Néma Jack

Alban Berg: Lulu

Az Állatszelidítő demonstrációt tart. Sorra ajánlja figyelmünkbe a különböző bestiákat. A Wedekind-dráma logikája szerint az igazán nagy vadat azonban majd a prológust követő hanyatlástörténetből ismerjük meg. Magát Lulut, az elszabadult földszellemet, Pandora szelencéjének foglyát. De ez már értelmezés.

A Moszkvai Helikon Opera izgalmas, szigorúan következetes (következetességében erőszakoltnak ható) előadásának előjátékában egy atlétikus testalkatú férfi szabadul meg ketrecétől (ez is Pandora szelencéje volna?), hogy az előadás legvégén Hasfelmetsző Jackként térjen vissza.  A megfejtésére kevés időt kapunk..." Jack néma lesz, nem beszél, nem énekel, hangját Dr. Schöntől kölcsönzi majd. Ez ÉRTELMEZÉS. Jelentésének megfejtésére kevés időt kapunk, hiszen mindez a legutolsó pillanatban derül csak ki, az előadás folyamatából nem feltétlenül következik, igazi meglepetés-effektussal van itt dolgunk. S mivel maga az előadás folyamata inkább elbizonytalanít (folyamatosan az elbizonytalanításra játszik) - utólag sem kerül minden a helyére - a néző a kielégítetlenség kellemetlen érzésével távozik. Persze ki merné állítani, hogy a kielégítetlenség érzete nem a legideálisabb alap a Lulu-dráma befogadásához? Vagy ki gondolja azt, hogy ösztönéletünk históriája nem meglepetésekkel teli, hogy a sors nem az utolsó pillanatra tartogatja az ösztönvilág titkainak feltárását?

Minden előadás kulcsa a néző pozícionálásában rejlik. Mivel a nézőt nem a jegyszedő néni, nem a jegyre nyomtatott ülésszám, nem is kulturális tapasztalata (erre egy mondat erejéig még visszatérek) pozícionálja, hanem maga az előadás (tehát a rendezés!), érdemes mindig megvizsgálni saját helyzetünket. "...furcsa, undort vagy félelmet keltő lények parádéja..." E fenti állítás előadásoktól függetlenül, feltétel nélkül igaznak tetszik, a saját pozíció felmérése mégsem tűnik mindig égetően fontosnak, az értelmezés szempontjából megkerülhetetlennek. Dmitrij Bertman Lulu-rendezése azonban nagyon határozottan a saját pozíció felmérésére szólít fel. Bertman ugyanis komolyan veszi, hogy a Lulu-színház valójában cirkusz, méghozzá abból is a legalpáribb típusú, nem az izzadságos, éveken át tanult, nyaktörő trükkök és mutatványok tárháza, hanem furcsa, undort vagy félelmet keltő lények parádéja. Mi, nézők arra vagyunk "kárhoztatva", hogy e lényeket bámuljuk, s vérmérséklettől függően undorodjunk, reszkessünk vagy elfordítsuk a fejünket. Elsősorban ebből a pozícionálásból ered, hogy a Helikon Opera előadásának jelenidejében nem mélylélektani, metafizikai és ontológiai kérdések kavarognak a nézőben. Másnap viszont semmi más.

Wedekind Lulu-drámáinak, Berg operájának, valamint különböző előadásoknak az ismerete része a már emlegetett kulturális tapasztalatnak. Bertman rendezésének eredetisége azonban feljogosít arra, hogy előzetes tudásunkat zárójelbe tegyük. A produkció kizárólag önmagára vonatkozik - nem is biztos, hogy felfejthető például a darab "cselekménye", sőt mintha nem is törekednének a történet elmesélésére. Egy közeli Lulu-emléket azonban nem tud feledtetni az előadás: a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház Tavaszi Fesztiválon látott referenciaértékű produkciója (Silviu Purcărete rendezésében a Wedekind-drámát játszották) némileg deformálta a miskolci előadás élményének közvetlenségét.

E magánjellegű (a nézőtéren csak egy-két embernek kellett a szebeni emlékkel megküzdeni) közlemény után térjünk vissza a befogadói pozícióra. Fogadjuk el, hogy Bertman a nézelődés, a bámulás feladatát adta nekünk, ő pedig furcsa lényeket, különös, erős vizualitású képeket (a produkció akár képzőművészeti kiállításként is értelmezhető) helyez el a színpadon.

A lények furcsasága - Lulut kivéve! - valamiféle eltúlzott, expresszív-szürreális aszimmetriában, féloldalasságban ragadható meg. A jelmezek tüntetően elrajzoltak, a figurákat egyéníti ugyan, de inkább karikatúraszerű, egyetlen tulajdonságra leegyszerűsített (vagy egy tulajdonságra tömörítet) képet adnak a szereplőkről. Dr. Schön akkor is jön, amikor megy, és fordítva. Jelmezének háta egy "másik" figura mellkasa, óriási cipője hátrafelé néz. S hogy ő egy másik figura, az a darab végén (nem biztos, hogy meggyőző módon, de) "kiderül". E kettős profilnak az adhat értelmet, hogy Lulu sorsának beteljesülésében valóban neki van a legnagyobb szerepe (hiszen ő házasítja ki újból és újból, afféle menedzserként irányítja és ki is használja Lulut), érthető, ha ténykedése túlnyúlik saját életén, és halála után is befolyásolja Lulu sorsát. Miközben azt hisszük, hogy már elment (meghalt), addig Hasfelmetszőként feltartóztathatatlanul, tehát végzetszerűen közeledik.

Lulu koldus apja félkezű, félig "robotlábú", "lebombázott" veteránnak öltözött. Valóban csak öltözött, amikor a dráma végén sürgősen távozik a londoni putriból, leveszi jelmezét (kamu-koldus volt?). Alwa aránytalanul megnőtt, csipke-finom kezeivel, Goll levágott óriásfejével, a párizsi forgatagban feltűnő figurák pedig (ideértve a leszbikus Geschwitz grófnőt is) látványosan féloldalasra tervezett ruháikkal keltenek feltűnést. "...a realitást sajátos módon Lulu testesíti meg..." Aztán vannak egyéb féloldalas lények is, a félig rovar-félig ember statiszták (díszletezők), nyaló-szívó szájszervű szúnyogemberek, egy felhúzható robot-komornyik, festőpalettának öltözött festő. A színtiszta realitást sajátos módon Lulu testesíti meg, ám a részletekből, testszelvényekből (lábfejéből, combjából, csípőjéből, melléből, arcából) összerakott (kicsit didaktikus, hogy az ábra jelenetről jelenetre áll össze, majd szétesik) képet a rafináltan szürrealista Magritte festette. Aláírását a harmadik sorból még látni lehet, a tizenharmadikból már nem. A testszelvényeket egyébként Jack választja el végleg egymástól, amikor kiforgatja a (bonc)asztallappá váló festmény kockáit.

Három dimenzióssá hajlított, de lényegében kétdimenziós, nagyméretű acélelemekből (tehát síkokból) áll a díszlet, melyekből ember-sziluetteket hasítottak ki. Ezeket a kimetszett emberformákat hol visszaillesztik, hol kiemelik keretükből, afféle mobil-szobrok. A díszlet leírásával önkéntelenül is megadtuk funkciójukat és értelmeztük is. A "szigorúan következetes" produkció szelleméhez híven a díszlet, a jelmez és a dráma értelmezése tökéletesen kiegészíti egymást.

Az énekesek küzdenek a miskolci színház akusztikájával, a zenekar (azt hiszem kényszerűségből) kitüremkedik az árokból. A karmester, Konstantin Chudovsky kézben tartja az előadást, a zenei megvalósítás összefogott, koncentrált és feszes, de nem szép. Pedig a Lulu "szörnyűséges" zenéjét a lelki érzékiségnek (nevezzük bátran szentimentálisnak!) ugyanazzal az igényével kellene megszólaltatni, mintha Puccini írta volna. A látvány erős stilizáltságához is ez illene. Ezzel szemben az énekesek (lényegében kivétel nélkül) visszafogott vokalitással, mérsékelt erővel (távolról is, közelről is halkan) és inkább a naturális dikcióhoz közelítve, a sprechgesang szelleméhez hűen, de az előadás alaptónusától függetlenedve énekeltek, gyakran éneklő színészeknek és nem színészi alakítás nyújtó operaénekeseknek tűntek. Épp ezért kissé csalódást keltő, hogy a színészi játék intenzitását mérsékeltnek, a jelenetek (szövegelemekre koncentráló) kidolgozását elnagyoltnak láttam, de ebben az esetben lehet, hogy Purcărete lendületes és virtuózan aprólékos beállításai is befolyásolnak.

Ki kell emelni (még ha nem is volt kiemelkedő) Tatiana Kuindzhi (Lulu) alakítását. Nem tartom kizártnak, hogy eljut a "luluság" lényegéhez, miközben most kevésnek láttam és hallottam. Nem annyira hangjával, mint inkább Poe vagy Doyle krimi-világát idéző titokzatos lényével vonta magára a figyelmet Mikhail Davydov (Dr. Schön). A figura markáns megjelenítésével uralta jeleneteit Dmitry Ovchinnikov (Schigolch). A legszebb hanggal Larisa Kostyuk (Geschwitz grófnő) rendelkezett. Vasily Efimov (Alwa) törékeny áldozatlényt alakított, ám ez csak a figura egyik oldala. A nagyobb együttesekben (elsősorban nem zenei, hanem színházi értelemben) gondos ensemble játékra figyelhettünk fel, a szürreális divatbemutatónak is beillő párizsi jelenetben a különleges, féloldalas női kalaptól a gigászi tomporig pásztázhatott a tekintet. Mindent a szemnek - vajon miért nem ezt mondta a cirkuszi kikiáltó?

Molnár Szabolcs

 fotó: Vajda János 

*

Június 12., Miskolc, Nagyszínház

Alban Berg:

LULU
A Moszkvai Helikon Opera vendégjátéka

Lulu - Tatiana Kuindzhi
Alwa - Vasily Efimov
Geschwitz grófnő - Larisa Kostyuk
Dr. Schön - Mikhail Davydov
Festő - Mikhail Seryshev
Állatszelidítő - Dmitry Yankovskij
Schigolch - Dmitry Ovchinnikov
Gimnazista - Ilya Ilin
Herceg - Andrey Palamarchuk
Hasfelmetsző Jack - Maksim Losev

Moszkvai Helikon Opera Zenekara és Kórusa

Díszlet- és jelmeztervező - Igor Nezhny és Tatjana Tulubieva
Vezényel - Konstantin Chudovsky
Rendező - Dmitrij Bertman

Kapcsolódó cikkek:

Lulu galéria (Képek az előadásról.)

"Semmi sem nehéz, ha szereted" (Interjú Konstantin Chudovsky karmesterrel.)

"Lulu tényleg nehéz szerep" (Interjú Tatiana Kuindzhi szopránnal.)