Egy XX. századi életút

Politikai dokumentumdráma az Operaház színpadán

Új magyar művet mutatott be dalszínházunk. Sári József Napfogyatkozás című darabjának ősbemutatója 2000-ben Németországban, Pforzheimben volt.

Operát írni különleges és bajos vállalkozás. Más és jóval több kell hozzá, mint az egyéb zenei műfajokban való megszólaláshoz. Hogy milyen témákból lehet operaszövegkönyv, arra a zenetörténet bőséges választékkal szolgál. Tüdőbajos kurtizán, szadista judeai hercegnő vagy Wozzeck, a gyilkos katona történetéből éppúgy lehet kitűnő librettó, sikeres opera, mint Orpheus és Euridike szerelméből. A témák végtelen variálhatóságát a XX. századi komponisták tovább fokozták a legszokatlanabb események, aktualitások színpadra állításával. Nincs tehát abban semmi meglepő, hogy Sári József a Budapesten született Arthur Koestler író, publicista, filozófus, világvándor, harcos kommunista, majd harcos antikommunista nagyhatású, Sötétség délben című magyarul is megjelent életrajzi regényét választotta első nagyszabású operájának témájául. A szerző ezt megelőzően már jelentkezett kamarajellegű színpadi művekkel, a műfaj tehát nem volt idegen tőle. A mű szövegkönyvíróját, Elisabeth Gutjahrt idézem: „Arthur Koestler leghíresebb regénye a Darkness at Noon (magyarul: Sötétség délben) címet viseli. Utóbbi egyszersmind költői kép annak az utópiákban hívő nemzedéknek kegyetlen elvakultságáról, amely egykoron síkra szállt a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség eszményeiért. A jót kollektív elvként felfogó boldog és igazságos társadalom álmából irtóztató volt az ébredés. Az Eszme sok tehetséges, intelligens és érzékeny képviselője tette fel az életét e remélt, jobb jövőért, hogy azután bukásuk annál szédítőbb legyen s a humánus ideákból való végső kiábrándulást eredményezze. Arthur Koestler ezen antihősők egyike volt. Operánk nem a regény megzenésítése; sokkal inkább az író egyéni sorsának képeit követi, végig kísérve ezzel az oly reményteljesen indult XX. század drámai történetét".

Koestler a XX. század egyik kiváló gondolkodója, nemcsak író, hanem gondolkodó entellektüel is egyben, aki épp ezért átlát a diktatúra gondolkodást kioltó képességén. Hányatott élete során sok országban megfordult, a kivégzés előtti lelkiállapotot is átélte. Egy helyütt így ír: „Annak a szellemisége, aki zárt gondolkodású rendszerben él, legyen az kommunista vagy akármi más, egyetlen képletben összefoglalható: mindent be tud bizonyítani, amit elhisz, és mindent elhisz, amit be tud bizonyítani. A zárt rendszer úgy élezi ki az elme képességeit, mint a túlontúl is jó köszörűkő, egészen annak legpereméig; egyfajta skolasztikus, talmudisztikus, szőrszálhasogató eszességet hoz létre, amely ugyanakkor semmi féle védelmet nem nyújt a legdurvább hülyeséggel szemben. Ilyen mentalitású emberek különösen nagyszámban fordulnak elő az értelmiség soraiban. Okos hülyéknek szeretem nevezni őket - s ezt a kifejezést nem tartom sértőnek, mivel én magam is közéjük tartoztam". Lám ugyanezeket az értelmiségieket nevezi Lenin „hasznos idiótáknak".

Az operában a színváltozások közben a regényből vett idézetek tájékoztatják a nézőt az író gondolatairól és pontosan megfogalmazott politikai nézeteiről.

A zeneszerző tehát a XX. századról - mely az emberiség talán egyik legszörnyűbb korszaka volt - a zene és a színpad nyelvén akar szólni. Politikai dokumentumdráma operai köntösben. A vállalkozás, a szándék magasztos és aktuális. "...inkább filmre kívánkozik ez a librettó, mintsem operaszínpadra." A megvalósítás azonban sajnos nem jut el a szándék azonos szintű, azonos értékű megjelenítéséig. Több okból. A szövegkönyvíró dramaturgiailag rendkívül laza jelenet sorokat állított színre a regényből. Sokkal inkább TV adaptációra, filmre kívánkozik ez a librettó, mintsem operaszínpadra. Gyakran egyszerre beszéltet több szereplőt és nem tudni miről beszélnek. Sok esetben, mikor kisebb jelenetek játszódnak le, nem világos a szereplők egymáshoz való viszonya. Egy színpadi adaptáció esetén nem lehet elvárni a közönségtől, hogy ismerje az eredeti irodalmi alapanyagot. A néző csak akkor tud követni egy színpadi eseménysort, ha az számára is - és nemcsak a szerzők számára - világos és egyértelmű. Hiába jelenik meg a színen kis időre szegény József Attila, versét mondaná: „Ifjúságom, e zöld vadont | Szabadnak hittem és öröknek | És most könnyezve hallgatom, | A száraz ágak hogy zörögnek" - de a költő és verse szinte észrevétlenül elsikkad a körülötte lévő kávéházi zűrzavarban, mivel a szöveg sem jön át a rivaldán. Legalább itt lenne egy kis lélegzetvételnyi lírai megálló a darabban, ha már egyik legnagyobb költőnk is szereplője a történésnek.

A másik akadálya a jó szándék megvalósításának a rendkívül vastag hangszerelés, különösen feltűnő a réz- és ütő együttes szinte állandó jelenléte. "...az énekesek szövege szinte végig érthetetlen!" De ami a legnagyobb és legzavaróbb hiba, hogy az énekesek szövege kevés kivétellel szinte végig érthetetlen! Olyan érzés fogott el az előadás alatt, mintha egy külföldi színházban lennék, ahol számomra ismeretlen nyelven játszanak egy darabot. Látom a színpadi akciót, de nem tudom mi történik. Ha a betanítás során, a próbaszobában ez nem is derült ki (amit nem hiszek), az együttes próbákon csak észre kellett volna venni az illetékeseknek. Anekdotára fogva a dolgot, Richard Strauss mondta egy alkalommal valamelyik műve próbáján: nem elég, ha csak a karmester tudja, mit énekelnek a színpadon, a nézőnek is értenie kell a színház utolsó sorában is. Sajnos kétségtelen, hogy az Operaház akusztikája a 80-as évekbeli rekonstrukció következtében már nem a régi, sőt kifejezetten énekes ellenessé vált. Ezért a zenekar és a színpad egyensúlyának megtartása nagy figyelmet igényelne.

Az opera legjobb részei a kórustablók - bár a szöveg ott is elsikkadt - és a zenekari közjátékok. Ez utóbbiak nagyon szuggesztív, illusztratív erővel egészítik ki a cselekményt, a darab mondanivalóját, hangulatát és a szerző szimfonikus tehetségét bizonyítják. (Ezek a közzenék 2004 óta már önálló életet élnek 4 tételes szvit formájában, az Artisjus-nál az év zeneműve lett). Kovalik Balázs rendezte az előadást, Hamar Zsolt a karmester. A színház számos énekese vesz részt a produkcióban, amely minden résztvevőtől rendkívüli koncentrációt kíván.

Fotók: Éder Vera

Sári József:
Napfogyatkozás
Opera két felvonásban

Zeneszerző: Sári József
Szövegíró: Elisabeth Gutjahr
Fordította: Csákovics Lajos
Rendező: Kovalik Balázs
Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmeztervező: Angelika Höckner
Karigazgató: Szabó Sipos Máté

Karmester: Hamar Zsolt

Arthur Koestler - Perencz Béla
A gyermek Kösztler Artúr - Tassonyi Balázs
Németh Andor - Palerdi András
József Attila - Geiger Lajos
Otto Katz - Nyári Zoltán
A kis Löwy - Kiss Tivadar
Funkcionárius - Gábor Géza
Walter Benjamin - Tóth János
Dörte, Koestler első felesége - Hajnóczy Júlia
Maria Klöpfer, Koestler barátnője - Schöck Atala
Az anya - Kovács Annamária
Mamaine, Koestler második felesége - Fodor Gabriella
Leopold nagypapa - Szüle Tamás
Juci, Németh Andor felesége - Szolnoki Apollónia
Zsuzsa - Váradi Zita
Kassák Lajos - Asztalos Bence
Marika grófnő - Gémes Katalin
Lesznai Anna - Sánta Jolán
Radnóti Miklós - Cser Krisztián
Ignotus Pál - Clementis Tamás
1. hivatalnok - Ambrus Imre
2. hivatalnok - Egri Sándor
1. író - Búra Attila
2. író - Fenyvesi Attila
3. író - Gál János
Udvarló - Takács András
1. hölgy - Réder Katalin
2. hölgy - Nagy Gabriella
3. hölgy - Baukó Gabriella
4. hölgy - Németh Mónika
1. pincér - Garamvölgyi Zoltán
2. pincér - Becsei Dániel
3. pincér - Nagy Dávid