Az Erkel Színház igazi opera különlegességgel kezdte idei évadát: egy 1942 óta nem játszott Dohnányi opera, A tenor felújításával. Egy évtizeddel ezelőtt a mester másik nagyszabású színpadi művének, A vajda tornyának a repertoárba való visszaemelésével mellé lőtt az Operaház akkori vezetése, nem úgy A tenor felújításával. Ennek a darabnak ugyanis jól követhető, szatirikus cselekménye van, amelyhez könnyen befogadható muzsika társul. A tenor már a két világháború között is nagy sikert aratott, több németországi dalszínházban is bemutatták, míg A vajda tornya az ősbemutatót követően is csak néhány előadást élt meg.
A tenor sikerének titka többek között a jól sikerült szövegkönyv, amely bővelkedik jellemkomikumban, remek alkalmat teremt az énekesek számára a komédiázásra, a közönség számára pedig ma is szórakoztató. A történetben egymástól élesen elkülönülő társadalmi csoportok jelennek meg, akik jellegzetesen felfelé tekintenek és a társadalmilag felettük állók életére vágyakoznak. Így a címszereplő, Schippel is szeretné, ha tagjai közé fogadná őt a polgárság, a polgárok pedig a főnemesek életére áhítoznak. A társadalmi rétegek között azonban nem létezik átjárás, így a Thekla és a Herceg közt kialakult románcnak sincs jövője, ahogy Schippel se nyerhet bebocsátást a polgárok világába. A címszereplő pedig a polgárok álszent és felszínes világából ábrándul ki, mihelyt közelebbről is megismeri azt.
A német környezetben játszódó cselekmény lehetőséget teremtett Dohnányi számára, hogy felidézze a német romantikus zene fénykorát, de az olasz, késő romantikus vígoperák stílusvilágára is ráismerhetünk a darab zenéjében. Dohnányi olyan nagy mesterek műveiből emelt át hosszabb-rövidebb részleteket dalművébe, mint Carl Maria von Weber, Felix Mendelssohn-Bartholdy, Richard Wagner vagy Richard Strauss. Remek stílusimitációs képességének köszönhetően hallomás után szinte lehetetlenség összeszámolni a zenei idézetek pontos számát, hiszen a mester képes volt a legkülönbözőbb irányzatokat képviselő elődök stílusában komponálni. A tenor tehát nagy mesterségbeli tudással, csillogó hangszereléssel, friss humorral és szélesen áradó dallamvilággal megalkotott remekmű, amely alapvetően a későromantikus, átkomponált vígoperák formavilágát követi. Az utolsó felvonás zenéje azonban már nagyrészt nélkülözi a felemelőbb és eredetibb zenei megoldásokat. Mintha Dohnányi a komponálás végére kifogyott volna az ötletekből. Ettől eltekintve utolsó operája megfelelő énekesek és rendezés mellett a mai közönség számára is szórakoztató és élvezetes előadás lehetőségét kínálja.
A rendező Almási-Tóth András igyekezett könnyen fogyaszthatóvá tenni a darabot, ennek leglátványosabb eleme a rajfilmek világát megidéző színpadkép volt. A rendezői koncepció szerint a polgárok merev, szigorú világa fokozatosan lazul fel egy kalandos nap, illetve éjszaka hatására. Ezt jelképezte a szereplők átöltözése a történet korát idéző ruhákból tarka-bakra giccsparádé jelmezekbe, az első rész végén pedig a polgári lakás szalonja is erdei tisztássá alakult át, amelyben felnagyított növényekkel, szentivánéji kavalkáddal találkozhattunk. A különböző társadalmi rétegekbe tartozó szereplők hasonló stílusú ruhákba történő átöltözése teljesen értelmetlenné tette a köztük fennálló társadalmi különbségeket, amelyeket folyamatosan hangoztatnak a darab során. Ezzel a rendező a szöveg ellen dolgozott, azonban mindez még elfogadható lett volna, ha ötletesen kivitelezett karakterábrázolásokat kapunk cserébe, de sajnos ez nem valósult meg. Ugyanis nemcsak a ruhák, hanem a szereplők azonos színpadi mozgása is teljesen összemosta a karaktereket, a második részben a színpadon folyamatosan jelenlévő táncosok pedig egy revüszerű show-műsorrá alakították át a jeleneteket, amire az est végén a párbaj jelenetben megjelenő televíziós bemondók kontráztak rá. Ez a fajta dekorativitás, bár kétségtelenül látványos és szórakoztató volt, kiüresítette a cselekményt, eljelentéktelenítette annak szatirikus voltát, s a műsorfüzetben is emlegetett társadalmi és életfilozófiai kérdéseket a második részben ellaposította. A revü ugyanis alapvetően szórakoztatóipari, és nem színházi műfaj, ennek következtében a mélyebb gondolatiság kifejezésére nem alkalmas. Az énekesek azonban szemmel láthatóan élvezték a komédiázást, s színészileg egytől-egyig igen jó teljesítményt nyújtottak.
Sajnos a címszerepet énekelő Fekete Attila azonban forszírozott hangképzéssel énekelte végig az estét. Kétségtelen, hogy az igényes tenor szólam magasságainak kiéneklése nagy terhet rótt rá, még akkor is, ha ezen az estén üzembiztosan énekelte ki a magas hangokat. Ennek következtében kevesebb energiája maradt éneklése dinamikai árnyalására és a szerepformálásra. Vele szemben Szvétek László magabiztosan énekelte Hicketier szerepét, Geiger Lajos viszont meglehetősen jellegtelen hangon formálta meg a Herceget. Az est fénypontja kétségtelenül Miksch Adrienn volt: az ő előadásában Dohnányi zenéje nem pusztán jól hangzó, dallamos muzsika, hanem az összetett jellemábrázolás eszköze is volt. Szép dallamformálása biztos énektechnikával és ihletett színészi játékkal párosult: az előadás csúcspontját jelentő monológjában hihetetlen érzékenységgel jelenítette meg Thekla őszinte kétségbeesését. Farkasréti Máriának testhez álló volt Jenny figurája, Szerekován János pedig remekbe szabott alakítással varázsolta elénk Krex figuráját. Az Operaházban most debütált Kiss András (Wolke) egyike legtehetségesebb fiatal operaénekeseinknek, ezúttal is magabiztosan énekelte végig szerepét.
A karmester Vajda Gergely rendkívüli érzékenységgel dirigálta végig az estét, finoman árnyalt lírai hangzásvilágot teremtve, miközben a zenében rejlő humor iránt se maradt érzéketlen. Remekbe szabott zenedramaturgiai hátteret biztosított a komédiához.
Valószínű, hogy A tenor nem lesz állandó része a magyar dalszínházak repertoárjának, ennek ellenére az Operaház együttese nem pazarolta érdemtelen műre energiáját. Dohnányi zenéje vérbeli színházi muzsika, érdemes volt elővenni.
Péter Zoltán
fotók: Herman Péter
***
2014. szeptember 14. Erkel Színház
Dohnányi Ernő:
A tenor
Vígopera három felvonásban, két részben
Szövegíró: Carl Sternheim Bürger Schippel című vígjátéka nyomán Góth Ernő
Fordította: Csákovics Lajos
Rendező: Almási-Tóth András
Koreográfus: Kulcsár Noémi
Díszlettervező: Rózsa István
Jelmeztervező: Lisztopád Krisztina
Szereposztás:
Hicketier, gazdag polgár - Szvétek László
Jenny, a felesége - Farkasréti Mária
Thekla, a lánya - Miksch Adrienn
Krey, hercegi hivatalnok - Szerekován János
Wolke, nyomdász - Kiss András
Schippel, szegény városi muzsikus - Fekete Attila
Schultze, polgár - Molnár Zsolt
