A Don Giovanni a leggazdagabb interpretációtörténettel rendelkező operák egyike. Századunkban az Ybl-palotában is immár harmadszor öltöztették új köntösbe a Rossini által az operák operájának nevezett opuszt. Húsz évvel ezelőtt Kesselyák Gergely kapott lehetőséget, hogy megvalósítsa izgalmas, a művet értő módon elemző vízióját a spanyol amoroso kalandjairól, amit aztán 2011-ben Gianfranci De Bosio jellegtelen, gondolatszegény jelmezes koncertjére cseréltek le. Az Operaház ezúttal biztosra akart menni, s valami „szenzációval” előállni, ezért Claus Guth eredetileg a Salzburgi Ünnepi Játékok számára megálmodott vízióját hozta el a budapesti közönség számára, amelyet már több dalszínházban is sikerrel mutattak be. A salzburgi premier 2008-ban volt, de azóta a színpadra állítás időről időre felbukkan a világ valamelyik operaházában, az idei évadban például a Magyar Állami Opera mellett a párizsi Opera is műsorra tűzte. Van tehát valami ebben az értelmezésben, ami tizenhat év után is aktuálisnak hat.
Bretz Gábor és Tuznik Natália
Guth annyiban követi a hagyományos operarendezői megoldásokat, hogy realisztikusan jeleníti meg a történések színhelyét: egy fenyőerdőt. A szereplők bolyongása a rengetegben az útkeresés ősi toposzát eleveníti fel, amely során az utat tévesztett főhős céltalanul kóborol a vadonban. A Guth által megálmodott tér szembemegy az eredeti rendezői utasításokkal, és mindenekelőtt a szereplők egymástól való elidegenedését, kapcsolataik zátonyra futását jeleníti meg. Don Giovanni haláltusáját vívja (hiszen a kormányzóval való dulakodás közben már az első jelenetben pisztolylövés érte), úr és szolga viszonya is felborul (Leporello többször is tiszteletlenül viselkedik urával, pl. fadarabokkal dobálja, miközben sebesülése miatt Don Giovanni teljes mértékben az ő jóindulatára szorul). A címszereplő az előadás előrehaladtával egyre jobban elgyengül, végül a kormányzó megásta sírba fekszik. Az ókori mitológiákban gyakran erdőn keresztül juthatunk el az alvilág bejáratához, vagyis az erdőből való kijutás a lélek útját szimbolizálja a másvilágra – ezt a hagyományt folytatja Dante is Az isteni színjátékban. A rengetegben bolyongó Don Giovanni tehát haldoklik, s a közönség a haláltusáját kíséri végig, miközben a színpadi történések hol valóságos események, hol pedig a haldokló víziói.
Jelenet
A forgószínpaddal működtetett térben fel-feltűnik egy buszmegálló. Ebben ülve találkozunk először Donna Elvirával, ami a várakozásra/vágyakozásra utal: a megcsalt, elhagyott nő vágyai beteljesülésére vár. Zerlina jeleneteiben egy hinta tűnik fel, ami az idilli, játékos szerelem kelléke lehetne, de ebbe az éjszakai vadregényes környezetbe sehogy sem illik bele. A színpadon szereplő tárgyak inkább metaforikusak, mint valóságosak: a szereplők vágyait, vagy éppen világuk széthullását szimbolizálják. Donna Anna és Don Ottavio autója például lerobban, és sehogy sem akar megjavulni. Elakadnak a közös úton, szerelmük megfeneklik, miután a címszereplő elcsábította Annát, aki ezután elidegenedett vőlegényétől. Ezzel túl sok újdonságot nem mond a rendezés, hiszen több elemzés is kimutatta már, hogy Anna eltávolodik jegyesétől, mert beleszeret hódítójába, aki apja halálát okozta. Zerlina esetében sincs semmi újdonság abban, hogy a lány nem teljesen közömbös Giovanni iránt, és (ebben az előadásban) vágyai kielégítetlensége miatt Leporello felé is kikacsint. A rendezői utalások azonban nem mindig egyértelműek, a színpadon felbukkanó tárgyak nem feltétlenül könnyítik meg az értelmezést, így az egész történetet egyfajta balladai homály veszi körül. Guth erős atmoszférát teremt és semmit sem rág a közönség szájába, inkább elgondolkodtatni szeretne, asszociációk egész sorát lehetővé téve számunkra.
Bretz Gábor és Brindás Boglárka
Az előadás nem nélkülözi az erotikát sem. Donna Anna letépi az inget a címszereplőről, a nyitó jelenetben idegenek szerelmeskednek a fák között, Zerlina a fához kötözi Masettót, akinek testét az ágyékától az orráig egy páfránylevéllel simítja végig. A szereplőket nemi vágyaik mozgatják, kielégítetlenségük pedig frusztrációt vált ki bennük, s az erotika agresszióba csap át. Minden komorsága ellenére a színpadra állítás nincs híján a humornak sem: Leporello egyértelműen egyfajta vígjátéki szereplőként lép elénk kényszeres mozgásaival, cselekvési kényszerével, vagy urával szembeni tiszteletlenségével.
Az egyetlen helyszín a forgószínpad alkalmazása miatt jól funkcionál, gördülékeny jelenetváltásokat tesz lehetővé; az erdő különbözőképpen kialakított részei remekül működnek. A helyszín valóságos voltára erősítenek rá az időnkét hallható zajok, például a madárcsicsergés. Bár a rendezői nyilatkozatok alapján – ahogy már említettem – a történések részben vagy egészében a címszereplő víziói, számomra egyetlen jelenetben volt csak egyértelmű, hogy a haldokló főhős látomásokkal küzd: a második felvonásban, amikor a szerenádot énekelve egyedül van a színpadon, nincs hallgatósága. Furcsa, hogy a mulatozó násznép, amely Masetto és Zerlina esküvőjére érkezik, mit keres az éjszaka közepén az erdőben, de a jelenet abszurditása ellenére sem hat víziónak. Az előadásnak tehát kétféle megközelítése lehetséges: vagy metaforikusnak tekintjük, vagy elfogadjuk annak realitását, hogy tényleg egy erdőben vagyunk az éjszaka közepén, ami persze szürrealisztikus, de egyáltalán nem lehetetlen. Valószínűleg ebben a kettőségben keresendő a rendezés sikeressége, hiszen így a konzervatívabb felfogású közönség kedélyeit sem borzolja túlságosan – a díszlettől ugyanis nem lehet elvitatni annak esztétikus voltát és látványosságát –, miközben az egészet értelmezhetjük szimbolikusan is. Tekinthetek úgy is az előadásra, mint a történet egy szórakoztató feldolgozására, de úgy is, mint annak modern köntösbe öltöztetett, filozofikus értelmezésére.
Szeleczki Artúr, Tuznik Natália, Kele Brigitta és Bretz Gábor
2008-ban Salzburgban kísérletet tettek az 1788-as bécsi bemutató zenei anyagának rekonstrukciójára. Biztosan tudjuk, hogy az 1787-es prágai ősbemutatót követően az osztrák fővárosban megvalósított előadásból Mozart több részletet kihúzott: nem hangzott el például az első felvonás tenoráriája, vagy a második felvonás záró együttese. A salzburgi premier után a rendező végül a vegyes verzió kialakítása mellett döntött. A zeneileg értékesebb részletek elhagyása pusztán a bécsi verzió helyreállításának kedvéért valóban nem indokolt, hiszen azok a szereplők jellemét is árnyalják. A záró szextett elhagyásának megtartását is inkább a rendezői elképzelés, nem pedig előadóművészi indokok tették szükségessé. Guth látomásába nem illeszkedik bele a címszereplő halála utáni jelenet.
Bár a rendezés sok mindent megmagyarázhat a zenei megvalósítással kapcsolatban, annak felróható hibáit semmiképpen sem hárítanám csak a rendezőre. Az előadás nagy erénye, hogy az énekesek színészi alakításaival nem volt probléma: életszerűen formálták meg szerepeiket, nem tébláboltak a színpadon, mindenki tudta, mikor, hol kell kimennie és bejönnie, és nem voltak üresjáratok.
Szeleczki Artúr és Tuznik Natália
Bretz Gábor régóta énekli a címszerepet, ennek köszönhetően otthonosan mozgott Don Giovanni szólamában. Ezúttal is nagyon rutinosan, jó színházi érzékkel valósította meg a rendező elképzeléseit a megsebesült, haldokló hódítóról. Ugyanakkor vokális szerepformálása, korábbi alakításaival összehasonlítva, szürkébbre sikeredett. Hangját ezúttal nem éreztem átütő erejűnek, éneklése egyenetlenebb volt. A mélyebb hangok nem szólaltak meg kellően intenzíven, a magasabb hangok pedig olykor erőtlennek hatottak.
A Leporellót alakító Cser Krisztián remekül komédiázott, otthonoson mozgott szerepében, s színészi alakítására sem lehetett panaszunk. Bretz Gáborral ezúttal is nagyon jól megtalálták az összhangot. A felsorolt erények kárpótoltak Cser énekesi teljesítményének hiányosságaiért. Mert bár több, mint korrekt alakítást nyújtva, rutinosan keltette életre a kottát, szerepformálásában pedig benne volt előző Leporello-alakításainak tapasztalata, éneklését nem éreztem kiemelkedőnek.
Líraibb színezetű szopránján a Donna Annaként színpadra lépő Tuznik Natália nem mindig énekelte igazán könnyedén és hajlékonyan a koloratúrákat, az énektechnikailag nehéz szólam életre keltése pedig elvonta a figyelmét az alakítás érzelmi árnyalásáról. Szerepformálásából hiányozott a dinamizmus: nem voltak látványos érzelmi kitörései, s a Don Giovanni irányt érzett vágyát sem tudta hitelesen érzékeltetni a nyitó jelenetben.
Kele Brigitta Donna Elvira-alakításából hiányzott a kellő vehemencia, az elhagyott, megcsalt szerelmes asszony kétségbeesett haragja, az érzékiség. A koloratúrák nem szólaltak meg csillogóan, s az énekesnőnek nem sikerült azokat a drámai kifejezőerő szolgálatába állítania.
Jelenet
Zerlina figurájából Brindás Boglárka alakításában hiányzott többnyire a zenei értelemben vett elevenség, s bár színészi játéka képes volt visszaadni a parasztlány pajkosságát, és otthonosan mozgott a színpadon, az ő vokális szerepformálásának is érnie kell még.
Don Ottavio zenei anyagával Szeleczki Artúr derekasan megbirkózott, azonban a szólam ékítményeit nem tudta kellő könnyedséggel és virtuozitással megoldani. A magas hangokat visszafogottan, kissé fénytelenül szólaltatta meg, s éneklését dinamikailag sem sikerült szépen árnyalnia. Alakításában Donna Anna jegyese súlytalan, tébláboló figura maradt, első felvonásbeli áriája is szürkére sikeredett.
Pataki Bence Masettója korrekt alakítás volt, összeségében azonban a karakter jelentéktelen maradt, bár ebben a rendezőnek is volt szerepe.
Kiss András kormányzóként ezúttal is bizonyította, hogy jelentős basszushang birtokosa, aki bánni is tud hangjával. Technikailag tökéletesen szólaltatta meg a kottát, miközben a kormányzó szavainak súlya és jelentősége volt. Ebben a kisebb szerepben is fel tudta hívni magára a figyelmet, jelentős alakítást nyújtva.
Rajnai Martin, aki a Ház első karmestereként először vezényelt premiert, a partitúra alapos ismerőjének bizonyult, felvillantva a mozarti muzsika sokszínűségét. Mellőzte a pátoszt, a túlzott szentimentalizmust, a zenészek játéka üde és plasztikus volt, jó színházi érzékkel teremtve meg a jelenetek drámai alaphangulatát.
A felemás zenei megvalósítás ellenére az előadás sikert aratott, amit a közönség vastapssal jutalmazott. Az Operának illett már lecserélnie az előző Don Giovanni-rendezést, a nemzetközileg bevált produkció átvétele pedig jó választásnak bizonyult. A zenei megvalósításnak azért még finomodnia kell.
Péter Zoltán
fotó: Berecz Valter
*
2024. március 8., Magyar Állami Operaház
Wolfgang Amadeus Mozart:
Don Giovanni
Opera két felvonásban, olasz nyelven, magyar és angol felirattal
Szövegkönyv: Lorenzo da Ponte
Magyar nyelvű feliratok: Lax Éva
Angol nyelvű feliratok: Barry James Woods
Látványtervező: Christian Schmidt
Díszlettervező-asszisztens: Christian Tabakoff
Jelmeztervező-asszisztens: Ulrike Zimmermann-Mattar, Marion Benages
Világítástervező: Olaf Winter
Koreográfus: Ramses Sigl, Michael Schmieder
Dramaturg: Ronny Dietrich
Játékmesterek: Harangi Mária, Mányik Albert
Zenei asszisztensek: Bartal László, Horváth Attila, Jean Klára, Katona Anikó
Karigazgató: Csiki Gábor
Rendezőasszisztens: Caroline Staunton
Rendező: Claus Guth
Szereplők:
Don Giovanni: Bretz Gábor
Kormányzó: Kiss András
Donna Anna: Tuznik Natália
Don Ottavio: Szeleczki Artúr
Donna Elvira: Kele Brigitta
Leporello: Cser Krisztián
Masetto: Pataki Bence
Zerlina: Brindás Boglárka
Közreműködik a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
Karmester: Rajna Martin
