Felemás színházi élményt nyújtott Philip Glass (sz. 1937) kortárs amerikai zeneszerzőnek az Eiffel Műhelyház színpadán bemutatott balett-operája. Barta Dóra izgalmas rendezése és koreográfiája, az elhivatott szereplőgárda, valamint a magával ragadó zene sem tudta ugyanis feledtetni a darab dramaturgiai hiányosságait, a drámai feszültség hiányát. Pedig a téma, Jean Cocteau fordulatos története – Glass alkotása Cocteau 1929-ben megjelent regényének és az abból készült 1950-es filmnek az adaptációja – jó alapot nyújthatna a mű színpadra vitelére, akár egy opera formájában is. A most látott mű azonban mégsem igazán működik jól, a várt katarzis elmarad.

A Les enfants terribles (legelterjedtebb magyar fordításában: Veszedelmes éden) egy tizenéves testvérpár, Paul és Elisabeth történetét meséli el, akik otthonukba és saját képzeletük világába zárva elszigetelten élik mindennapjaikat. A testvérek nagyon közel állnak egymáshoz, túlságosan is közel. Titkos, rituális játékaik során lelki tortúráknak vetik alá egymást, és a játékok valószínűleg gyakran szexuális töltetűek (jóllehet, a vérfertőző kapcsolat nem válik a néző számára nyilvánvalóvá, azt csak sugallja a librettó). A “külső világból” közéjük érkező szereplők megjelenése megbolygatja a testvérek izolált világát, konfliktusokhoz, féltékenységhez vezet, és mindez végül tragédiába torkollik. (A Cselekményt lásd a cikk után!)

Philip Glass 1991 és 1996 között írta meg Cocteau írásai alapján opera-trilógiáját. A három zongorára, valamint énekesekre és táncosokra írt Les enfants terribles a trilógia harmadik darabja (az első az Orphée, a második pedig a La Belle et la Bête). Saját magyarázata szerint a zeneszerző az első operában a hangsúlyt a transzcendenciára, a másodban a romantikára, a harmadikban pedig a tragédiára helyezte.

A most látott rendezés díszletei impozánsak, egyben jól bejárhatóak és praktikusak, azaz nem csak tetszetősek, de funkciójuk is van. A díszletelemek szögletes formáinak ridegségét csak egy-egy gömbölyű tárgy, például egy ezüst labda és egy hullahopp karika lágyítja. A látványt néhány erotikus dísztárgy színesíti, így egy magasban felfüggesztett, kissé bizarr szobortorzó, valamint egy lámpatartóként funkcionáló meztelen nőalak.

Igen beszédes a produkció színvilága is. A gyermeki ártatlanság illúziójaként és szimbólumaként a fehér, a lila, az ezüst és a rózsaszín árnyalatai dominálnak, mind a díszletek, mind a megvilágítás tekintetében, de hasonló színkombinációk jellemzik az egyébként tarka jelmezeket is.

A zeneszerző az énekes főszereplők mellé egy-egy táncost is rendelt (Philip Glass honlapján a darab műfaja egyébként “táncos operaként” van meghatározva). Eredetileg nyolc táncost, de ez előadásonként változik. A Javier de Frutos által koreografált londoni előadáson például a testvérpárt 4-4 táncos testesítette meg. A mostani produkcióban összesen tizenegy táncos lépett színpadra (közülük néhány mellékszereplőt a néző csak a színlap alapján tud azonosítani). Ennek köszönhetően többszintű narratívát, a szereplőkről pedig árnyaltabb jellemrajzot kaphattunk. A hatásos, érzékletes, attraktív koreográfia révén a táncosok az egyes karakterek érzéki és érzelemvilágáról, fantáziáiról, félelmeiről és frusztrációiról olyan részletgazdagon tudósítottak, ahogyan önmagában sem a librettó, sem az énekesi produkció nem lett volna képes.

A minimalistaként besorolt, világszerte ünnepelt Philip Glass mindössze három zongorára írt izgalmas partitúrájának drámai ereje lenyűgöző. A mű elején felhangzó vészjósló, energikus, szűnni nem akaró, a három zongorán folyamatosan szinte “átfolyó” zenei motívum a mű során, hasonlóan más témákhoz, többször is visszatér. A repetitív ritmusokat és dallamokat – amelyek nem mellesleg a testvérek fanatizmusát is hivatottak illusztrálni – a dinamikai árnyalás, a dübörgésig fokozódó crescendók és a suttogásig csillapodó diminuendók teszik változatosabbá. Megkapóak a szorongó atmoszférát, melankóliát árasztó lírai tételek is.

Mégis maradt hiányérzetem, ami Glass operájának már említett dramaturgiai hiányosságaival magyarázható. A szereplők motívumai nem mindig világosak. A szövegben gyakran a kevésbé lényeges mozzanatok is a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapnak. Hiába kevés a szereplő, olykor még így sem könnyű követni, kivel mi és miért történik, így nehéz velük együttérezni, érzés- és gondolatvilágukkal azonosulni. A darabban végig domináló, deklamáló jellegű éneklés egy idő után monotonná válik. A másfél óra túl hosszúnak tűnik, ennek körülbelül kétharmadánál a néző elkezd fáradni. A mű első alkalommal történő befogadását persze az sem segítette, hogy folyamatosan olvasni kellett a feliratokat, hiszen itthon vélhetően nem sokan ismerik a darabot (a librettó nyelve egyébként francia). Pedig a darab értelmezését egy narrátor is segíti (a november 13-i bemutatón Szemenyei János személyében), aki kommentálja a történéseket. Mintha a komponista és a szövegkönyvet társíróként jegyző Susan Marshall sem bízott volna kellőképpen az énekszólamok és a zene magyarázó erejében.

Az Elisabeth-et alakító Rálik Szilvia intenzív játéka, erős színpadi jelenléte meggyőzően tárta elénk a megszállott lány figuráját. Az Elektrától Salomén át Turandotig számos drámai szopránszerepet sok-sok éve világszínvonalon interpretáló énekesnőnk ezúttal mégsem volt a legjobb választás: erős vibratója idősebb hangot kölcsönzött a tizenéves lány alakjának. Kósa Lőrinc bariton (Paul) és Ódor Botond tenor (Gérard) vokális szempontból nem említhető egy lapon Rálik Szilviával, de “egyenesebb” hangjuk mégis jobban illett a kamaszok karakteréhez. A legjobb kompromisszumot Kálnay Zsófia mezzoszoprán jelentette (Agathe és Dargelos szerepében), aki már érett hangú énekesnő, a hangi kifejezésmódot tekintve azonban egyszerűségre törekedett.

A fiatal karmesternek, Dobszay Péternek nem csak a három zongoristára, de az énekesekre is nagyon kellett figyelnie, mert a zenei alap ebben a műben aligha könnyíti meg a szólisták dolgát. Tette mindezt remek stílusérzékkel, értően, koncentráltan. Az elsőrangú zenei produkció létrehozásában remek partnerekre talált a három zongorista, Andrea Fernandes, Zsoldos Bálint és Tóth Sámuel Csaba személyében, akik színesen, szofisztikáltan és fáradhatatlanul játszották végig Glass igényes, megerőltető partitúráját.

Csák Balázs

fotók: Magyar Állami Operaház / Nagy Attila

*

2021. november 13., Eiffel Műhelyház – Bánffy Miklós terem

Philip Glass

Les enfants terribles (Veszedelmes éden)

Balett-opera

A szövegkönyvet Jean Cocteau regénye alapján írta Philip Glass és Susan Marshall

Magyar nyelvű feliratok: Forgách András

Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane

Díszlettervező: Tihanyi Ildi

Jelmeztervező: Kovács Andrea

Világítástervező: Katonka Zoltán

Konzultáns: Szabó Tamás

Balettmester: Rujsz Edit

A rendező munkatársai: Mányik Albert, Valkai Andrea

Zenei asszisztensek: Andrea Fernandes, Tóth Sámuel Csaba, Zsoldos Bálint

Dramaturg: Almási-Tóth András

Rendező, koreográfus: Barta Dóra

Karmester: Dobszay Péter

Szereplők:

Elisabeth (ének): Rálik Szilvia

Elisabeth (tánc): Furuhashi-Huber Inès

Paul (ének): Kósa Lőrinc

Paul (tánc): Taravillo Mahillo Carlos

Gérard (ének): Ódor Botond

Gérard (tánc): Bajári Levente

Agathe / Dargelos (ének): Kálnay Zsófia

Agathe (tánc): Boros Ildikó

Dargelos (tánc): Rónai András

Narrátor: Szemenyei János

Anya (tánc): Gyarmati Zsófia

Michael (tánc): Kerényi Miklós Dávid

Házvezetőnő (tánc): Sorokina Nadezhda

Orvos (tánc): Sardella Francesco

Nagybácsi (tánc): Kohári István

Próbakisasszony (tánc): Pesel Anita Tiffany

Zongorán közreműködik: Andrea Fernandes, Zsoldos Bálint, Tóth Sámuel Csaba

Cselekmény

Philip Glass művében a valóság és a fantáziálás párhuzamos időben, az opera és a balett nyelvén egymásra játszva, mindvégig újabb és újabb fénytörésbe helyezi a történetet.

Paul és Elisabeth (Lise), a különös testvérpár saját fantáziavilágában él egy lakásban, a szomszéd szobában haldokló anyjukkal. Paul megsérül, mert iskolatársa, Dargelos megdobja hógolyóval, így gyógyulásáig otthon kell maradnia. Az összezártságban a testvérek egyre inkább elszakadnak a külvilágtól, az egymástól való függésben élve ki vad fantáziáikat. Mindezt ők Játéknak neveznek el, ami, bár ártatlanul indul, egyre visszásabbá válik, főleg az édesanyjuk halála utáni trauma és az összezártság hatására. Gérard, a barátjuk nyer egyedül bebocsáttatást ide, mintegy a Játék nézőjeként.

Lise unni kezdi a bezártságot: beáll egy kalapboltban modellnek. Itt ismerkedik meg Agathe-tal, kolleginájával, akit meghív magukhoz. Agathe kísértetiesen hasonlít Dargelos-ra, emiatt lassan elviselhetetlenné válik a szoba belső feszültsége Lise újabb kitörési kísérlete a házasság: választottja a dúsgazdag Michael, aki azonban rövidesen meghal autóbalesetben. 

Paul egyre inkább belehabarodik Agathe-ba, ezt azonban Lise képtelen elfogadni, mindent megtesz, hogy ne teljesüljön be a szerelem: előbb Gerard-ral próbálja összeboronálni a lányt, majd Paul Agathe-nak írott szerelmes levelét tünteti el. Paul, mivel nem kap választ levelére, mérget vesz be. Túl későn derül ki számára Lise ármánykodása, a méreg már megtette a dolgát. A kezdetben ártatlannak tűnő, dominancián alapuló Játék halálos tragédiába torkollik.

(forrás: Magyar Állami Operaház)