Leoš Janáček Osud (A végzet) című operája különleges alkotás, amely azonban mindmáig nem tudott utat találni az operaházak törzsrepertoárjába. Az ősbemutató igen sokáig váratott magára, annyira, hogy arra csak Janáček halála után került sor. A mű ugyanis már 1906-ra elkészült, azonban sem a Brnói Színház, sem pedig a prágai Vinohrady Színház nem volt hajlandó bemutatni. Először 1934-ben hangzott el nyilvánosan, a Brnói Rádióban, hat évvel Janáček halála után, a színpadi bemutatót pedig csak 1958-ban tartották meg, ugyancsak Brnóban.
A mű keletkezéstörténete meglehetősen rendhagyó, egyenesen meghökkentő. Janáček 1903 nyarán egy fürdővárosban, Luhačovicében találkozott – és került bizonyára bensőséges kapcsolatba – a fürdő egyik vendégével, Kamila Urválkovával. A hölgy korábban Ludvík Čelanský karmesterrel és zeneszerzővel ápolt ugyancsak bensőséges viszonyt, aki szakításukat követően, csalódottságában, Kamila címmel írt róla egy operát. (Ez volt egyébként Čelanský egyetlen operája.) Urválková elkeseredetten mesélt Janáčeknek a műről, amely szerinte hazug módon, könnyelmű, felelőtlen, flörtölő nőként ábrázolta őt. Ekkor határozta el Janáček, hogy maga is ír róla egy operát, amelyben új múzsáját immár méltó módon örökíti meg az utókor számára… (Az Osud női főszereplőjének, Míla Válkovának neve egyébként Kamila Urválková nevének rövidített változata.) Janáček és Urválková kapcsolatáról nem sokat tudunk, de a nő minden kétséget kizáróan rabul ejtette a zeneszerző szívét: Janáček „a leggyönyörűbb nőként” emlegette Urválkovát, akinek hangja a viola d’amore hangzását idézte fel benne. (Az elsősorban a barokk korszakban használatos vonós hangszer természetesen helyet kapott az Osud partitúrájában is.)
A mű színpadi bemutatóját nemcsak Janáček, de Kamila Urválková sem érte meg; ő két évvel a premier előtt,1956-ban halt meg.
*
Az operában már-már zavarba ejtő módon, helyenként nehezen követhetően rétegződik egymásra képzelet és valóság, fikció és életrajzi elem, múltbeli esemény és beteljesületlen vágy.
Janáček operájának főszereplője Živný, egy zeneszerző (kitalált személy), aki a történet szerint operát ír egy Lenský nevű zeneszerzőről (meta-opera). A cselekmény előrehaladtával világossá válik, hogy Živný a saját életét viszi színpadra; Lenský története Živnýről szól. Egyben természetesen Janáčekről (meta-meta-opera). A fent említett életrajzi vonatkozások ismeretében nem nehéz párhuzamot vonni a darabban és Janáček emlékeiben egyaránt fontos szerepet játszó fürdővárosi miliő, valamint Živný és Míla, illetve Janáček és Urválková kapcsolata (szerelme?) között.
Enrico Casari a fiatal Živný szerepében
Mark Le Brocq az idős Živný szerepében
Živný és Míla a fürdővárosban találnak újra egymásra (első felvonás). Boldogságuk már a múltté – ezt kettejük dialógusaiból tudjuk meg. Míla anyja annak idején hevesen ellenezte a kapcsolatot, és sikerült is elválasztania egymástól a fiatalokat, noha viszonyukból egy fiú is született, akit Míla most egyedül nevel. (Állítólag Kamila Urválkovának és Ludvík Čelanskýnek is a lány szüleinek nyomására kellett szakítaniuk.) Míla és Živný között újra fellángol a szerelem, összeköltöznek, és a második felvonásban immár semmi és senki nem állhat boldogságuk útjába. Kivéve Míla eszelős anyját, akinek ez ismét sikerül (mármint a boldogság útjába állni), és aki a vejével és lányával történő sokadik, indulatos veszekedést követően kiveti magát az erkélyről, valahogyan magával rántva a lányát is…
Kétségtelen, hogy dramaturgiai szempontból itt, a második felvonásban finoman szólva megbicsaklik a történet. A jelenet önmagában is érthetőbbé teszi, miért vonakodtak a korabeli cseh színházak színre vinni a darabot.
A harmadik felvonásban már csak az idős Živnýt látjuk, aki bemutatni készül Lenskýről, a zeneszerzőről (valójában saját magáról) és szerelméről szóló operáját, jóllehet, az alkotás befejezetlen maradt. Diákjai kérdésére meg is válaszolja, miért nem fejezte be. Szerelme elvesztése után nem maradt ihlete, nem maradt élete, csak a magány és a csend. Míla halála szimbolikus értelemben Živný számára saját maga és művészete halálát is jelentette. A végzet villámcsapásként sújtott le, ám Živný már ezt sem tudja megkomponálni, mert az ember számára ez megírhatatlan. A darab végén csak egy utalás marad a mennydörgésre; a villám „az örökkévalóság kapuit tárja fel”*, ez a zene pedig „Isten kezében van”*. (* Az idézetek a szövegkönyvből származnak.)
Janáček és a darabbéli zeneszerző(k) számos életrajzi párhuzama mellett persze ott marad – kellő mennyiségű információ hiányában megválaszolatlanul – a kérdés: vajon milyen valós eseményeknek feleltethető meg Janáček és Kamila Urválková kapcsolatában a tragikus végkifejlet, amely miatt maga az Osud is befejezetlen maradt? Egyszerűbben fogalmazva: hogyan és miért ért véget kettejük kapcsolata? Merthogy bizonyos értelemben az Osud is lezáratlan (ami újabb csavar a történetben). Živný az opera végén elájul, majd magához tér, bejön egy orvos, aztán vége, legördül a függöny…
Janáček természetesen tisztában volt a mű dramaturgiai hiányosságaival. Először egy, a librettóírásban még tapasztalatlan fiatal költőnőt kért fel a mű szövegének megírására: Fedora Bartošovát, a zeneszerző nem sokkal korábban elhunyt lányának barátnőjét. Bartošová kevéssel tudott hozzájárulni a szövegkönyvhöz, amelyet aztán maga Janáček folytatott, majd írt át számtalanszor, újra és újra. A végeredményt, az Osudot pedig ő maga sem tartotta igazi operának, inkább „egy regény három fejezetének”.
*
Janáček színpadi műveinek egyik legavatottabb tolmácsolója, Robert Carsen az általam most látott rendezésében nagymértékben megkönnyíti a „három fejezet” egyetlen műként történő befogadását. Ennek érdekében megkettőzi a zeneszerző szerepét. Az idős Živný az öregedő Janáček vonásait viseli, az ifjú Živný a fiatal Janáčekre hasonlít. Az idős Živný kezdettől fogva a színpadon van, végigkíséri az eseményeket, amelyek így elsősorban az ő emlékképeiként, látomásaiként tárulnak a néző elé.
A díszletet és a világítást egyaránt minimalizmus jellemzi. A színpadon állandó szereplőként van jelen egy zongora: az utolsó két felvonásban valóságos hangszerként, míg az elsőben szimbolikusan, a folyamatosan komponáló Janáček társaként. Janáček-Živný és szerelme egymásra találásának nagy pillanata az első felvonásban kissé elnagyoltra sikeredett: a zeneileg amúgy gondosan kidolgozott jelenet a színpad gyengén megvilágított hátsó részében játszódik. A látványt azonban az alkotók többnyire precízen és átgondoltan rendelik alá a cselekménynek és a zenének.
Alžběta Poláčková Míla szerepében (elöl)
Eliška Gattringerová Míla anyjának szerepében
A mű befogadása persze az ötletes rendezés ellenére sem könnyű – és ennek elsősorban nem az említett „erkélyjelenet” vagy a történet egyéb következetlenségei az okai. Különösen nehéz a második felvonás értelmezése, amely mindenekelőtt Živný (Janáček) monológjaira épül. Nehezen követhető pszichológiai fejtegetések sorjáznak itt a zeneszerző belső vívódásairól, a (valamiért már ekkor is befejezetlenül maradt) operájával kapcsolatos kétségeiről, lelkiismeret-furdalásáról, a művész alkotása iránti felelősségéről.
*
A zene azonban mindenért kárpótol.
Az Osud partitúráját pazar hangszerelés, expresszív, ritmikailag is rendkívül változatos, olykor csöndes, máskor monumentális, mégis áttetsző hangzás jellemzi. A cselekmény töredezettsége ellenére a lírai jelenetek, reflexiók és a drámai csúcspontok szerves egységet alkotnak. A zene hangulatfestő ereje lenyűgöző: az első felvonás keringőjének ritmusai éppoly plasztikusan jelenítik meg a fürdőváros nyüzsgő, elegáns atmoszféráját, mint a második felvonás szólóhangszerei a jelenet fojtogató, melankolikus légkörét, vagy az elementáris erejű disszonanciák a tragikus záró jelenet drámai feszültségét.
Tomáš Hanus karmester remek arányérzékkel tartotta egyensúlyben a hangszeres és a vokális apparátus játékát, fölényesen uralva a kontrasztos hangszerelés, a ritmikai aszimmetriák, valamint a stílusát tekintve is sokrétű muzsika támasztotta nehézségeket. A brnói Janáček Opera Zenekara ennek megfelelően kiválóan teljesített, mindvégig fegyelmezetten követve a karmesteri iránymutatásokat.
Az Osudban a kórusra is rendkívül összetett feladat hárul: az első felvonás grandiózus fürdővárosi forgatagának – benne a Napot dicsőítő karral –, illetve a harmadik felvonás diákjainak megjelenítése. A Janáček Opera Kórusa kiegyenlített hangzással, érthető szövegmondással és árnyalt dinamikával szólalt meg.
Enrico Casari (a fiatal Živný) és Alžběta Poláčková (Míla)
Mark Le Brocq az idős Živný szerepében
Az énekes szólisták számára a darab előadása színészileg és énektechnikailag egyaránt nagy kihívást jelent, és Janáček sajátos, a beszéd természetes fordulatait utánzó zenei frázisokra épülő egyéni stílusát is hitelesen kell visszaadniuk. Carsen megosztotta a komponista szerepét, de a szólam magas hangfekvése és a szerep terjedelme még így is komoly feladat elé állítja a két tenoristát.
Az angol tenor, Mark Le Brocq érzékenyen és elmélyülten jelenítette meg az idős zeneszerzőt, aki fájdalommal és bűntudattal tekint vissza életére és szerelmére. Énekét tiszta intonáció és stílushűség jellemezte. A karakter az első két felvonásban inkább szemlélődő szereplőként van jelen, és csak a harmadik felvonásban, mindenekelőtt Živný (alias Janáček) monológjában kap főszerepet, amelyet Le Brocq drámai intenzitással szólaltatott meg.
Az olasz Enrico Casari remekül alakította az első két felvonásban a fiatal Živnýt. Ifjonti hév, majd pátosz, végül gyötrelmes vívódás határozta meg az idegösszeroppanás szélére kerülő komponistát. Casari énekét heroikus tónusú tenorhang és végig magabiztos vokális teljesítmény jellemezte. (Lévén cseh nyelvű előadás, a felkészülés Mark Le Brocqtól és Enrico Casaritól bizonyára a szokottnál is komolyabb erőfeszítést követelt meg.)
Meleg tónusú, gazdag színezetű szopránjával a Mílát alakító Alžběta Poláčková a fürdőhelyi jelenetben érzékien és elegánsan ábrázolta a lányt. A második felvonásra hangban és játékban egyaránt sötétebb, nyersebb színeket hozott be, tragikusabb árnyalatot adva Míla alakjának.
Eliška Gattringerová drámai erővel alakította a bomlott elméjű anyós hálátlan, ugyanakkor nagy vokális állóképességet igénylő szerepét. Dús, kifejező szopránja mellett intenzív színpadi jelenlétével is erős karaktert teremtett, némiképp ellensúlyozva az Anya – jellemfejlődés híján csak felszínesen bemutatott – alakjának hiányosságait.
*
A 2020-as Janáček Fesztiválon bemutatott produkciónak a mostani volt az utolsó előadása. A Fesztivál hatalmas érdeme, hogy oly sok más Janáček-mű népszerűsítése mellett az Osudot, ezt a különös, részben kidolgozatlan, más részleteiben elementáris erejű és megrázó, sokáig szinte teljesen mellőzött darabot is beemelte az operai kánonba.
Csák Balázs
fotó: Janáček Fesztivál
lead-kép: Enrico Casari (a fiatal Živný) és Mark Le Brocq (az idős Živný); fotó: Janáček Fesztivál
***
2026. október 13., Brno, Janáček Színház
Leoš Janáček:
Osud (A végzet)
Opera három felvonásban, cseh nyelven, cseh, angol és német felirattal
Librettó: Leoš Janáček, Fedora Bartošová
Díszlettervező: Radu Boruzescu
Jelmeztervező: Annemarie Woods
Világítástervező: Robert Carsen
Koreográfus: Lorena Randi
Dramaturg: Ian Burton, Patricie Částková
Karvezető: Pavel Koňárek
Zenei rendező: Marko Ivanović
Rendező: Robert Carsen
Szereplők:
Živný, zeneszerző: Enrico Casari / Mark Le Brocq
Míla Válková: Alžběta Poláčková
Míla anyja: Eliška Gattringerová
Dr. Suda: Vít Nosek
Lhotský, festő: Jan Šťáva
Konečný: Lukáš Bařák
Miss Stuhlá, tanár: Daniela Straková
Doubek, kisfiú (Živný és Míla kisfia): Hugo Poláček
Költő: Michael Robotka
Első hölgy, Pacovská kisasszony: Andrea Široká
Második hölgy, Majorová asszony: Tereza Kyzlinková
Diák: Michael Robotka
Idős szlovák nő: Jitka Zerhauová
Radová asszony: Jana Hrochová
Fiatal özvegy: Hana Kopřivová
Mérnök: Pavel Valenta
Verva, zeneakadémiai diák: Lukáš Bařák
Součková, zeneakadémiai diák: Marta Reichelová
Kosinská, zeneakadémiai diák: Alžběta Symerská
Doubek: František Sliž
Pincér: Martin Novotný
Hrázda: Ondřej Koplík
Közreműködik a Brnói Nemzeti Színház – Janáček Opera Énekkara és Zenekara és a Brnói Gyermekkar
Karmester: Tomáš Hanus
