Puccini a Manon Lescaut című operájával aratta első átütő sikerét. Az 1893-as bemutatót megelőzően írt már két operát: a Le villi-t és az Edgart, de ez a két műve sem akkor, sem később nem aratott sikert (ez többek között a gyenge szövegkönyveknek is köszönhető). A Manon Lescaut azonban egycsapásra világhírűvé tette Puccinit és az opera a mai napig gyakran szerepel az operaházak színpadán, jóllehet, a szerző következő két operájának, a Bohéméletnek és a Toscának a népszerűségével nem vetekedhet. Ennek okát - többek között - abban is kereshetjük, hogy míg a Manon Lescaut harmadik és negyedik felvonása az operatörténet legnagyszerűbb zenéi közé sorolható, az első két felvonásról ez kevésbé mondható el. (A Bohéméletnek és a Toscának egyetlen unalmas pillanata sincs, ezek a művek már a szerző tökéletesen biztos arányérzékéről tanúskodnak).

I. felvonás (fotó: Éder Vera)

Persze Puccini az első két felvonás hangszerelésében is a legmagasabb szintű mesterségbeli tudásról tesz tanúbizonyságot és itt is hallhatunk már fülbemászó dallamokat. Ilyen például Des Grieux áriája ("Donna non vidi mai"), a II. felvonás "szalonjelenétben" a madrigál ("Sulla vetta tu del monte"), amelyet Puccini egyik korai művéből, a Miséből vett át, vagy Manon és Des Grieux duettje. Hiányzik azonban még a Puccinitól megszokott biztos színpadi érzék (a második felvonás talán vontatott is egy kicsit) és a szereplők karakterének megformálása is felületesebb, legalábbis ahhoz képest, amit Puccinitól megszoktunk.

Ezt a különbséget sajnos tovább erősítette az Operaház Manon Lescaut előadása, legalábbis ami az énekesi teljesítményeket illeti. A zenekar ugyanis, amelyet Győriványi Ráth György karmester biztos kézzel tartott össze, végig egyenletesen, jó színvonalon játszott.

(Nem tudom, mennyire veszik komolyan az énekesek a beéneklést - nyilván komolyan veszik -, de nem először támad egy operaelőadáson az az érzésem, hogy talán mégsem eléggé. Ez alkalommal is jó lett volna, ha már az első perctől olyan színvonalon énekelnek - főleg Kiss B. Atilla -, mint mondjuk egy órával később.)

II. felvonás (fotó: Éder Vera)

Hallottam az előadást követően olyan véleményt is, hogy "az első felvonás után majdnem hazamentem, de nagy szerencse, hogy mégis maradtam". Ez a vélemény jól jellemezi a produkciót, amelynek színvonala a meglehetősen lagymatag kezdést követően fokozatosan javult, az utolsó két felvonásra pedig egészen kiváló lett.

Ami Lukács Gyöngyit illeti: nyilván nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy részéről világszínvonalú előadást láthattunk. "A lagymatag kezdést követően fokozatosan javult..." Rá is igaz azonban a megállapítás, hogy az este során folyamatosan javult a teljesítménye, igaz, az első felvonásban az ő szerepe sem igazán hálás feladat. A negyedik felvonás nagy áriájában azonban a világhírű szoprán már egyenesen lenyűgöző volt. Hangilag korábban sem igazán lehetett rá panasz, a sivatagban néhány percre magára maradó Manon áriáját azonban egyenesen hátborzongatóan énekelte. Itt már nem csak egy kiváló énekest, hanem egy igazán nagy művészt láthattunk és hallhattunk.
Más kérdés, hogy valószínűleg nem Manon Lescaut szerepe áll a legközelebb Lukács Gyöngyihez. A színészi teljesítményével nem volt baj, de igazán meggyőzőnek elsősorban a drámai jelenetekben éreztem őt, az első egy-másfél felvonás naiv, törékeny Manonjának megformálásakor kevésbé.

II. felvonás (fotó: Éder Vera)

A Des Grieux szerepét éneklő, szép hangú Kiss B. Atilla jó teljesítményt nyújtott, de volt azért hiányérzetem. Des Grieux szerepét olykor líraibb tenorokra bízzák, ami alapvető tévedés. Nem mintha Kiss B. Attila lírai tenor lenne, azonban ő sem rendelkezik azzal a hangerővel, ami Des Grieux szerepének elénekléséhez szükséges lenne, különösen ami a második és harmadik felvonás tenor szólamát illeti. A tenoristának az operában több alkalommal is zengő, dübörgö zenekari részeket kell áténekelnie, amelyek már-már Del Monaco-i hangerőt kívánnának. Ezeknél a részeknél Kiss B. Attila is erőlködött, aminek eredményeképpen nem mindig énekelt pontosan, a teljes erőből énekelt hangokat bizonytalanul fogta meg. A második felvonás duettjében pedig többször is késve lépett be és csak nehezen "talált vissza". Számomra a teljesítménye a duett végén "fordult meg", ahol óriási tűzzel énekelt és ez jellemezte a játékát a továbbiakban is. A színészi teljesítményével amúgy sem volt baj. Kiss B. Atilla természetesen és otthonosan mozog a színpadon, szenvedélyes előadásmódja pedig kárpótolt minket az említett hiányosságokért.

III. felvonás (fotó: Éder Vera)

A mű "kétszereplős", abban az értelemben, hogy míg Manon és Des Grieux egyaránt az operairodalom nagy szerepei közé tartozik és komoly kihívást jelent minden szoprán és tenor számára, addig a többiek, mindenekelőtt Lescaut és Germont szerepe meglehetősen hálátlan feladat. Mindkettő nagyobb szerep annál, semmint hogy akárkire rá lehessen bízni, ugyanakkor egyetlen olyan jelenetük vagy áriájuk sincs, amellyel különösebb sikert arathatnának a közönség soraiban vagy akárcsak felhívhatnák magukra a figyelmet. Káldi Kiss András (Lescaut) és Tóth János (Géronte) produkciójáról már csak ezért sem lehet túl sokat mondani, maradjunk annál, hogy "tisztességgel helyt álltak" (ugyanez mondható el az Edmundot éneklő Mukk Józsefről).

A mellékszereplő közül azért kiemelném Gerdesits Ferencet (a "Lámpagyújtogató"), aki lehet, hogy igazán nagy szerepeket nem fog énekelni, azonban mint comprimario, azaz karakter tenor a világ bármely operaszínpadán megállná a helyét.

IV. felvonás (fotó: Éder Vera)

Valló Péter rendezése teljes mértékben hagyományos rendezés volt, nem akart semmit újraértelmezni, jelen opera esetében szerintem nem is nagyon van mit. A "realista" felfogásban előadott operaelőadással kapcsolatban legfeljebb azt furcsállottam, miért volt szükség arra, hogy az ég alja olykor természetellenes, lilás színekben pompázzon.

Összességében egy jó előadást láthattunk, amely méltó volt Puccini operájához.

Csák Balázs

2008. november 25.
Magyar Állami Operaház

Giacomo Puccini
MANON LESCAUT

Opera négy felvonásban, három részben

Szövegíró: Luigi Illica, Giuseppe Giacosa, Domenico Oliva, Marco Praga, Ruggero Leoncavallo, Giacomo Puccini, Giuseppe Adami

Magyar nyelvű feliratok: Romhányi Ágnes
Rendező: Valló Péter
Díszlettervező: Szlávik István
Jelmeztervező: Szakács Györgyi
Koreográfus: Fodor Gyula
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Karmester: Győriványi Ráth György

Manon: Lukács Gyöngyi
Lescaut: Káldi Kiss András
Des Grieux: Kiss B. Atilla
Géronte de Ravoir: Tóth János
Edmund: Mukk József
Fogadós: Martin János
Egy zenész: Simon Krisztina
Táncmester: Laczó András
Egy tiszt: Gurbán János
Lámpagyújtogató: Gerdesits Ferenc
Hajóskapitány: Clementis Tamás