„Opera historica” című új sorozatunkban a történelmi tárgyú operák történelmi hátterét igyekszünk megvilágítani. Az első írás - amelyet több részletben közlünk - Semiramis babilóniai királynőről szól. Harmadik, befejező rész.

Péterfi Nagy László:

JELENTÉKTELEN URALKODÓNŐBŐL - MITIKUS IDOL?

 (Semiramis, az operahősnő görög-római fénytörésben)

III. rész

Voltaire tragédiája

Az arisztotelészi Poétika antik örökségéhez, mindenekelőtt az abban megfogalmazott hármas egység (hely, idő és cselekmény egysége) elvéhez következetesen ragaszkodó francia klasszicista dráma jellegzetes alkotása Voltaire 1748-ban bemutatott Semiramisa. A felvilágosodás egyik legkiemelkedőbb filozófusa drámaíróként is tevékenykedett, s bár kortársai elismerték ezen a téren, az utókor számára feledésbe merültek tragédiái. A Semiramis történetvezetése híven követi az antik tradíciót, az uralkodónő saját fia általi meggyilkolását állítva a középpontba. (Voltaire tragédiájának művészi eszközeivel Lessing polemizált.)

Nicolas de Largillière (1656-1746): Voltaire (1718)

 Gluck ballettje és Catel operája Voltaire ihletése  alapján

Voltaire tragédiájának első zenei feldolgozása Gluckhoz kötődik, aki ismét egy jeles alkalomra, Mária Terézia fia, a későbbi II. József és bajorországi felesége, Mária Jozefa 1765 januárjában lezajlott esküvői ceremóniájára komponálta művét, ezúttal egy ballett-pantomimet. A darabválasztás az első megközelítésből különösnek tetszik. Mária Terézia uralkodása alatt ugyanis csak ez az egyetlen zenés színpadi adaptációja Voltaire művének, az ezt követő első opera, Bianchi tollából csak 1790-ben került bemutatásra. Metastasio műve aligha szolgálhatott volna alapanyagul Gluck ballettjéhez, ugyanis ez József herceg nyílt megszégyenítése lett volna. A nagy politikai játszmáktól anyja amúgy is távol tartotta az ambiciózus fiatalembert, de azt azért már mégsem engedhette meg, hogy a lányruhába bújtatott, világtól elzárt fiút a színpadon tükörként mutassa elé. Így viszont József előtt felcsillant a remény, hogy anyja halála után egyszer majd ő lesz a birodalom ura. Igaz, erre tizenöt évet kellett még várnia.

A reprezentatív táncmű premierjére, akárcsak Gluck korábbi operájára, szintén a bécsi Burgtheaterben került sor, Gasparo Angiolini koreográfiájára. A nyitányból és 15 rövid zeneszámból álló alkotás mindössze 20 perc, s bár a partitúra szerint háromfelvonásos, előadására szünet nélkül, egy felvonásban került sor. Zenéjének több részletét átvette a komponista 16 évvel később az Iphigénia Taurisban című reformoperájában. A balett hozzáférhető a SONY kiadásában, Bruno Weil vezényletével (Gluck Don Juan c. ballett-pantomomjának társaságában).

A Voltaire-dráma első jelentősebb operaszínpadi adaptációja Charles Simon Catel - Napoleon első konzulként gyakorolt diktatúrája idején, még császárrá koronázása (1804) előtt - 1802-ben, a párizsi operaházban bemutatott három felvonásos dalműve. A francia komponista a glucki operareform elveinek szigorúan eleget téve írta ezt az operáját is, Philippe Desriaux librettójára.

Semiramis

 Az olasz bel canto bravúrdarabja: Rossini Semiramisa

A legismertebb Semiramis-opera a bel-canto irodalom igazi mesterműve, Gioachino Rossini alkotása, a Semiramide. Az ősbemutatóra 1823-ban, a velencei Teatro La Fenice színpadán került sor, a Szent Szövetség nyomasztó légkörében. Velence is a Habsburg Birodalomhoz tartozott ekkor, a szigorú cenzúrával itt is meg kellett küzdeni, amely ez alkalommal szemet hunyt az indexre tett Voltaire művének adaptációja előtt. A librettista, Gaetano Rossi elvette az alapmű zsarnokságellenes élét és a szerelmi szál kibontásával, ill. a hatalmas tömegjelenetekkel a klasszicista tragédia romantikus történetté változott. A két felvonásra összevont cselekmény híven követi az eredeti drámát, az egyes jelenetek sorrendjének felcserélése mellett csak két nagyobb dramaturgiai változtatásra került sor. Arsace szerelme, Azema hercegnő Rossini operájában mellékszereplő: bár sok szó esik róla, ő maga mindössze pár mondatot énekel. Viszont egy új főszereplővel gazdagította Gaetano Rossi a dalművet. Idreno, India királya viszonzatlanul szerelmes Semiramisba, a darab elején még reménykedik abban, hogy a királynő őt választja hitveséül (nem tévesztendő össze Metastasio Idrenójával – Semiramis ezen a néven ismeri meg szerelmét, Scitalcét Egyiptomban). Szerepe nem terjedelmes, viszont annál nehezebb, az együttesek mellett két virtuóz áriát kell tolmácsolójának megszólaltatnia.

A címszerepet Rossini felesége, a korszak legkiválóbb drámai koloratúrszopránja, Isabella Colbran számára komponálta. Rossini az asszír királynő figuráján kívül még olyan kivételes hangi adottságokat igénylő szerepeket írt számára, mint az Armida, az Ermione és a Zelmira címszerepe, a II. Mohamed Annája, a Tó asszonya Elenája, a Mózes Elciája, az Otello Desdemonája és a Riccardo és Zoraide női főszerepe. Arsace nadrágszerepét a jeles contralto, Rosa Mariani, Idrenót John Sinclair, Assurt Rossini kedvelt basszusa, Filippo Galli (többek között neki íródott Rossini II. Mohamedjének címszerepe, az Olasz nő Algírban Musztafája, a Török Itáliában Szelimje, a Tolvaj szarka Fernandója és Donizetti Boleyn Annájának VIII. Henrike) alakította a premieren. Ninus király szelleme (basszus) Rossini operájában is megjelenik nyílt színen: az I. felvonás grandiózus fináléjának végén lép ki mauzóleumából.

Az opera partitúrája szokatlanul terjedelmes (húzások nélkül mintegy három és fél óra) és gondosan kidolgozott, mivel a rendkívül gyorsan dolgozó komponistának ez az egyetlen olasz színpadra készült operája, amelyben a megkötött szerződés negyven napos határidőt biztosított számára. De még így is 33 nap alatt elkészült a zenei szövettel.

Samuel Ramey (sz. 1942) Assur szerepében,
Rossini operájában

A saját korában népszerű, énekesi bravúrmutatványokra építő dalmű a későbbiekben kiszorult a színpadokról és csak a XX. század második felében fedezték fel újra. A címszereplő első felvonásbeli virtuóz koloratúrákkal tarkított híres áriája Maria Callas koncertjeinek kedvelt műsorszáma volt (számos hangfelvétel is megörökíti). Ezeken az áriaesteken több alkalommal az opera nyitánya is felcsendült, ezt korábban Arturo Toscanini is gyakran vezényelte. Sajnos, a teljes szerepet Callas sohasem alakította, az 1962-es Scala-premieren Joan Sutherland, Giulietta Simionato, Gianni Raimondi és Wladimiro Ganzarolli brillírozott a főszerepekben, Gabriele Santini vezényletével. Joan Sutherland később gyakran énekelte Semiramist: férje, Richard Bonynge vezényletével hét felvétel is forgalomban van, köztük a DECCA lemeze. Összesen 29 CD felvétel készült az operából, a címszerep Joan Sutherland mellett Montserrat Caballé, Adelaide Negri, Katia Ricciarelli, Lella Cuberli, Edita Gruberova, June Anderson, Anna Caterina Antonacci, Mariella Devia, Iano Tamar, Cheryl Studer, Cecilia Gasdia, Nelly Miricioiu, Darina Takova és Angeles Blancas előadásában hallgatható meg. Arsace megszemélyesítői közül Marilyn Horne, Martine Dupuy, Lucia Valenti-Terrani, Ewa Podles, Gloria Scalchi, Jennifer Larmore, Daniela Barcellona és Bernadette Manca di Nissa, az Assurok közül Joseph Rouleau, Samuel Ramey, James Morris, Ferruccio Furlanetto, Carlo Colombara, Michele Pertusi, Ildebrando d’Arcangelo, Ildar Abdrazakov, az Idrenók közül John Serge, Ottavio Garaventa, Anastasios Vrenios, Francisco Araiza, Dalmacio Gonzalez, Eduardo Gimenez, Chris Merritt, William Matteuzzi, Stanford Olsen, Ernesto Palacio, Luca Canonici, Gregory Kunde, Frank Lopardo, Rockwell Blake, Juan Diego Florez a legjelesebbek. Oroe főpap szerepét korunk két kiemelkedő Wagner-énekese, Eric Halfvarson (1981, San Francisco) és Jan-Hendrik Rootering (1990, München, és 1992, a Deutsche Gramophon lemezfelvétele) is megszólaltatták. A neves dirigensek közül James Conlon, Alberto Zedda, Gabriele Ferro, Henry Lewis, Ion Marin, Roger Norrington, Gianluigi Gelmetti és Carlo Rizzi irányították a mű előadását.

 
Pszichoanalitikus dráma az operaszínpadon: Respighi elfeledett remekműve

Az asszír királynő témájának utolsó operaszínpadi feldolgozása Ottorino Respighi Semiramája. Az 1910-ben Bolognában bemutatott háromfelvonásos dalmű teljesen eltér a korábbi Semiramis-operáktól: míg azokban a későbarokk és a koraromantikus bel-canto opera alapvető követelménye, a hangi virtuozitás öncélúságba hajló primátusa figyelhető meg (az egyetlen kivétel Catel alkotása, ez viszont Gluck reformoperáinak epigonszerű utánzása miatt nem válhatott maradandóvá), Respighi utóromantikus alkotása már a korszak zenedrámai nyelvezetének szellemében fogant. A zenei megformálásban tagadhatatlan R. Strauss Saloméjának hatása: a zeneszerző nem sokkal a komponálás megkezdése után egy évet töltött Berlinben, ahol a Wagner zenei nyelvét végletekig duzzasztó és felfokozó fiatal R. Strauss művészetével volt alkalma alaposan megismerkedni. De félreérthetetlenül hatott Respighire az olasz verizmus világa, Debussy és hangszerelés-technikában Rimszkij-Korszakov is. A zenei inspirációk mellett azonban Freud mélylélektana adta meg azt a szemléletbeli megközelítési módot, amely nélkül aligha lehetne a Semirama igazi zenedráma.

Ottorino Respighi (1879-1936)

A librettista, Alessandro Cere az akkori olasz irodalom meghatározó költője és drámaírója, Gabriele d’Annunzio stílusát követve példaképe jellegzetes formajegyeit vette át. D’Annunzio a szimbolizmus és az expresszionizmus különleges ötvözetét gazdagon díszített, túlburjánzó, különleges szavakban és kifejezésekben bővelkedő, ugyanakkor szándékosan archaikus nyelvezetével valósította meg. Cere szövegkönyve alapos dramaturgiai változtatásokkal Voltaire drámáját követi ugyan, de szellemiségében már teljesen eltávolodott a francia klasszikustól. Már a címválasztás is előrejelzi koncepcióját: az ókori uralkodónő olasz nyelvű alakja, a Semiramide helyett az archaikusabb Semirama valóban jobban megelőlegezi alkotását. A nevek is teljesen megváltoztak: Arsacesből Merodach (tenor), Azemából Susuiana (szoprán), Assurból Falasar (bariton), Oroesből pedig Ormus (basszus) lett /Ninus király szelleme - Lessing kritikájából is tanulva - a következetes drámaszerkesztés miatt egyáltalán nem is jelenik meg/. Az abszolút főszereplő Semirama, a tragikus folyamat az ő szemszögén keresztül bontakozik ki. A többiek is főszereplők ugyan, igényes szólamokkal, de helyüket meghatározza az, hogy szinte csak a főhősnővel való kapcsolatukban vannak bemutatva (Susiana és Merodach csak a két szélső felvonásban /az első felvonás végén egy gyönyörű szerelmi kettőst énekelnek/ lép színre, Falasa és Ormus pedig csak a második felvonástól jelennek meg). Respighi zenéje hitelesen ábrázolja pszichológiailag az elfojtott freudi anya-gyermek kapcsolatot, az Oidipusz-komplexust és bontja ki Cere librettójának összetett szimbólumrendszerét. Az óriászenekarra komponált alkotás drámai csúcspontjai a már említett I. felvonás végi szerelmi kettős, Falasar és Ormus kettőse, Semirama és Falasar nagyjelenete a II. felvonásban (ebbe szervesen illeszkedik a hangszerelésével is kiemelkedő Hajnal tánca), Susiana áriája, ill. Semirama és Merodach kettőse a III. felvonásban és a címszereplő operát lezáró áriája.

A sikeres bemutató ellenére szinte azonnal feledésbe merült a mű és csak nyolc évtizeddel később, a Hungaroton kiadványa révén került be a köztudatba. Az ókori királynő hatalmas drámai szerepére ideálisabb énekesnőt nem is találhattak volna, mint Marton Éva: még a stúdióban készült CD-felvételen is átjön művészetének atmoszférateremtő ereje, amellyel élővé tudja tenni Semirama tragédiáját. A művésznő nagy szerepeinek sorában, habár operaszínpadon nem énekelte, ott van ez az alakítás is. Partnerei a kiváló olasz tenor, Lando Bartolini és a magyar operaművészet nemzetközi szinten is elismert képviselői, Kincses Veronika, Miller Lajos és Polgár László. A karmester Respighi alkotásainak legavatottabb tolmácsolója, Lamberto Gardelli. Reméljük, a jövőben Rossini alkotásához hasonlóan egyszer majd operaszínpadon is reneszánszát fogja élni ez a jobb sorsra érdemes, magas zenei értéket képviselő Semiramis-opera…

Semiramis filmen

Bibliográfia:

Könyvek:

Ifj. Barta János: Mária Terézia. Bp., Gondolat, 1988
Falus Róbert:Az antik világ irodalmai. Budapest, Gondolat, 1976
Amélie Kuhrt: Az ókori Közel-Kelet. Bp., Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2005
Lessing: Hamburgi dramaturgia, In: Lessing: Laokóon – Hamburgi dramaturgia. 156-159.o., Bp., Fekete Sas Kiadó, 1999.
Giorgio Lise – Eduardo Rescigno: A 18. századi opera Scarlattitól Mozartig. Bp., Zeneműkiadó, 1986
Metasasio: Semiramide. In: http://digilander.libero.it/il_metastasio/metastasio_semiramide.html
Németh Amadé: Operaritkaságok. Budapest, Zeneműkiadó, 1980
Michael Roaf: A mezopotámiai világ atlasza. Bp., Helikon – Magyar Könyvklub, 1998
Szijártó M. István: A Diéta – A magyar rendek és az országgyűlés 1708-1792. Bp., Osiris Kiadó, 2005
Várnai Péter: Operalexikon. Bp., Zeneműkiadó, 1975
Voltaire: Semiramis. In: http://www.questia.com/PM.qst?a=o&d=101389113

Internetoldalak:

- Wendy Heller: La Semiramide riconusciuta. Dramma per musica in drei Akten von Pietro Metastasio, In.: http://findarticles.com/p/articles/mi_hb6657/is_/ai_n28694867
- http://www.musicweb-international.com/classrev/2006/Aug06/Meyerbeer_Semiramide_866020506.htm
- La Semiramide riconosciuta". Gluck's first opera for Vienna, In: http://takte-online.de/index.php?id=547&L=1&tx_ttnews%5Btt_news%5D=78&tx_ttnews%5BbackPid%5D=517&cHash=a1f89339a2
- Rossini: Semiramis-diszkográfia:
http://www.operadis-opera-discography.org.uk/CLROSEMI.HTM
- Voltaire as a Dramatist. From Lectures on Dramatic Art and Literature. August Wilhelm Schlegel. London: George Bell & Sons, 1904. pp. 295-304 In: http://www.theatredatabase.com/18th_century/voltaire_as_a_dramatist.html
- http:/en.wikipedia.org/wiki/Hanging_Gardens_of_Babylon
- http:/en.wikipedia.org/wiki/Semiramis
- http://en.wikipedia.org/wiki/Semiramide

Lemezkísérőfüzetek:

- Gluck: Ballett Pantomimes – Don Juan, Semiramis – SONY Classical SK 53119 DDD
- Meyrebeer: Semiramide – NAXOS 8.660205-06 DDD
- Respighi: Semirama – HUNGAROTON  HCD 31197-98

Kapcsolódó oldalak ezen a honlapon:

JELENTÉKTELEN URALKODÓNŐBŐL - MITIKUS IDOL? 1. rész

JELENTÉKTELEN URALKODÓNŐBŐL - MITIKUS IDOL? 2. rész