Nagy érzelmek, kis hangok. Valamiért ezt adta ki a június 16-i esti előadás. Megmagyarázhatatlan oknál fogva csekély, fojtott hangon énekelt a legtöbb szereplő; ami a legkellemetlenebb, hogy a címszereplő tenor is. Massimiliano Tonsini olasz énekes utólagos beugró volt, talán ez ad valami magyarázatot a produkcióra, ám ez mégsem elég vigasz.
Massimiliano Tonsini és Martina Tomčić
Kivételeket meglepő módon a mellékszerepekben hallhattunk. Az Albertet alakító Alen Rusko meggyőző fellépésű, a színpadon természetesen mozgó, s szép, telt bariton hangjával is bánni tudó szereplő volt. Ami miatt éppenséggel bajosan tudta elképzelni a néző, hogy Charlotte szíve inkább Wertherhez húzna. Ehhez Charlotte-nak (Martina Tomcic) is érzékenyebb karakternek kellett volna lennie. Csakhogy Alberttel nem alkottak rossz párost, és így a koncepció borult.
A vidéki környezet alakjai (a pap, az intéző, a gyerekek stb.) bábszerű figurák voltak; jelzésszerűek, akár a minimál-díszlet. Keleties hatású ötlet volt a táncjelenet. Az egyik paraván mögött Werther és Charlotte belefogott egy keringőbe, melyben épp csak egy-egy részletüket láthattuk: a két kart, túloldalról a két billenő vállat, s érzékeltük a forgást. A színváltások élénkek, gyorsak, néha már-már filmesek voltak.
Csoma Orsi
Kapcsolódó oldalak ezen a honlapon:
(fotók: Miskolci Operafesztivál)
