A Margitszigeti Szabadtéri Színpad júniusi előadását követően az Operaház az Eiffel Műhelyházban is bemutatta Calixto Bieito katalán rendező világhírű Carmen-produkcióját. A gyakran provokatív rendezéseivel (is) nemzetközi hírnévre szert tevő Bieito Carmenje több mint 20 éves, de jobb későn, mint soha: modern rendezői eszközökkel operáló, ugyanakkor a mű mondanivalóját kellő alázattal interpretáló, izgalmas előadást láthattunk.

A díszlettervezőnek, Flores Tarres Ildefonsónak a díszletekkel nem sokat kellett bíbelődnie. Leginkább csak néhány lepukkant, korabeli Mercedes uralja a színpadképet - merthogy a rendező a cselekményt a Franco uralkodása alatti Spanyolországba helyezi, az 1950-es vagy 60-as évekbe. Díszletelemként funkcionál továbbá egy telefonfülke, egy zászlórúd, tetején a spanyol zászlóval, és egy kartonból kivágott, hordozható bika-sziluett. Utóbbi mellett inkább csak a fentről érkező, a padlóra hatalmas kört formáló – ezáltal itt és most egy arénát szimbolizáló – fénynyaláb emlékeztet csak arra, hol is vagyunk.

(fotó: Rákossy Péter)

(fotó: Kummer János)

Merész húzás ez a “minimalizmus” jegyében, azonban nem ok nélkül történik. A díszletek elhagyása nem az ötlettelenséget leplezi, ellenkezőleg: egy invenciózus rendezői elgondolás, és annak professzionális megvalósítása számára ad teret. A lecsupaszított színpadképpel Bieito az eredeti változat időben tőlünk távolibb, és már csak ezért is romantikusabb miliőjéhez és hangvételéhez képest realisztikusabb, sőt, naturalisztikusabb környezetbe ágyazza a cselekményt. A szereplők itt is katonák, gyári munkáslányok és csempészek, de ridegebb, nyersebb, kegyetlenebb, agresszívabb figurák. Az első felvonás elején egy katona fut körbe-körbe társai és feljebbvalói körül alsónadrágban (vélhetően egy megalázó büntetés eredményeképpen), amíg a kimerültségtől össze nem esik. Később a katonák erőszakosan behurcolnak egy nőt, majd felhúzzák (felakasztják?) a zászlórúdra. Micaëla sem tűnik olyan félénknek – a harmadik felvonás fináléjában Carment még le is köpi.  A csempészek Moralès szakaszvezető fejét egy autó motorháztetejéhez verik, Zuniga hadnagyot pedig halálra rugdossák. Feltűnik a csempésztáborban egy ott élő kislány is (valószínűleg Mercédès lánya vagy húga), akit a nő hiába igyekszik óvni; abban a közegben nem lehet gyerekként élni, a kislány is csak sodródik, a jövője kilátástalan. A mű fináléjában pedig Don José nem ledöfi Carment, hanem a lány torkát vágja el. A fojtott légkörű előadást, az öntörvényű katonák és a törvényen kívüli csempészek brutális világának látványát csak ritkán árnyalja egy-egy líraibb hangvételű jelenet, mint például egy torreádort megszemélyesítő meztelen férfi tánca a holdfényben az Intermezzo lágy dallamai alatt.  

(fotó: Rákossy Péter)

(fotó: Rákossy Péter)

A rendezőnek persze valamivel kárpótolnia kellett a 19. századi Sevilla (számunkra) egzotikus miliőjére, a tarka ruhákban táncoló cigányokra, a fegyelmezett, délceg katonákra és a torreádorok színpompás felvonulásának látványára váró és vágyódó nézőt. Bieito talentumát dicséri, hogy a kitűnő színészvezetésnek köszönhetően ez messzemenően sikerült is neki. A természetesen viselkedő szereplők – ideértve a szólistákat és a kórus tagjait is – állandóan mozgásban vannak, ami dinamikus előadást eredményez. Az aprólékosan megtervezett és kidolgozott koncepciónak köszönhetően a produkció egy percig sem válik unalmassá. A környezet díszlet nélkül is megelevenedik előttünk. A koreográfia, a szereplők mozgása, gesztusai sohasem öncélúak, valamennyit a szöveg és a zene által hordozott mondanivaló motiválja. Ennek csúcspontját jelenti a negyedik felvonás elejének grandiózus kórusjelenete. A bikaviadal kezdetére, az érkező torreádorokra várakozó “nép” (köztük egy fürdőruhában napozó nő) puszta látványa, és mindenekelőtt a tömeg ötletes mozgatása önmagában is elegendő a jelenet illúziókeltő ábrázolásához.

(fotó: Kummer János)

 

(fotó: Rákossy Péter)

Nemzetközi hírű mezzoszopránunk, Szántó Andrea produkciója nem indult jól. Az első felvonásban a hang fáradtnak, ernyedtnek tűnt, ezt követően azonban az énekesnő már a tőle elvárt teljesítményt nyújtotta, mind vokálisan, mind pedig a színészi játékot tekintve. Karakteres, szép színezetű mezzója egyneműen és árnyaltan szólalt meg a mély és a magasabb lágéban is. Kellő súlyt tudott adni a figurának, pedig nem volt könnyű dolga. Bieito rendezésében ugyanis Carmen nem uralja olyan mértékben a színpadot, mint a “hagyományos” előadásokon (ahogy ezúttal a vörös ruhás, érzékien csábító cigány lány látványos táncait is nélkülöznünk kell). Carmen persze itt is vonzó és csábító, de ebben a produkcióban elsősorban erős akarata és szuggesztív személyisége révén képes irányítani saját és a körülötte lévők nyomorúságos életét, amíg dacos, megalkuvást nem tűrő elszántsága, büszkesége és féktelen szabadságvágya végül megpecsételi a sorsát.

(fotó: Kummer János)

(fotó: Rákossy Péter)

Az első felvonásban a Don Josét alakító Brickner Szabolcs előadása sem nyűgözött le. A hang fakónak tűnt, olykor egyenetlenül szólt, és az énekes kissé forszírozott is. Hamar magára talált azonban, áriája remekül sikerült, a harmadik felvonás drámai fináléjában pedig felülmúlta önmagát. Kellemes meglepetés volt számomra, mivel az énekes korábban elsősorban lírai szerepekben jeleskedett. Most azonban egyértelművé tette, hogy a spinto szerepkörben is érdemes vele számolni. Színpadi jelenléte talán nem volt mindig elég erőteljes, de összességében jól építette fel a Carmen szexuális vonzereje által rabul ejtett, meghasonlott, kétségbeesett, végül gyilkossá váló dezertőr katona karakterfejlődésének folyamatát.

A Micaëlát alakító Kriszta Kinga telitalálat volt a szerepre, csilingelő szopránján érzelemgazdagon tolmácsolta a lány – a megszokotthoz képest ezúttal nyersebb – figuráját.

Escamillo szólamát Haja Zsolt énekelte. Elegáns volt, hódító, magabiztos, bár a Don José elől az autók tetején játékosan félreugráló torreádor figurája számomra kicsit idegen volt az eredeti karaktertől. Kellemes színű baritonja precíz dallamformálással párosult (jóllehet, én megfelelőbbnek találom, ha ezt a szerepet egy sötétebb színezetű bariton vagy basszbariton énekli).  

A Zuniga szerepében színpadra lépő Rácz István számára nem jelentett problémát a viszonylag kisebb szerep magas színvonalú tolmácsolása.

(fotó: Rákossy Péter)

(fotó: Rákossy Péter)

A csempészek (Heiter Melinda, Nagy Zsófia, Erdős Attila, Ódor Botond) együttese ritmikailag pontosan, kidolgozottan szólalt meg. A Heiter Melinda által játszott Mercédès visszafogottabb karakterét jól egészítette ki Nagy Zsófia szertelenebb, vadóc Frasquitája. Utóbbi énekesnő – fiatal korából fakadó kevés színpadi tapasztalata ellenére – igen felszabadultan játszott (hitelesen interpretálva a részeg lányt is), és amennyire azt rövid szólójeleneteiből ki tudtam venni, hangja is ígéretes.

A Kovács János által dirigált zenekar hangzása ideális volt, precíz, árnyalt, sokszínű és részletgazdag.  A kórus kifogástalanul szólt, ideértve a női és a férfikar mellett a gyerekek kórusát is.

Csák Balázs

2021. szeptember 21., Eiffel Műhelyház – Bánffy Miklós terem

Bizet:

CARMEN

Opera két részben, négy felvonásban

Szövegkönyv Prosper Mérimée azonos című regénye alapján Henri Meilhac és Ludovic Halévy

Díszlettervező: Flores Tarres Ildefonso

Jelmeztervező: Mercé Paloma

A rendező munkatársa: Lucía Fernández Astigarraga

Magyar nyelvű feliratok: Kenesey Judit

Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane

A gyermekkar vezetője: Hajzer Nikolett

Karigazgató: Csiki Gábor

Közreműködik: a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara

Karmester: Kovács János

Rendező: Calixto Bieito

Szereplők:

Carmen - Szántó Andrea

Don José - Brickner Szabolcs

Escamillo - Haja Zsolt

Dancaïre - Erdős Attila

Remendado - Ódor Botond

Zuniga - Rácz István

Moralès - Dobák Attila

Micaëla - Kriszta Kinga

Frasquita - Nagy Zsófia

Mercédès - Heiter Melinda

Lillas Pastia - Kolompár József

Egy torreádor - Váth Máté