Lakodalmi koncert
Ha nem lenne pejoratív, a Fesztiválzenekar és Fischer Iván Figaro-előadásáról Lakodalmas zene címmel számolnék be, hiszen a színpadra lépő művészek vállaltan nem a lakodalom körüli zűrzavart, hanem csak annak zenéjét játszották el. Fischer Iván előzetes nyilatkozata (pl. az Új Zenei Újság című rádióműsorban) szerintem könnyen félremagyarázható módon minősítette az operarendezést (úgy általában) és az operakritikát (szintúgy általában). Mivel könnyen félremagyarázhatóan, ezért nem is kihívás vitázni vele. Nem is teszem.
Most csak a zenére kellett figyelni, a zene mellé rendelt dolgokra (jobbról-balról díszlet-ajtó, néhány bútor, hangulatvilágítás, jelmeznek is beillő fellépő ruhák, átöltözés, nyíltszíni pofonok, bujkálás, dörömbölés, magasból leereszkedő esküvői fátyol, emelt kisszínpad, lépcsők, pajszerrel hadonászó gróf, szobanövénnyel komédiázó kertész, virágszirmot szóró násznép, és szerintem egy csomó dolgot még ki is felejtettem) nem, így mindezeket nem is jellemzem. A színlap rendezőt nem tüntetett fel, amit tehát rendezésnek gondolnánk, az a művészeti vezető (Fischer Iván) munkája.
Értem én Fischer Iván üzenetét, csakhogy a Figaro házassága nem zenedrámai ambícióval lett megfogalmazva: nincs benne minden zeneileg rögzítve. Nem elég elénekelni, el is kell játszani. És mindez igaz a zenei kíséretre is: hiába tudjuk (hiába tanultuk meg) a Figaro partitúráját, hiába gondoljuk el róla a zenei kódolás aprólékos és gazdag kidolgozottságát, ha az előadás maga nem győz meg erről a gazdagságról. "Nem elég elénekelni, el is kell játszani." Ha a partitúra pusztán szépen, kulturáltan, stílusosan, árnyaltan szólal meg, akkor a zene drámaisága (megengedem: a zenedrámaiság) nem biztos, hogy érzékelhetővé válik. S ha a kiegészítés a hallgató feladata, akkor érzésem szerint nem fantáziáját, nem képzelőerejét mozgósítja, hanem emlékeihez vagy tanulmányaihoz fordul. Igen ám, de a nézőtéren sokan ülnek (élénk) Figaro-emlék nélkül, s azt hiszem, hogy a többség nem járt Webster műelemző szemináriumaira sem. Velük mi lesz? Nekik miről szól ez a Figaro házassága? Vajon nem ők a címzettjei az úgynevezett rendezői koncepciónak? Sokunkat ugyanis nem kell meggyőzni arról, hogy Mozart operáit színháznak is kell látni, megkockáztatom, hogy sokan látnak maguk előtt színházat egy-egy CD-felvétel meghallgatása közben is. Igaz, olyankor látjuk a színpadot kizárólag füllel, amikor az énekes nem egyszerűen elénekli szerepét, hanem el is játssza, amikor a puszta hang az eljátszandó karakter valóságos korpuszává válik: sokat elmélkedtünk minderről a Fischer Ádám vezényelte Wagner-napokon.
Sokan úgy vélik, hogy az operák intenzív színházi megközelítése valami helyett van, hogy a rendezői idea valamit elfed, hogy gondolkodás helyett sumákol. Pedig ha a színházi megközelítés intenzitása tehetséggel és muzikalitással párosul, akkor még a "legvadabb" koncepció is meggyőző, kiderül róla, hogy valamiért van, valamit felerősít, hogy kiemel valamit. Ez a valami pedig nem más, mint az adott mű szubsztanciális zeneisége. Senki sem mondta, hogy a szubsztanciális zeneiséget szolgáló rendezések valósággal elárasztják a világ operaszínpadait, ám a tehetségtelenséget látva nem kellene úgy általában kárhoztatni az opera-színházat.
Nem volt kétséges, hogy a szombat délutáni előadás valamennyi szereplője nagyszerűen el tudná játszani szerepét. A feltételes mód csalódottságot sugall. Mindannyian nagyon magas színvonalon adták elő számaikat, mindenkiről kiderült, hogy rendelkeznek azokkal a hangi képességekkel, mely a karakterek korpuszát felidézhetővé teszi. Ám a játék nem sikerülhetett, mivel hiányoztak a játékkeretek, azaz a szituációk, illetve ezen szituációk gondosan megszőtt hálózata. (Arra most nem térek ki, hogy a történetvezetés helyenként még zavarossá is vált, a műsorfüzet pedig összekeverte Bartolót Basilióval, miközben Basiliót maga az előadás összevonta Don Curzióval.)
Dominique Labelle igen-igen szépen énekelte el a Grófné szerepét, de nem éreztem a figura távlatos melankóliáját, őt hallgatva nem szorult el a szívem, megbocsátó gesztusa pedig ugyanolyan váratlan komédiai fordulat volt, mint Marcellina anyává és menyecskévé válása. Katharina Kammerloher (Cherubino) alakítása is hasonló problémát jelentett. Adott volt a hang, a figura, a játékkészség, a színészi rugalmasság, ám sem Cherubino összetett személyiségét, sem a hozzárendelt mozarti zene komplexitását (például a líraiság és a komikum, az együttérzés és az irónia keveredését) nem sikerült élményszerűen közvetíteni. Úgy éreztem, hogy hiába tanultunk erről a figuráról annyi mindent (és mindennek az ellenkezőjét is), még e tudás birtokában sem tudjuk kipótolni az éppen látott-hallott előadás hiátusait. A beugró Váradi Zita (Susanna) járt a legközelebb az illúzió megteremtéséhez. Őt végig Susannának láttam és hallottam, nem pedig énekesnőnek. Markus Werba nagyon fiatalnak tűnik a Gróf szerepéhez, előadása azonban igen távlatos, mind a hang, mind a karakter remek Grófot ígér. Szerettem hallgatni és nézni is. Ugyanígy Marco Vinco Figaróját, bár az ő alakítása kicsit egy-tónusú volt. Marie McLaughlin felszabadult komédiázása (Marcellina) mulattatott, feltűnt rutinos (ám ettől még nem kevésbé élvezetes) éneklése, személyiségének volumene. Rodolphe Briand (Don Curzio is) szép és gazdag karaktertenorral rendelkezik és játékkultúrája is imponáló. Jól állt Robert Lloydnak (Bartolo) a meglepettség, a kedélyes "mit keresek én itt" attitűd. Matteo Peirone (Antonio) is színházi ember, nyüzsög rendületlenül. Kiss Noémi (Barbarina) koncertszerepet alakított.
A kórusszámokban a Budapesti Stúdió Kórus ügyeskedett és szép volt két szólistájuk teljesítménye is. A Fesztiválzenekart kagylóhéjszerűen helyezték el a színpadon, a vonósok között szélesebb folyosókat nyitottak, a fúvósok a zenekar közepébe épített emelvénytől kicsit hátrébb foglaltak helyett. Az elrendezés igen előnyös volt. A zenekari hangzás szálassá vált, az egyes szólamok plasztikusan elkülönültek egymástól (az első felvonásban talán túlságosan is). Az énekesek (és az énekes szólamok) a szó szoros értelmében a zenekari hangzás testében helyezkedtek el, ezzel az előadás persze megidézte Ljubimov és Fischer legendássá vált Don Giovanniját is. Érdekes színeket eredményezett, hogy a fúvósok egy harmadik hangzási síkot hoztak létre, és nem mellesleg ez az énekeseket is kényelmes helyzetbe hozta: senkinek sem kellet erőltetni a hangerőt. Maga a játék nem volt különösebben feltűnő, ám így is sok egyéni frazeálási megoldásra, karakteres tempókra és ruganyos összjátékra figyelhettünk fel.
Molnár Szabolcs
2009. március 7.
Művészetek Palotája
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Mozart:
FIGARO HÁZASSÁGA
négyfelvonásos vígopera (két részben), K. 492
Almaviva gróf: Markus Werba
A grófné: Dominique Labelle
Susanna: Váradi Zita
Figaro: Marco Vinco
Marcellina: Marie McLaughlin
Cherubino: Katharina Kammerloher
Bartolo: Robert Lloyd
Barbarina: Kiss Noémi
Antonio: Matteo Peirone
Don Curzio: Rodolphe Briand
Budapesti Stúdió Kórus (karigazgató: Strausz Kálmán)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
(Fotók: Művészetek Palotája)
