RENDEZŐI RETROSPEKTÍV

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára

Mundruczó Kornél Kékszakállú-értelmezése nyilvánvaló tévedés. Ám vigyázzunk a könnyű kézzel mért verdikttel, nem mindig az a tettes, akire könnyű rábizonyítani. A szokatlanul gyorsan megjelenő első kritikákkal (fidelio.hu, prae.hu) persze nem nagyon tudunk vitába szállni, valamennyi magabiztosan csapta le a magas labdát. Az ítészek magabiztosságát nem más, mint Mundruczó tévedésének nyilvánvalósága táplálta.

A rendezésben látott (felsorolásra sem érdemes) színpadi jelzések követelik az értelmezést, a jelentőségteljességükbe vetett hit megingathatatlan, e jelek öntelt módon összetettnek állítják magukat. "Mundruczó Kornél Kékszakállú-értelmezése nyilvánvaló tévedés..." Ám amint e jelzések leírására vállalkozunk, mihelyst a denotáció rögös útjára lépünk, dekódolunk, visszafejtünk, de- és rekonstruálunk, vagy csak józan paraszti ésszel megkérdezzük, hogy ugyan már miért kokózik a fürdőszobában Kékszakállú első alteregója Judit alteregójával (?), miért rajzol Judit harmadik alteregója spriccelő graffiti-péniszt a szoba falára (?) - hacsak azért nem, hogy nyalogathassa -, miért temetődik párnák közé Kékszakállú harmadik alteregója (?), miért alszik el a tévé előtt az egyes számú Kékszakállú, miközben egy nyilván remek Tom Cruise filmet adnak (?); azonnal kiderülne, hogy megfejtési kísérleteinkkel csak rontanánk a helyzeten.

Mundruczó Kornél, Polgár László
és Komlósi Ildikó (fotó: Felvégi Andrea)

Egyébként Mundruczó szcenírozása közhelyeket állít. Olyanokat például, hogy az operai alapdilemma a mindennapok dilemmája (nahát!), meg olyat is, hogy egyszerre jelenít meg különböző párkapcsolati életszakaszokat. Látunk fiatal házasokat, megkopott-kifáradt házasságot, valamint aberrációkkal színesített aszimmetrikus kapcsolatot. Három helyszínünk is van a háttérben, nappali, konyha, fürdőszoba; rögzítsük a tényt, a "Jég" mikro-realista díszlete megérkezett harmadik állomására: Trafó - Nemzeti Színház - MÜPA.

De itt van Johanna is a Tóth Orsi által játszott figurában (bajszos ápolóként kezd, majd tini szexpartner lesz belőle, öreg emberek alkonyának "bearanyozója"), vannak Delta-vidéket idéző költöző madarak (origami fecskék hada lepi el a kottaállványokat, a zenekar és a nézők közé állított drótkerítést és a látványos, távoli vidéket sejtető villanydrótokat). A szereplők megsokszorozása pedig ismerős lehet Mundruczó első operarendezéséből (Lendvay Kamilló: A tisztességtudó utcalány). Haragudhatunk erre a szcenírozásra pusztán gondolati sekélyessége miatt is, minket azonban sokkal jobban zavart a sok, fiatal alkotóhoz nem illő önismétlés.

Mundruczó Kornél
(fotó: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Civilként nem a rendezést, pusztán Komlósi Ildikót, Polgár Lászlót, a zenekart és Kovács Jánost figyeltem volna. A két nagyszerű énekes zsigerből állít elő összetett figurákat és összetett helyzeteket - a mítoszként elregélt alapdilemmát játszi könnyedséggel emelték fel (!) a mindennapiság régiójába. Néhány gesztus, egy-egy felemelt hangsúly, egy-egy váratlan megtorpanás épp elég volt ahhoz, amit a háttérben 60 percen keresztül sem tudtak hitelesen megformálni. A rendezés ebben a tekintetben volt mellérendelő: amit a két énekes színészi játékban, zenei formálásban megvalósított - ideértve a mikro- sőt: szociorealizmust is - halovány formában megjelenítette a háttérben, feleslegesen duplikálta.

Komlósi Ildikó és Polgár László (fotó: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Polgár László Kékszakállújának ma is elvitathatatlan erénye a példás magyar dikció, a tökéletes szövegejtés, az értelmes, értelmező hangsúlyozás. És a hang még mindig töretlennek tűnő nemes fénye. A prológ szövegét is Polgár mondta, az orgánum csodálatos színére már itt fel kellett figyelni. Szépek az énekes magasságai, a felső regiszterben azonban már néha pontatlan. "Nagy öröm és kárpótlás volt a két nagyszerű énekest figyelni." Talán kerülni akarja a kockázatosabb pillanatokat (a formálás intaktsága érdekében), így nem egyszer önnön képére formálja szólamát. Reméljük, hogy nem tűnik túlzó engedékenységnek, de a kottával szembeni hűtlenség egy ilyen színvonalú interpretációt hallva egyáltalán nem bántó. Komlósi Ildikónak (miként Juditnak) nehezebb a dolga. A Polgárral készített lemezfelvételen sem szövegmondásának makulátlanságával tűnt fel, most is kapaszkodni kellett néhány szóért, többnyire ott, ahol Bartók nehezíti meg a dolgát. Komlósi Juditjának zenei sodrása van, s e sodrás időnként magával ragadja a szavakat, sőt, magát a hangokat is: úgy éreztük, hogy a szólam szélső regisztereiben a művésznő inkább csak szándékot sejtet. Nagy öröm és kárpótlás volt e két nagyszerű énekest figyelni.

Kovács János az utcai ruhában felléptetett Filharmóniai Társaság élén legjobb formáját hozta. Hangszínekben, árnyalatokban gazdag, plasztikus vezénylést láttunk, hallottunk. A szünet után A csodálatos mandarin zenéjét játszották (sokan hitték azt, hogy a színpadon hagyott díszlet is rendezői szándékot tükröz, nem, A csodálatos mandarin koncertszám volt.) Nem minden tempót éreztünk adekvátnak (általában lassúnak találtuk), s valamivel hidegebb-fényesebb, átvilágított-áttetsző hangzásnak is jobban örültünk volna, ám az előadás így is messze átlag feletti volt.

Molnár Szabolcs

2009. március 22.
Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára - szcenírozott koncert

Bartók Béla: A csodálatos mandarin

Komlósi Ildikó - Judit
Polgár László - A kékszakállú herceg

Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, Kovács János

Néma szereplők:
Listóczky Hajnal, Moldvai Kiss Andrea, Mucsi Zoltán,
Somody Kálmán, Terhes Sándor, Tóth Orsi

Díszlet: Ágh Márton
Rendező: Mundruczó Kornél