A Magyar Állami Operaháznak huszonötéve nem volt saját Hoffmann meséi előadása, holott a darab alighanem a francia operairodalom legnépszerűbbjei közé tartozik. Az E. T. A. Hoffmann novellái alapján megalkotott opera népszerűsége az 1900-ban történt premiert követően a magyar fővárosban is töretlen volt. Ebben szerepet játszott, hogy zenei anyaga jó lehetőséget jelent az énekesek számára tehetségük csillogtatására, a közönséget pedig hamar rabul ejti olyan slágerré vált számaival, mint Olympia áriája, vagy a „Barcarola”. Manapság pedig a darab a rendezői színház számára is számtalan lehetőséget kínál az ötletes színpadra állításra. Ha mindez nem lenne elég érv a mű budapesti feltámasztására, toldjuk meg azt azzal a ténnyel, hogy jelenleg van olyan nagyszerű énekesnőnk, aki egyszemélyben képes elénekelni az opera hármas női főszerepét. A Hoffmann meséi legújabb színpadra állítása azonban Offenbach zenéje és az énekesek minden erénye ellenére is megosztotta a közönséget.

László Boldizsár, Kálmán Péter és Mester Viktória

Az előadás végén színpadra lépő Székely Krisztát a konzervatívabb ízlésvilágú közönség egy része kitartó búzással „ajándékozta meg”. A rendező megoldásaival természetesen nem kell egyetértenünk, és ezzel kapcsolatban nemtetszésünket is kinyilváníthatjuk, de a koncepció, a következetesség hiányát nem vethetjük Székely Kriszta szemére. Lehet, hogy amit a színpadon látunk, az egyesek számára túlmegy egy határon, s vannak benne vulgárisnak ható megoldások is, de Székely azon rendezők közé tartozik, akik profi színházi alkotóként hitelesen képesek megvalósítani elképzeléseiket. Se többet, se kevesebbet nem kapunk ettől az előadástól, mint amire a rendező előzetes nyilatkozatai alapján számíthatunk: a színpadra állítás elsődlegesen nem a realisztikusságra, a külső történésekre helyezi a hangsúlyt, hanem a belső lelki tartalmakra, a látomásokra. A rendező borzongató, ördögi víziókat varázsol elénk, amikben egybemosódik álom és valóság, a múlt és a jelen képei.

A történesek helyszíne egy pályaudvar: a várakozás, az utazásra indulás helyszíne; kicsit didaktikusan hat, amikor a címszereplő megeleveníti régi szerelmei emlékét, vagyis beleveti magát „a múltba utazásba”. Mivel Hoffmann mindhárom szerelme a pályaudvaron bukkan fel, olykor nehéz eldönteni, hogy álom vagy valóság, amit látunk. Különösen igaz ez a „Giulietta” felvonás esetében, amikor is az emlékképek és a jelen történései közötti határ zavarba ejtően elmosódik. Hiszen egyszer csak visszavarázsolódik a színre Luther kocsmájának vendégserege, s a kurtizán mintha a felkelő nap fényében lépne elénk: véget ér az éjszaka, Hoffmann is ébredezik. Az átjárás a valóság és az álmok világa között, az emlékek kivetülése a pályaudvar realisztikus terébe ugyanakkor hatásosan teremtik meg az előadás nyomasztó atmoszféráját és fosztják meg a történéseket a romantikus meseszerűségtől.

Jelenet

A rendezés központi motívumait jelentő átlényegülések és az egyes dimenziók közti átjárás mellett az előadás az ördögit állítja középpontba: a Gonosz fokozatosan egyengeti a címszereplő útját a végromlás felé. Mindeközben Székely az emberi természet sötét oldalát mutatja meg, a félelmek, az ösztönök világát. A női főszerepek egy énekesnőre bízása pedig remek lehetőséget teremt a női természet kettőségének ábrázolására is.

A rendezés erényei közé sorolom továbbá, hogy az énekkar nem passzív szemlélője, hanem aktív részvevője az előadásnak. A statiszták és az énekkar koreográfiája nem öncélú: humorosságával több esetben oldja a komor atmoszférát, szellemességével élettel tölt meg egy-egy jelenetet, bár voltak pillanatok, amikor a nagyobb tömegek látványos mozgatását feleslegesnek éreztem.

Ötletes volt a háttérben elhelyezett óriás képernyő animációja, amely az induló vonatok jelzésével hol visszarántott a realitások világába, hol egyes reklámok bemutatásával – a víziókra ráerősítve – eltávolított attól. Néha azonban ezt a megoldást is soknak éreztem, mert voltak pillanatok, amikor feleslegesem vonta el a figyelmet a színpadi történésekről.

Kolonits Klára az est igazi primadonnája volt, aki magával ragadóan keltette életre a költő szerelmeit. Az Olympia szólamát játszi könnyedséggel, csodálatos muzikalitással megszólaltató művésznő csilingelő szopránja lenyűgöző könnyedséggel suhant a magasabb regiszterekben, majd Antónia sötétebb tónusú, tragikus szerepében kápráztatta el a hallgatóságot. A második felvonás fináléja az előadás egyik csúcspontja volt, de nagyszerűen sikerült megformálnia a velencei kurtizán, Giulietta alakját is. Sokszínű előadása az érzelmek széles skáláját vonultatta fel, miközben ismét meggyőződhettünk különleges hangi adottságairól, színészi tehetségéről is. Kolonits Klára nem csak elénekli, hanem bele is éli magát a szerepeibe, s most is hiteles, hús-vér nőalakokat varázsolt a színpadra.

A címszerepet megformáló László Boldizsárról elmondhatjuk, hogy saját fachjában a jelenkori magyar operajátszás kiemelkedő alakja, aki nem egyszer örvendeztette már meg e sorok íróját is remekbe szabott alakításaival. Most azonban a zenei produkcióját kevésbé éreztem hatásosnak. Színészi alakítása nem hagyott bennem hiányérzetet: hitelesen alakította az elzüllött költőt, az elvakult szerelmest, s ennek köszönhetően az előadás végén bukása tragikus és megindító volt. Az est bizonyos részein zeneileg is kifogástalan partnere volt Kolonits Klárának, de hangját több esetben erőtlennek, vokális szerepformálását pedig egysíkúnak éreztem. Így szólama olyan közkedvelt számaival sem mindig érte el a kívánt hatást, mint a Kleinzack-legenda.

Kolonits Klára és Kálmán Péter

Az ördög alteregóiként (Lindorf/Coppélius/Miracle/Dapertutto) színpadra lépő Kálmán Péter szerepformálásának profizmusát nem érheti kritika. Határozott színpadi jelenség volt, és vokálisan is szépen helyt állt, szólamát árnyalatokban gazdagon interpretálta. Alakítását elismerés és dicséret illetti, bár nem mindig volt elég félelmetesen ördögi, holott a rendezés megteremtette számára a lehetőséget egy hatásosabb ördög-alakításra.  

A múzsa és Miklós diák kettős szerepében Mester Viktória mutatkozott be, sikeresen aratva le az előadás végén a jól megérdemelt babérokat. Nemcsak színészi alakítása, hanem vokális produkciója is kiváló volt. Telt mezzoszopránja könnyed színpadi mozgással párosult, és szemmel láthatóan nagy élvezettel vetette bele magát a kettős szerep megformálásába.

Németh Judit Antónia anyjának kisebb szerepében is képes volt jelentős alakítást nyújtani; erős színpadi jelenségként vonta magára figyelmünket és vívta ki csodálatunkat. Interpretációjában benne volt nagyszerű énekesi pályájának sok évtizedes rutinja, profizmusa.

A kisebb karakterszerepeket alakító énekesek (Szappanos Tibor, Gábor Géza, Pataki Bence, Kőrösi András) szépen helytálltak. Az Opera énekkara hozta szokásos formáját: a kórusjelenetek egytől egyig remekül szólaltak meg,

László Boldizsár, Mester Viktória, Kolonits Klára és Kálmán Péter 

Kesselyák Gergely kétségtelenül biztos kézzel vezette a zenekart, de a tempóit olykor lomhának éreztem, s bár voltak az estnek olyan részei, amikor a zenészek kifogástalanul muzsikáltak, egy-egy nagyobbszabású részletet kevésbé éreztem ütősnek. A második felvonásban a karmester szépen kidomborította a zenei anyag líraiságát és az est zárása is jól sikerült. Kesselyákot mindenképpen elismerés illeti a zenei anyag válogatásáért és gondozásáért: a kisebb húzások ellenére (kihagyták többek között Ferenc kupléját az Antónia-történetből) igyekezett a közönségkedvenc, más Offenbach-darabokból származó részletek megtartása mellett, a hagyományosan elfogadott verziót kiegészítve teljesebb képet adni a darabról.

Ha az új budapesti Hoffmann meséinek vannak is vitatható pontjai, tagadhatatlan, hogy színvonalas előadás jött létre. A rendezés minden formabontó és átértelmező megoldása ellenére is élettel tölti meg a történetet, a zenei megvalósítás pedig a kisebb egyenetlenségek ellenére is élvezetesre sikeredett.

Péter Zoltán

fotó: Rákossy Péter

*

2021. december 4, Erkel Színház 

Jacques Offenbach:

Hoffmann meséi

Opera három részben, három felvonásban, elő- és utójátékkal, francia nyelven, magyar és angol felirattal

A szövegkönyvet E. T. A. Hoffmann elbeszéléseinek felhasználásával írta: Michel Carré, Jules Barbier

Magyar nyelvű feliratok: Lakos Anna

Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane

Dramaturg: Szabó-Székely Ármin

Koreográfus: Gergye Krisztián

Díszlettervező: Pallós Nelli

Világítástervező: Baumgartner Sándor

Mozgóképtervező: Varga Vince

Jelmeztervező: Pattantyus Dóra

Rendezőasszisztensek: Mányik Albert, Niklai Judit

Zenei asszisztensek: Szennai Kálmán, Dallos Erika, Katona Anikó

Karigazgató: Csiki Gábor

Karmester: Kesselyák Gergely

Rendező: Székely Kriszta

Szereplők:

Hoffmann: László Boldizsár

Olympia / Antonia / Giulietta / Stella: Kolonits Klára

Lindorf / Coppélius / Miracle / Dapertutto: Kálmán Péter

A múzsa / Nicklausse: Mester Viktória

Nathanael / Spalanzani: Szappanos Tibor

Luther / Crespel: Gábor Géza

Hermann / Schlemil: Pataki Bence

Andrés / Cochenille / Frantz / Pittichinaccio: Kőrösi András

Antonia anyja: Németh Judit

Táncművészek: Barabás Anita, Bodó Zsombor, Czeitler Dorottya, Fekete Blanka, Szabó András, Szóka Roland, Takács Odett