A korábbi évek nagy sikerű Ring- és Parsifal-bemutatói után a Budapesti Wagner-napokon idén a Trisztán és Izolda premierjét láthattuk a Művészetek Palotájában. Zeneileg a legmagasabb fokú művészi tökély és összhang valósult meg az előadásban, melynek rendezése is eltért a korábbi évek félszcenírozott gyakorlatától és egy teljes értékű színházi előadásra tett kísérletet.
A Wagner-napok interpretációs hagyományát folytatva a Trisztán esetében is a zene, Wagner alkotása került előtérbe. Fischer Ádám a mű minden rétegét a felszínre hozta, az Operaház zenekara önmagát felülmúlva játszott, bebizonyítva ezzel, hogy megfelelő művészi irányítással a nemzetközi mérce követelményeinek is teljes mértékben képes megfelelni. Fischer Ádám interpretációjában az alkotás poézisére koncentrált, a szerelmi részek bensőséges lírája és a Novalis, ill. Baudelaire által megénekelt éjszaka-érzés lenyűgöző erővel szólalt meg a mammutzenekaron. A letargia, az extázis és az elidegenedés hangjai is érzékletesen elevenedtek meg a partitúrából.
A díszleteket és a jelmezeket is jegyző Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra színpadraállítása tág teret engedett a zenei folyamatoknak és az énekesi koncepcióknak. A rendezés elsősorban a férfi-nő kapcsolat örökérvényűségére helyezte a hangsúlyt: kifejezetten jó ötletnek bizonyult a színpad közepén lévő sakktábla (ez a bájital elfogyasztásakor, a két főhős egymásra találásakor széjjelvált) vagy a második felvonástól középen leszakadt díszlet. Az előjáték előtt bejátszott, a mű szellemiségét és a szerelmesek lelkiállapotát tükröző hangmontázs telitalálat volt, viszont a második felvonás előtti párbaj-jelenet esetlegesnek tűnt. A rendezés fő problematikája volt viszont szerintem az, hogy a harmadik felvonás őrült-extatikus világának képi megjelenítésével szinte teljesen adós maradt.
Az öt főszereplő kivétel nélkül a legmagasabb szintet képviselte és a kisebb szerepekben fellépő hazai művészek is tudásuk legjavát nyújtották.
A legnagyobb meglepetés számomra a világhírű Wagner-tenor, Christian Franz volt, aki korábban az általam látott Ring-előadásokban - talán az egymás utáni estéken való fellépések miatt - eléggé egyenetlen teljesítményt nyújtott. Trisztánként viszont telitalálatnak bizonyult: igazi énekes-színész, aki az általa alakítandó karakter minden rezdülését kibontotta. A III. felvonásban hitelesen, szemléletesen mutatta be a főhős önkívületi, önmagába zárkózó depressziós állapotát. Képes volt láttatni a gyötrő hallucinációkat; egy végsőkig elkeseredett, leépült személyiség elevenedett meg előttünk. Vokális megformálása is példaértékű volt: hatalmas hangereje és a drámai ívek kibontása mellett még a lírai részek is bensőségesen, dalszerűen szólaltak meg a tolmácsolásában.
Izolda szerepében Anna-Katharina Behnke is a reveláció erejével hatott, elsősorban kiművelt énektechnikája és árnyalt szerepformálása révén. Eltávolodva a bevett hagyományoktól, egy törékeny nőt elevenített meg a színpadon, hangilag pedig a bel canto tradíciójából kiindulva közelítette meg a szerepet. Minden regiszterben kiegyenlített, nem túl erős, de kiművelt, szép színű hangján bemutatta: így is lehet és érdemes Wagnert énekelni. A kiváló szoprán az utóbbi időben tér át a súlyos drámai szerepkörre: idén januárban az Elektra címszerepét énekelte több olasz városban, Brünnhildeként a Művészetek Palotája Siegfried-előadásában debütál június 12-én, decemberben pedig Bari dalszínházában, a Teatro Petruzzelliben formálja meg a germán istennőt a Istenek alkonyában.
Marke királyként egy igazi hangfenomén, Jan-Hendrik Rootering művészetét csodálhattuk meg. Szinte korlátlan erejű, világos színű, minden regiszterben kiegyenlített basszusa mellett személyiségével is képes volt az egész teret betölteni: atmoszférateremtő egyéniség, aki szerepének rezignáltságát, letisztult életbölcsességét színészileg is hitelesen jelenítette meg.
A Kurwenalt alakító Tomasz Konieczny hangja végérvényesen beérett és megerősödött: különleges színű, érces drámai basszbaritonja napjaink egyik legkiválóbb Wagner-énekesévé teszi. (Tavaly még azt írtam róla, Wotanként az olyan általam látott etalonok mellett, mint Simon Estes vagy Alan Titus, kevésnek bizonyul. Most azonban bebizonyította, méltó folytatója a nagy énekeshagyománynak.)
Brangäneként bársonyos színű, kiegyenlített hangjával és árnyalt szerepformálásával Németh Judit ismét meggyőzött arról, hogy generációjának egyik legkiválóbb Wagner-énekesnője. Reméljük, hamarosan Izoldaként is bemutatkozik.
A kisebb szerepek megszólaltatói közül kiemelkedik a Fiatal hajóst éneklő Horváth István, aki a szólamának rövidsége ellenére fontos dramaturgiai funkciót látott el (az előjáték után, zenekarkíséret nélkül hallhattuk). A tenorista a jövő nagy ígérete: fényes, lírai hangja minden regiszterben átütő erővel érvényesült és a hangereje is pozitív benyomást keltett.
Melotként egyre erőteljesebb lírai baritonjával Geiger Lajos, a Pásztorként pedig könnyű lírai tenorjával Megyesi Zoltán hívta fel magára a figyelmet.
Péterfi Nagy László
Richard Wagner:
Trisztán és Izolda
Rendező: Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra
Díszlettervező: Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra
Jelmeztervező: Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra
Világítástervező: Györgyfalvai Károly
Karmester: Fischer Ádám
Közreműködik: A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
Trisztán: Christian Franz
Marke király: Jan-Hendrik Rootering
Izolda: Anna-Katharina Behnke
Kurwenal - Tomasz Konieczny
Melot - Geiger Lajos
Brangäne - Németh Judit
Pásztor - Megyesi Zoltán
Kormányos - Ambrus Ákos
Fiatal hajós hangja - Horváth István
