Szigetvári Dávid egy egészen apró dalban hívta fel magára a figyelmet. Cser Krisztián kissé visszaélt a ziccerekkel, ám ettől még láttuk, hogy színpadra termett énekes. Pazarlás Raimund Nolte értékes hanganyagát és kontúrosabb művészi tartását egy sehol-nincs birodalom integető uralkodójára vesztegetni.

Nem reménytelen vállalkozás a Tündérkirálynő szcenírozása, de sokkal több munkát és sokkal több valódi gondolatot igényel.

Molnár Szabolcs

fotó: Pető Zsuzsanna

TOVÁBBI FOTÓK

2009. február 3.
Művészetek Palotája
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Henry Purcell:
A TÜNDÉRKIRÁLYNŐ

félig szcenírozott előadás

Celeng Mária, Hamvasi Szilvia, Kiss Noémi – szoprán

Bárány Péter, Gavodi Zoltán – kontratenor

Megyesi Zoltán, Julian Podger, Szigetvári Dávid – tenor

Cser Krisztián, Raimund Nolte – basszus

Purcell Kórus, Orfeo Zenekar

Narrátor: Michael Brogan

Vezényel: Vashegyi György

Látványtervező: Ferenczy Károly

Jelmeztervező: Németh Anikó

Rendező: Káel Csaba