Március 28.

Magyar Állami Operaház, 19:00

Puccini: Bohémélet

Rodolfo: Kovácsházi István
Schaunard: Ambrus Ákos
Marcello: Káldi Kiss András
Colline: Szvétek László
Mimi: Létay Kiss Gabriella
Musetta: Cecília Lloyd
Alcindoro: Gárday Gábor
Benoit: Martin János
Parpignol: Beöthy-Kiss László
Vezényel: Dénes István
Rendező: Nádasdy Kálmán
Színpadra állította: Palcsó Sándor

Létay Kiss Gabriella
(fotó: Éder Vera)

Kovácsházi István
(fotó: Magyar Állami Operaház)

"A Bohémélet - ahogy a hallgatóban nem keltett mély benyomást - az opera történetében sem hagy maradandó nyomot" - írta az ősbemutatót követően a korabeli olasz kritika. Egy évszázad elteltével elmondható - a fenti jóslatra szemtelenül rácáfolva -, hogy a Bohémélet ma egyike a világ leggyakrabban műsorra tűzött operáinak, sőt, elképzelhető, hogy statisztikailag kimutatható lenne: a legtöbbször előadott zenés színpadi alkotás. A maga korában realisztikusnak, életszerűnek ítélt mű olyannyira jelképévé vált az operának, mint műfajnak, hogy eredeti rendeltetésével ellentétben - az operalátogatónak fülébe cseng az első felvonást záró "Amor! Amor!" -felkiáltások hosszan kitartott magas C-je - a konvencionális operaszínpadi szerelem állandósult emblémájává vált. Száz év alatt sok minden történt a Bohémélettel: rekonstruálták, dekonstruálták, aktualizálták, s mivel olyannyira fontos, szinte állandó repertoárja lett az operaházak repertoárjának, sokaknak akadt valami mondanivalója a műről. A Bohémélet "Jelenetek a bohémek életéből" alcímmel, a Manonhoz hasonlóan egy regény színpadi adaptációja. Sok rejtett motivikai hasonlóság fedezhető fel a két mű között, ám a Bohémélet dramaturgiája összességében tömörebb, kiegyensúlyozottabb, mint elődjéé, sokrétű alakjai színpadi létük villanásnyi megidézésében is teljes sorsokat mutatnak be. Sztanyiszlavszkij szerint "a könnyedség a legalapvetőbb vonása ennek a darabnak, és az, hogy ennek a világnak a figuráit semmi sem tudja letörni".

"Puccini állítólag azt mondta, hogy ő nem a nagy dolgok muzsikusa, az apró dolgokhoz van érzéke s nem is kíván mással foglalkozni, mint apró dolgokkal. A Bohémélet valóban nem a reprezentatív nyilvánosság hőseinek a sorsáról szól, hanem mindennapi emberek mindennapi életéről-haláláról. De a polgári társadalmon kívül helyezkedő fiatal művészek, a XIX. századi bohémek típusa és életformája micsoda, ha nem mítosz? S legigazibb hazájuk, Párizs, "a XIX. század fővárosa" (Walter Benjamin)? S a 37 éves Puccini szeretetteljes és nosztalgikus visszatekintése saját milánói bohéméletére? Az Ifjúság mítosza. Az opera apró dolgokon alapul, de következetesen poetizálja őket, s poézisükkel fölemeli a mítosz régiójába. A Bohémélet hagyományos előadása 1982-ig ugyanezt a stilizálást nyújtotta a szcenéria és a játékstílus költészetével. Szép példája volt az a budapesti produkció, melyet 1937-ben Oláh Gusztáv és Márk Tivadar jelmezeivel Nádasdy Kálmán rendezett, majd rendezett újra 1957-ben. Az Opera törzsközönsége máig oly mértékben ragaszkodik hozzá - főleg Oláh gyönyörű, de ma már muzeális díszleteihez -, hogy föl sem merülhet egy korszerű felújítás terve.

(Fodor Géza)

(forrás: Budapesti Fesztiválközpont Kht.)

fotó: Éder Vera