„Egy teljesen átlagos ember… Semmirekellő… mindenkiben undort kell keltenie, ki kell nevetni, és figyelmeztetésként kell szolgálnia! Az oroszoknak is volt egy ilyen »puhány« emberük; Oblomovnak hívták… Bőven vannak Broučekek közöttünk!”

A fenti idézetek Leoš Janáček 1918-as leveléből valók, amit szerelmének és múzsájának, Kamila Stösslovának írt, és amelyben Výlety páně Broučkovy (Brouček úr kalandjai) című operájának főszereplőjét jellemzi.

A mű két, egy estén előadandó részből áll (1. Brouček úr kirándulása a Holdra; 2. Brouček úr kirándulása a XV. századba), amelyeket a zeneszerző Svatopluk Čech két novellája alapján komponált. (Svatopluk Čech alakja meg is jelenik látomásként az opera első részében; monológját bariton énekes adja elő.) Mindkét rész két felvonásra tagolódik.

Janáček szatirikus operája remekmű, mégsem vált az operaházak állandó repertoárjának részévé. Nem csak azért, mert előadása rendkívüli felkészültséget követel meg az alkotók és az előadók részéről, hanem mert társadalmi és történelmi vonatkozásai szorosan kötődnek a cseh kultúrához. Az első rész – Hold ide vagy oda  –  a 19. század végi prágai értelmiségieket veszi célba, a második pedig a  huszita háborúk korába kalauzolja a nézőt, de ennek célja is a kortárs cseh társadalom kíméletlen kritikája.

Nicky Spence

Az opera ősbemutatójára 1920-ban került sor Prágában; ez volt Janáček egyetlen operája, amit nem Brnóban mutattak be. A librettó a zeneszerző és további hét (!) szövegíró munkája.

A címszereplő, Matěj Brouček prágai háziúr, részeges, gyáva kispolgár, aki alkoholmámorában előbb a Holdra, majd a 15. századba képzeli magát. Az opera elsősorban a kispolgári közöny és megalkuvás elé tart tükröt.

*

A Janáček operáinak egyik legelismertebb színpadi tolmácsolójaként számon tartott kanadai rendező, Robert Carsen emlékezetes előadást hozott létre. Rendezése ötletes, szellemes, látványos és provokatív. Radikális megoldásai ellenére megőrzi a mű eredeti mondanivalóját, miközben a mai, nemzetközi közönség számára is befogadhatóbbá teszi. Carsen rendezésében az első részben Brouček úr a Holdon egy hippikommunát talál, a másodikban pedig a huszita háborúk kora helyett a prágai tavasz időszakába érkezik.

*

Az opera egy kocsmában kezdődik és ér véget. A színpadon az 1960-as évek szocialista Csehszlovákiájának jellegzetes, zsúfolt, kissé lepusztult csehóját látjuk: a berendezés egyszerű, de otthonos, a sarokban egy fekete-fehér televízióval.

Holdbéli utazása során Brouček úr Carsen értelmezésében 1969-ben érkezik a Holdra, ahol a woodstocki fesztivált idéző, Moonstock névre keresztelt pszichedelikus hippifesztivál forgatagába csöppen, virággyerekek, elvont költők és zenészek, álintellektuális figurák közé. A rendező ötletesen kapcsolja össze ezt a világot az 1969-es amerikai holdra szállással, amelyet a prágai kocsma vendégei – eleinte Brouček is – a televízióban követnek figyelemmel. Carsen mindvégig ügyesen bánik a hatalmas kivetítőkön és a TV képernyőjén megjelenő archív felvételekkel, visszafogottan adagolva azokat.

Daniel Matoušek és Nicky Spence

A Holdra érkezés meglehetősen bárgyú, „gagyi” látványosságként jelenik meg, természetesen szándékosan, úgy, ahogy azt az ostoba Brouček úr elképzeli. Álmában az őt szállító űrhajó is összekeveredik a sör világával: a kocsmában álló hatalmas söröstartállyal emelkedik a magasba, ami az előadás egyik legszórakoztatóbb pillanata.

Radu Boruzescu díszletei és Annemarie Woods jelmezei valóságos színkavalkáddal töltik meg a színpadot. A Holdra érkező Broučeket fogadó látványvilág hideg, sötétkék tónusait – a háttérben a világűrrel és a Földdel – hamar felváltja Moonstock színpompás forgataga, amelyben a korszak ikonikus zenészei is feltűnnek, többek között Bob Dylan, Jimi Hendrix és Janis Joplin hasonmása, akik a fesztivál ünnepelt sztárjaiként pózolnak.

A Hold lakói, spirituális társadalmukban kizárólag virágillattal táplálkoznak. Brouček úr számára azonban a sör és a kolbász jelenti az elsődleges táplálékot, az éteri lények legnagyobb megrökönyödésére. Az ellenszenv kölcsönös: Brouček úr sem szívleli a finomkodó, költészetet kedvelő lények világát. Carsen – hűen Janáček szándékához – az ellentétek kidomborítása mellett párhuzamot is von a két világ között: mind a kispolgári önelégültséget, mind pedig az öncélú, életidegen művészi modorosságot haszontalannak és nevetségesnek ábrázolja.  

*

A rendező a második rész cselekményét nem a 15. századi huszita háborúk korába helyezi, hanem a cseh történelem egy másik traumatikus időszakába, a prágai tavasz leverésének és a szovjet csapatok bevonulásának idejére,1968-ba.

Koncepciójának vannak vitatható elemei. Egyrészt jelentős eltérés mutatkozik az elhangzó szöveg és a színpadon látható események között. Miközben a szereplők a huszita mozgalomról és a kereszténységről vitáznak, a színpadon gépfegyveres, 20. századi civileket látunk harcolni. Az ellentmondás kezdetben kifejezetten zavaró, bár az előadás előrehaladtával lassan megszokjuk. Másrészt, míg Janáček elsősorban a gyáva kisember, Brouček alakjára összpontosít, akinek megalkuvását a husziták hősiességével állítja szembe, Carsen rendezésében a prágai tavasz hősei kerülnek előtérbe, és a történelmi események bemutatása válik az előadás központi elemévé.

Jelenet

A videóbejátszások ebben a részben még hangsúlyosabb szerepet kapnak, mint az elsőben, ám ezúttal sem szorítják háttérbe a színpadon zajló eseményeket. Brouček úr részeg álmában a kocsma pincéjében téved el, ahol Alexander Dubček is megjelenik előtte, egy televízió képernyőjéből kilépve énekelve el monológját. A szovjet invázióról és Jan Palach temetéséről készült archív felvételek is felvillannak. (Palach volt a fiatal diák, aki a megszállás és az elnyomás ellen tiltakozva felgyújtotta magát a Vencel téren. Az ő arcképei borítják Carsen színpadán a felkelők titkos találkozóhelyének falait is.)

Brouček úr alakja természetesen ezúttal is számos komikus helyzet forrása – a rendező pedig remekül ki is aknázza a figura komikumát –, azonban a közelmúlt tragikus eseményeinek felidézése, a videóbejátszásokkal felerősítve, még komorabbá teszi a második rész atmoszféráját.

A díszletek és a fények ugyancsak gyászos hangulatot árasztanak. Az első rész élénk, pszichedelikus színeit szürke félhomály váltja fel, a tarka virágok helyét pedig monumentális, nyomasztó betonfalak veszik át.

A második részbe is beékelődik azonban egy derűs jelenet, amely az előadás egyik csúcspontja. Archív felvételeken elevenednek meg az 1969-es jégkorong-világbajnokság euforikus pillanatai: a csehszlovák válogatott győzelme a verhetetlennek hitt szovjet csapat ellen. (A mérkőzés a csehszlovák társadalom számára a nemzeti büszkeség és a politikai ellenállás szimbólumává vált.) Ezt követően a színpadon is hokijátékosok korcsolyáznak körbe, méghozzá remek koreográfiára (hokibalett!). A hangulatváltást a fények is nyomatékosítják: a ragyogóan fehér jégpálya éles kontrasztot alkot a színpadot addig uraló hamuszürke tónusokkal.

Nicky Spence

Az eufória és a remény azonban tiszavirág-életű: az előadás utolsó pillanataiban harckocsi tör be a színpadra, és a nézőtér felé fordítja ágyúcsövét. Hatásvadász, de hátborzongató jelenet.

Brouček úr persze a magasztos eszmék iránt ezúttal sem mutat különösebb fogékonyságot, és gyáván elmenekül. Szánalmas módon tér vissza a valóságba: egy söröshordóban (mi másban?). Dehát nem lehet mindenki hős.

*

Az opera két részét eltérő zenei karakter jellemzi. A szürreálisabb első rész muzsikája könnyedebb, áttetszőbb, az üres művészvilágot kifigurázó zene pedig gyakran pergő, parodisztikus jelleget ölt (erre szolgáltatnak példát a koloratúrszoprán nyaktörő futamai is). A második részben a hangzás sötétebbé, súlyosabbá válik, dübörgő rézfúvósokkal, üstdobbal és monumentális kórustablókkal. A nagy létszámú zenekarban az operairodalomban ritkán hallható hangszerek is megszólalnak, köztük az üvegharmonika, az orgona, a duda és a harang. A karmesteri pódiumon Marko Ivanović állt, magabiztosan tartva kézben a virtuóz, árnyalatokban gazdag játékot nyújtó zenekar – a Janáček Opera Zenekara – valamennyi szekcióját.

Janáček partitúrája rendkívüli vokális teljesítményt követel az énekes szólistáktól. A szereplők többszörös feladatot kapnak: ugyanazok az előadók jelennek meg a kocsma vendégeiként, majd holdlakókként, végül ellenállókként, minden alkalommal más-más figura bőrébe bújva. A karakterek közötti váltás nemcsak színészi, hanem énektechnikai szempontból is komoly kihívást jelent, a rendező pedig fizikailag sem kíméli az énekeseket: futva, a földön fetrengve, kúszva is kell énekelniük.

A szólisták közül a címszereplő megformálójának van szüksége a legnagyobb állóképességre. Broučeket ezen az estén a skót Nicky Spence, a Janáček-szerepek egyik legelismertebb tenoristája alakította, aki lenyűgöző énekesi teljesítményével és magával ragadó szerepformálásával méltán aratott elsöprő sikert. A szólamot nem a nagy ívű dallamok jellemzik: Brouček úr földhözragadtságát sokkal inkább a szaggatott, zaklatott énekbeszéd és a váratlan ritmikai törések érzékeltetik. A tenoristának többnyire igen magas hangfekvésben kell énekelnie, sőt, kiabálnia, miközben két és fél órán át szinte folyamatosan a színpadon van. Spence azonban valósággal lubickolt a szerepben, és színészileg is remekül alakította az ellenszenves, ugyanakkor mulatságos és esendő figurát. Alighanem sokak számára emlékezetes marad, ahogy vörösképű, sörhasú, kolbászzabáló Broučekje kétségbeesett arccal végigbukdácsol a számára teljességgel felfoghatatlan helyszíneken és eseményeken, mit sem törődve nemes célokkal és eszmékkel.

Jelenet

Jana Sibera remek stílusérzékkel formálta meg mindhárom szerepét. Egyaránt meggyőző volt a kissé hisztérikus Málinka, az elvont, földöntúli múzsa, Etherea, valamint a harcos huszita nő, Kunka szerepében. Etherea rendkívül igényes szólamát kristálytiszta, szárnyaló szopránhangon szólaltatta meg.

Nagy feladatot kap az operában a másik tenor is, akinek Mazal, Blankytný és Petřík bőrébe kell bújnia. A lusta albérlőt, a fura holdbéli költőt és a lánglelkű hazafit is  hitelesen megformáló Daniel Matoušek lírai tenorjának lágyabb színei remekül ellenpontozták Nicky Spence nyersebb, harsányabb hangszínét.

Az első rész vibráló zenéje és zaklatott ritmusai után felüdülést és némi megnyugvást hoz Mazal és Málinka rövid, romantikus kis duettje, amelyet Sibera és Matoušek bájosan-szerelmesen adott elő.

A két basszista, David Szendiuch (Sekrestyés, Lunobor és Domšík), valamint Jan Šťáva (Würfl, Čaroskvoucí és a Tanácsos) markáns színpadi jelenléte és kiforrott vokális teljesítménye is jelentősen hozzájárult az előadás sikeréhez.

A Janáček Opera Kórusát precíz intonáció és elsöprő erő jellemezte. A második rész első felvonásban a fegyveres férfiak karának hősies, nagyívű dallamai, a másodikban pedig a csatára hívó harci ének és a diadalmas, monumentális huszita korál az este katartikus pillanatai közé tartoztak. Külön kiemelendő, hogy Carsen rendezésében a kórus tagjai nem pusztán statikus tömegként vannak jelen a színpadon, hanem egyéni sorsokkal rendelkező szereplőkként, akik maguk is alakítói az eseményeknek.

*

Érdemes röviden visszatérni Janáčeknek a cikk elején idézett, Kamila Stösslovához írt soraira, amelyekben drámai erővel festi le a társadalmat pusztulásba taszító, Broučekhez hasonló figurákat. Talán a zeneszerző szándéka is árnyaltabbá vált, mire a mű végleges formát öltött, mindenesetre a mostani közönség legalább annyira jól szórakozott az együgyű, pocakos főhősön, mint amennyire felháborodott és megbotránkozott rajta. Brouček kétségkívül taszító – Janáček szavaival: „undort kell keltenie” – és sunyi, ám éppoly komikus is, kisszerűségében pedig szánalmat és együttérzést is ébreszt. Kinevetni és megvetni lehet, gyűlölni azonban aligha. Ahhoz ő túlságosan egyszerű, korlátolt és ostoba. Ráadásul magányos is; csak a sör és a kolbász jelentik számára az igazi barátokat. Janáček Oblomovval (Goncsarov regényének passzivitást és tehetetlenséget megtestesítő antihősével) is párhuzamba állította Broučeket, ez az összevetés azonban számomra szintén túlzónak tűnik. Intellektuálisan és érzelmi intelligenciáját tekintve a két alak aligha mérhető össze. Oblomov tragikus figura, Brouček szórakoztatóan tragikomikus.

Nicky Spence

Brouček személyében a nevetséges kisszerűség és a társadalomra nézve veszélyes megalkuvás mindenesetre elválaszthatatlanul összefonódik. Robert Carsen látványos, szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató és felkavaró rendezése pedig a komikum mögött kiválóan érzékelteti Janáček kíméletlen ítéletét is.

Csák Balázs

fotó: Janáček Fesztivál

lead-kép: Nicky Spence; fotó: Janáček Fesztivál

Daniel Matoušek, Nicky Spence, Robert Carsen, Marko Ivanović, Jana Sibera és Jan Šťáva

*

2026. október 15., Brno, Janáček Színház

Leoš Janáček:

Brouček úr kalandjai (1. rész: Brouček úr kirándulása a Holdra; 2. rész: Brouček úr kirándulása a XV. századba)

Opera négy felvonásban, cseh nyelven, cseh, angol és német felirattal

A brnói Nemzeti Színház – Janáček Opera, a madridi Teatro Real és a berlini Staatsoper koprodukciója

Librettó: Svatopluk Čech novellái egyes szövegeinek felhasználásával Leoš Janáček, Viktor Dyk, František Serafínský Procházka, továbbá František Gellner, Karel Mašek, Jiří Mahen és Zikmund Janke

Díszlettervező: Radu Boruzescu

Jelmeztervező: Annemarie Woods

Fénytervező: Robert Carsen és Peter van Praet

Koreográfus: Rebecca Howell

Dramaturg: Robert Carsen és Patricie Částková

Karvezető: Martin Buchta (Brouček úr kirándulása a Holdra) és Pavel Koňárek (Brouček úr kirándulása a XV. századba)

Rendező: Robert Carsen

Szereplők:

Matěj Brouček: Nicky Spence

Mazal / Blankytný / Petřík: Daniel Matoušek

A Szent Vitus-székesegyház sekrestyése / Lunobor / Harangos Domšík: David Szendiuch

Málinka / Etherea / Kunka: Jana Sibera

Würfl / Čaroskvoucí / Tanácsos: Jan Šťáva

Fiatal pincér / Csodagyerek / Diák: Andrea Široká

Kedruta: Jana Horáková Levicová

Svatopluk Čech: Daniel Kfelíř

Költő / Felhős / Szakállas Vacek Bradatý / Másik hang: Tadeáš Hoza

Festő / Duhoslav / Páva-házi Vojta / a Professzor hangja: Vít Nosek

Zeneszerző / Harfoboj (Hárfaharcos) / Miroslav, aranyműves: Ondřej Koplík

Első táborita: Petr Karas

Második táborita / Básník, költő: Pavel Valenta

Közreműködik a Brnói Nemzeti Színház – Janáček Opera Énekkara és Zenekara

Vezényel: Marko Ivanović