Tükörfordítás

A kékszakállú herceg vára - kétszer

„Egy opera kétszer" alcímmel mutatták be október 11-én Bartók Béla Kékszakállúját a Magyar Állami Operaházban, mely érdekes koncepciót sejtetett. Az egyfelvonásos operát többnyire Bartók valamely másik színpadi darabja, legtöbbször a Csodálatos mandarin előzi meg, de idén Miskolcon például a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című szimfonikus műre koreografált balettet láthatta a közönség a Kékszakállú előtt.

Szakítva a hagyományokkal, és ezúttal egy schönbergi koncepcióhoz visszanyúlva, mely szerint segíti, vagy legalábbis segítheti a mű befogadását, ha egymás után kétszer látjuk-halljuk azt, dupla Kékszakállút láttunk. Félig-meddig duplát, hiszen a Regös bevezetője csupán az első rész előtt hangzott fel, elmosódva, visszhangosra keverve, mintegy a balladai homályból.

Fischer Ádám harminc éve kacérkodik a gondolattal, hogy a mostani, kettős előadást színpadra vigye, és ötletének megvalósításában a Művészetek Palotája-beli Ring rendezésekről már hazánkban is ismert Hartmut Schörghofer személyében lelt társra. "Tükörjáték zajlott a két előadás közt is..." Az eredetileg belsőépítész, majd díszlettervező, végül rendezővé lett Schörghofer korábbi praxisának fegyvertárából szemezgetve új köntösbe öltöztette az operát, hatalmas üvegszerű tükörfelületei szinte folyamatosan a Regös kérdését visszhangozták felénk: „Hol a színpad: kint-e vagy bent?" Valamiféle tükörjáték zajlott a két előadás közt is. Nem állítanám, hogy egyszerűen a Kékszakállú, majd Judit szemszögéből láttuk ugyanazt az eseménysort, ez a leegyszerűsítő nézőpont tévútra terel, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ilyesfajta koncepció derengett fel a rendezésben. Sokkal inkább mondanám, hogy kétféle interpretációt láttunk, láthattunk volna még egyszer ennyit, az árnyalatok sora végtelen. Tehát nem vagy-vagy, hanem is-is játszma folyt a színpadon, Fischer Ádámot idézve „aki itt igazságot tesz, az igazságtalan". Nem is erre ment ki a játék. Felmerül a kérdés, hogy akkor mire?

Schörghofernek tagadhatatlanul vannak zseniális ötletei, és ezek látványszerű megvalósításában az az Andreas Grüter volt segítségére, aki Katharina Wagner keze alá is dolgozott a tavaly bemutatott bayreuth-i Mesterdalnokokban. Hatalmas videó installációik az első részben inkább tűntek képernyőkímélőknek, mint művészi munkának, a második rész tükör technikával vegyített képi világa viszont kifejezetten érdekes volt. "Kopasz, öltönyös, korunk Kékszakállújának ez dukál..." Míg az első részt néhol érthetetlen visszafogottság (mérsékelt képi világ az ötödik kapu hatalmas C dúr akkordjánál), néhol pedig csak egyszerű értehetetlenség (a hetedik ajtó mögött James Bond főcím-lányként tekergőző nők), a második rész háttér-munkája már komolyabb értelmezői koncepció eredménye volt. A hetedik ajtó kinyílta után megjelenő három Judit-alak viszont határozottan déja vu érzéssel töltött el, Silló Sándor Kékszakállú filmje ugyanerre az ötletre játszott rá négy évvel korábban. Volt még továbbá vörös bőrfotel is, amit ma a színpadra tolni már-már olyan színpadi közhely, hogy nem múlik el évad legalább egy vörös díványos bemutató nélkül (legutóbb tavaly, a Kisvárosi Lady Macbeth előadáson találkoztam a bútordarabbal). Nem meglepő módon ezúttal az első részben, Kékszakállú hatalmának jelképeként - trónjaként - funkcionált (NB: kopasz, öltönyös, korunk Kékszakállújának ez dukál), a második részben pedig Judit csábító díványaként.

A darab két énekese Vizin Viktória és Szabó Bálint voltak, akik közül az utóbbi Chilében debütált Kékszakállú szerepében. Vizin Viktória hangilag és szerepileg is hitelesen formálta meg Juditot, átváltozása a második felvonásban figyelemreméltó volt. "Az est fénypontja a zenekar játéka volt..." Szabó Bálint Kékszakállúja ellenben nem hatott olyan elementárisan, mint ahogyan vártam volna. Éneklése nem volt mindig pontos, s bár színészi játéka megfelelt a rendezői intencióknak, a nézői elvárásoknak szerintem kevésbé. Mindehhez az elidegenítéshez hozzájárult az est fénypontja, a zenekar játéka is, Fischer Ádám ugyanis olyan gyors tempót vett együttesével, hogy az opera kevesebb, mint egy órát tett ki. A gyorsaság a hetedik ajtó lírai dallamainál vált zavaróvá, ahol a herceg szinte ledarálta, melyik feleségét hol találta, így a darab drámai nyugvópontja felsorolássá változott. Szerencsére azonban a tempó nem ment a minőség rovására, az együttes pontosan játszott, a zenei csúcspontok valóban a csúcson szóltak, a dinamikai finomságok szinte tapinthatóvá váltak. Bármikor szívesen meghallgatnám koncertszerű előadásban is a Fischer dirigálta Kékszakállút.

Összességében a darabot inkább tartom érdekes kísérletnek, kitűnő zenével, mint zseniális rendezésnek. Mindenesetre hasznos és tanulságos darab színpadi tekintetben, hiszen kapunk egyfajta képet arról, milyen eszközökkel operálnak „odaát".

Novotny Anna

További képek

(fotók: Fábián Éva)

2009. október 11. 19:00, Magyar Állami Operaház

Bartók Béla:

A kékszakállú herceg vára - Egy opera kétszer

A kékszakállú herceg - Szabó Bálint
Judit - Vizin Viktória

Szövegíró: Balázs Béla
Rendező: Hartmut Schörghofer
Díszlettervező: Hartmut Schörghofer
Látványtervező: Andreas Grüter
Videó: fettFilm (Mömme Hinrichs, Torge Moller)
Jelmeztervező: Corinna Crome  
Karmester: Fischer Ádám