Sáfár Orsolya két alkalommal is színre lép az idei Bartók Plusz Operafesztiválon: Kodály Székely fonójában, amelyet a Magyar Állami Operaház hozott el a fesztiválra, és egy ősbemutatón: Gyöngyösi Levente A Mester és Margarita című opera-musicaljében. Az énekesnőt a két előadásról kérdeztük, valamint egy közelmúltbeli fellépéséről Ligeti György Le grand macabre című operájában, amelyet az Erkel Színházban mutattak be.

Ma este lesz Gyöngyösi Levente A Mester és Margarita című új művének ősbemutatója, amelyben az egyik címszerepet, Margaritát énekli. Mikor kérték fel erre a szerepre?

Valamikor tavasz elején jött a felkérés, de a próbák csak néhány héttel ezelőtt kezdődtek el. Margarita eredetileg lírai koloratúrszoprán szerep. Mivel én nem vagyok kifejezett koloratúrszoprán, ezért egy-két magas hang esetében a szerző által javasolt és egyben a hangom számára kényelmesebb dallamot éneklem majd. Úgy érzem, a koloratúrszoprán illúziót ennek ellenére sikerül megőrizni és a hozzá társuló karakter sem sérül. Én pedig boldog vagyok, mert így igazán testhez állóvá válik ez az izgalmas feladat számomra.

Műfaji meghatározása szempontjából a mű opera-musical, de rock-operás elemeket is tartalmaz. Egy hagyományos operához képest másképp kell majd énekelnie?

Vannak olyan szerepek a darabban, amelyek inkább könnyűzenei jegyeket kaptak. Így az úgynevezett sötét oldalon álló szólisták elkirándulhatnak a musicales hangképzés felé. Margarita szólama viszont kifejezetten operai hangot, egyértelműen klasszikus éneklést kíván. Ezt már a próbák elején tisztáztuk a karmesterrel, Hollerung Gáborral. Szerettem volna a mélyebben fekvő sorokat magam is musicales hangvétellel megoldani, de ő hamar meggyőzött arról, hogy a szerep „naivsága” egyáltalán nem kívánja, hogy más technikával énekeljek.

A szimfonikus zenekar és a kórus mellett a szólistáknak még egy rockzenekar hangerejével is meg kell majd birkózniuk.

Igen, emiatt fogunk is kapni egy csöpp mikrofonos rásegítest, mert ezt a fajta hangszerelést hangosítás nélkül nem lehetne jól áténekelni.

Örül, hogy a mű most még csak koncertszerűen hangzik el vagy szívesebben játszaná már ezt a szerepet szcenírozott előadáson?

Én nagyon örülök, hogy először koncertszerű formában adjuk elő. Egy most születő darab esetében hasznos lehet ez a metódus. Mert így a későbbi színpadra állításig a zeneszerző is eszközölhet praktikus változtatásokat – például a felkészülési folyamat során vagy a hangversenyen szerzett tapasztalatok alapján –, és az előadókban is leülepszik, elmélyül az addig megszerzett szerepismeret. Könnyebb lehet a rendpróbákra való készülés, jobban tud tájékozódni az ember a művön belül.

Tegnapelőtt Kodály Székely fonójában is fellépett a fesztiválon, a Leány szerepében, amiben májusban debütált az Operaházban. A Székely fonó sem igazán opera, inkább daljáték. A kérdésem hasonló, mint A Mester és Margarita esetében: a népdalokat másképp énekli, mint az operaáriákat?

Sokszor hallottam, hogy másképp kellene, de én a Székely fonóban is ugyanúgy énekelek, mint bármelyik operában. Számomra ez nem volt kérdés. Nekem ugyanis az a fontos, hogy egy dal vagy egy ária miről szól, mit mond a lelkemnek, a szívemnek. Ha megérint, akkor az úgyis azon a hangon fog megszólalni, amin kell. Itt a természetesség és az egyszerűség lehetnek a kulcsszavak, ha fogódzót keres valaki.

Az előadás végén, a taps után a közönséggel együtt énekelték el az „A csitári hegyek” című dalt, ráadásul a közönség itt nemcsak a színházban ülőket, hanem a Szent István téren gyülekezőket is jelentette, hiszen kivetítőn ott is látható volt a produkció.

Ez a közös éneklés olyan élményt nyújtott számomra, mintha a Himnuszt énekelnénk együtt. Az ilyenfajta közösségi élményt katartikusnak élem meg. A hangom szinte el is csuklott itt-ott, de nem bántam. Úgy hallottuk, a szabadtéri közönségnek is nagy élmény volt az este. Láttam fotókat róluk, igazán sokan gyűltek össze.

A közelmúltban lépett fel Ligeti György Le grand macabre című operájában az Erkel Színházban, Amanda szerepében. Nem éppen könnyen előadható darab...

Maga az előadás hangilag nem volt megterhelő. a tanulás folyamata viszont igen. Az a nehéz az ilyen jellegű – mondjuk úgy, kevésbé szolmizálható – kortárs darabokban, hogy amíg nem hallom magamban előre a következő hangot vagy zenei frázist, addig nem tudja a testem, hogy mire készüljön, ez pedig „hangnyíró” és idegtépő tud lenni. Amikor ebben az időszakban otthon feszültebb voltam, a gyerekeim is azt kérdezték tőlem, hogy épp a Ligeti-operát tanulom-e... Egy abszolút hallással nem rendelkező énekesnek a tonalitást mellőző darabok megtanulása óriási munkát jelent.

Megterhelő, amikor felváltva kell klasszikus és kortárs operákat énekelnie?

Ha énekesbarát szerepekről van szó, akkor hangilag semmiképp. Egy ív alá befér ez is, az is. A különbség annyi, hogy ismeretlen terepen nagyobb koncentrációra van szükség.

Csák Balázs

fotók: Vajda János