Idén egy a magyar kultúrkörhöz semmiben sem köthető dalművet, Mozart Figaro házassága című vígoperáját választották. (A spanyol környezetben játszódó, a francia forradalom eszmeiségét megelőlegező Beaumarchais-komédia alapján a bécsi jozefinista udvar számára készült dalmű legfeljebb csak annyiban köthető Magyarországhoz, hogy itt is a Habsburg-dinasztia volt hatalmon és hazánk Ausztria része volt.) Így az előadás előtt a darabban fellépő művészek korabeli parókás-rizsporos jelmezükben a színház vezetőségével (öltönyös urak) és műszakával (munkaruhás szakik) kiegészítve a kastélyszobát megjelenítő díszletben énekelték el a Himnuszt.

Óhatatlanul felvetődik a kérdés: hogyan is van ez a világ más tájain, a vezető operaházakban és a környező országokban? A milánói Scala Bizet Carmenjével, a Metropolitan Puccini Toscájával, a Covent Garden Donizetti Linda di Chamounix c. operájával, a bécsi Staatsoper Puccini Manon Lescaut c. dalművével nyitja az idei évadot, míg Pozsonyban Eugen Suchon Svatopluk c. művének, Bukarestben George Enescu Oedipuszának, Szerbiában ünnepi gálakoncertnek, Zágrábban Rossini Hamupipőkéjének, Varsóban Berg Wozzeckjének, a moszkvai Bolsojban pedig Muszorgszkij Borisz Godunovjának tapsolhat a nagyérdemű. A nemzeti himnuszok természetesen ott is elhangzanak az előadások előtt.

Rost Andrea a Grófné szerepében (fotó: Éder Vera)

Mi a Himnusz után egy izgalmas előadásnak lehettünk tanúi, mely igencsak magasra állítja a művészi mércét az évad további előadásai számára. Rég hallottam az Operaházban zenei szempontból ennyire kiváló produkciót, erről Peskó Zoltán karmester már a nyitányban meggyőzte a hallgatóságot. A legjelesebb európai dalszínházak (a milánói Scalától kezdve a berlini Deutsche Oper-en át a bécsi Staatsoper-ig) szívesen látott dirigense, a hatvanas években emigrált művész valóban nagyformátumú egyéniség (erről a kilencvenes évek végén egy felejthetetlen zeneakadémiai Missa Solemnis-interpretációban is tanúbizonyságot tett). "Szinte mindenki a lehető legjobb formájában mutatkozott be..." Szellemes, lendületes vezénylése során Mozart partitúrájának minden értékét felszínre hozta. Tanítani kellene, ahogyan a II. és a IV. felvonásokat záró hatalmas együtteseket felépítette, minden zenei ívnek megadva a kellő jelentőséget. A látképek megrajzolása mellett a kis, dalszerű formákkal sem maradt adós: a rövidebb áriák bensőségesebb, intimebb világa is feltárulkozott. Az énekesekre gyakorolt inspiráló hatása egyértelmű, szinte mindenki a lehető legjobb formájában mutatkozott be.

A szereposztás legnagyobb erősségének a három női főszereplő, Rost Andrea, Keszei Bori és Schöck Atala teljesítményének példás összhangja bizonyult. Az egykori világhírű Susanna, Rost Andrea most már igazi Grófné, hangi és színészi szempontból egyaránt etalon-értékű alakítást láthattunk tőle. Számomra azért is marad emlékezetes ez a fellépése, mert az utóbbi időszakban több, egyéniségéhez és hangjához szerintem kevésbé testhezálló szerepet is felvett a repertoárjába. A művészi útkeresés kevésbé sikerültebb állomásai, Desdemona (Placido Domingo felejthetetlen budapesti koncertjén, a szerelmi kettősben valahogy nem találta el a hősnő eszményi lírai hangját) vagy Haydn Orfeuszának Euridikéje (egy Joan Sutherland vagy egy Cecilia Bartoli hangjára szabott virtuóz bravúrszerep) után végre valóban újra megtalálta önmagát. Az est egyik csúcspontja a III. felvonásbeli nagyária volt, ahol a líra és a dráma kényes egyensúlyát kiválóan teremtette meg.

Peskó Zoltán (fotó: Éder Vera)

A másik fénypontot a levélduett jelentette: Rost Andrea és a több bécsi évad után hazatérő Keszei Bori hangja tökéletesen illeszkedett egymáshoz, a zeneszám bensőséges líráját kivételes érzelemgazdagsággal és kamarazenei precizitással dolgozták ki és adták elő. Ilyen varázs csak az élő színpadon születhet meg, a hanglemezfelvételek stúdióiban nem. A kettős végén általában nem fejezi ki tetszését a közönség (rögtön a secco recitativo következik), most azonban hosszú ováció volt a két előadó jutalma.

Keszei Bori Susannája a reveláció erejével hatott, a fiatal szoprán a bécsi Staatsoperben töltött évei során valóban mindent elsajátított a Mozart-éneklés titkairól. A hangja megerősödött, hangereje átütő erejű; művészetének erényei, a kultúrált piano- és legato-technika teljes szépségében megmutatkozott. A IV. felvonás "Rózsaáriája" a levélkettős magasságaiban szárnyalt."Rost Andrea és Keszei Bori hangja tökéletesen illeszkedett egymáshoz..."

Cherubino viszonylag kisebb szerepében Schöck Atala messze túlnőtt a figuráján: gyönyörű hangszínével és nemzetközi színpadokon csiszolódott énekkultúrájával a fiatal énekesnő már most a magyar operajátszás egyik meghatározó egyénisége.

A címszerepben Kálmán Péter jeleskedett, hangilag és színészileg egyaránt illúziókeltően keltette életre a férfiúi méltóságában megalázott agyafúrt borbélyt. Hangi adottságai túlmutatnak a Mozart-opera keretein, igazi területe a nagy Verdi-hősök és a verista szerepek lennének. (A szerepeit rendkívül tudatosan megválogató művész annak idején, a Miskolci Operafesztivál Fedora-előadásában, Marton Éva és Giuseppe Giacomini oldalán is bizonyította, hogy elsősorban drámai művész.) És bár a baritonista humorérzéke is kiváló, én mégis inkább Scarpia vagy Simon Boccanegra szerepében látnám szívesebben.

Keszei Bori (Susanna), Rost Andrea (Grófné) és Schöck Atala (Cherubino)

(fotó: Éder Vera)

Busa Tamás - aki korábban emlékezetes alakítást nyújtott, mint Figaro -, ideális Gróf lenne, ha az érzelmi kitörések olykor-olykor nem mennének a hangi megformálás rovására. Pedig szép színű, lírai baritonja és színpadi kisugárzása eleve predesztinálja a karakterre. A III. felvonásbeli áriája végén például kifejezetten zavaró volt a dühkitörése, amely színészileg talán indokolt lenne, de Mozart zenéjének íve és az ennek megfelelő, hajlékony legatókra alapuló Mozart-éneklés stiláris szempontból szerintem nem ezt a megoldást támogatja.

Bartolo "egyáriás" szerepében jó volt hallani Rácz Istvánt, kár, hogy II. Fülöp és a Szicíliai vecsernye Procidája után most "csak" ennyi jutott neki.

A zenemester, Don Basilio megszemélyesítője a 41. operaházi évadját kezdő karaktertenor, Rozsos István volt, aki most is egy világszínvonalú interpretációval örvendeztetett meg bennünket. A művész igazi kincse dalszínházunknak és ez alkalommal is bizonyította, hogy fachjának legnagyobbjaival - például Heinz Zednikkel vagy Graham Clark-kal - összehasonlítva is megállja a helyét.

Meg kell még említeni a tavaly végzett fiatal koloratúrszopránt, Rácz Ritát, aki Barbarina rövid szerepét alakította. Az ígéretes pályafutás előtt álló ifjú művésznő kifogástalan stílusismerettel szólaltatta meg szólamának frázisait.

Galgóczy Judit hagyományos, de mégsem poros rendezése Csikós Attila rokokó pasztelltónusokban pompázó díszleteivel megfelelő keretet teremtett a zenei és az énekesi teljesítményekhez.

Reméljük, a folytatás is hasonló lesz...

Péterfi Nagy László

2009. szeptember 10., Magyar Állami Operaház

Wolfgang Amadeus Mozart:
FIGARO HÁZASSÁGA
Vígopera négy felvonásban, két részben

Szövegíró: Lorenzo da Ponte

Almaviva gróf - Busa Tamás

A grófné - Rost Andrea

Susanna - Keszei Bori

Figaro - Kálmán Péter

Marcellina - Sánta Jolán

Bartolo - Rácz István

Basilio - Rozsos István

Cherubino - Schöck Atala

Antonio - Ambrus Ákos

Barbarina - Rácz Rita

Don Curzio - Beöthy-Kiss László

Magyar nyelvű feliratok: Nádasdy Ádám
Díszlettervező: Csikós Attila
Jelmeztervező: Vágó Nelly
Koreográfus:  Keveházi Gábor
A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Karmester: Peskó Zoltán
Rendező: Galgóczy Judit