A sajtótájékoztatót témája Cecilia Bartoli három budapesti hangversenye volt, amely a Művészetek Palotája és a Magyar Állami Operaház

között kialakult együttműködés eredményeképpen szólal meg április 29-én, május 1-jén és 4-én.

Az egyedülálló koncertsorozattal kapcsolatos információkat Kiss Imre vezérigazgató (Művészetek Palotája), Vass Lajos főigazgató (Magyar Állami Operaház), Csonka András vezérigazgató-helyettes (Művészetek Palotája), Fischer Ádám fő-zeneigazgató (Magyar Állami Operaház) és az ünnepelt díva, Cecilia Bartoli osztotta meg az újságírókkal.

Cecilia Bartoli és Fischer Ádám (fotó: Müpa)

Az évente mintegy 800 különböző műfajú produkciónak helyet adó Művészetek Palotája és a lassan a 125. évadját (számos premierrel) befejező Magyar Állami Operaház számára hosszú évek munkájának csúcspontját jelenti Cecilia Bartoli fellépése. A Művészetek Palotája, amely működésének néhány évében odaadással és magas színvonalon kötelezte el magát az operajátszás mellett, méltó arra, hogy két Bartoli-koncert házigazdája legyen.

Az április 29-i hangverseny helyszíne az Operaház, műsorát Haydn és Mozart kompozícióiból állította össze a művésznő, akinek partnere a Magyar Állami Operaház Zenekara lesz, Fischer Ádám vezényletével. Május 1-jén, a Müpában a 250 esztendeje elhunyt Händelnek állít emléket Cecilia Bartoli a komponista Rómában, majd később másutt, de olasz nyelven írt oratórikus műveinek részleteivel, a korhű hangszereken játszó Bázeli Kamarazenekar közreműködésével. A május 4-i, ugyancsak a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben rendezett esten a belcanto legendás mezzoszopránjára, Maria Malibranra emlékezik Rossini, Donizetti, Mendelssohn és a kor más divatos szerzőinek koloratúr áriáival, az ugyancsak historikus instrumentumokkal érkező La Scintilla Zenekar társaságában.

Cecilia Bartoli (fotó: Müpa)

Fischer Ádám a nagyok között is a legnagyobbnak tartja az énekesnőt, mert hírét nem saját, hanem elfeledett komponisták népszerűségének megteremtésére használja, és – vérbeli muzsikushoz méltóan – nemcsak ő maga nagyszerű, de minden közreműködő partnere jobb lesz mellette. Cecilia Bartoli pedig Fischer Ádámot (és Daniel Barenboimot) nevezte a pályáját leginkább meghatározó muzsikus személyiségnek.

A Monteverditől Belliniig terjedő csaknem negyed évezred minden korszakával foglalkozó Bartoli, aki énekel még Debussy-, Ravel- és Respighi-, sőt időnként kortárs műveket is, mindenre nyitott, ami zene- és énekhang-barát.

A sajtótájékoztató végén a Universal Hungary képviselője két aranylemezt, Mozart Requiemjét és a tíz éve felvett Vivaldi-albumot adta át Cecilia Bartolinak.

A Bartoli-rejtély

A sokak által halottnak vélt opera műfaja az utóbbi évtizedekben éppen az ellenkezőjéről győzte meg a nagyközönséget: egyrészt a Németországból kiinduló rendezői színház (szerencsére hazánkban is követőkre talált ez az irányzat Alföldi Róbert, Kovalik Balázs, Lukáts Andor és Zsótér Sándor személyében), másrészt az itáliai ún. „Callas-reform" (a rendezői színház színészvezetését előlegezte meg), a Zeffirelli-látványszínház, a három tenor-megakoncertek és a tradicionális operai kereteket végleg szétfeszítő José Cura (ill. a hazánkban teljesen egyedi színt képviselő Kerényi Miklós Gábor-rendezések) nyitottak új perspektívákat az operajátszás reneszánsza felé. A két irányvonal, a hangi és a színészi megvalósítás tökéletes szintézisét az opera történetében csak nagyon kevesen, többek között Astrid Varnay, Martha Mödl, Birgit Nilsson, James King, Sherill Milnes, Marton Éva, Agnes Baltsa vagy Brigitte Fassbaender tudták megteremteni. 

Az operajátszás széles palettáján mintegy két évtizeddel ezelőtt megjelent egy énekesnő, Cecilia Bartoli, aki azóta is állócsillag tudott maradni – mégpedig úgy, hogy nem csatlakozott egyetlen említett irányzathoz sem. Egyszerűen csak kiáll a színpadra, bravúros koloratúráriákat énekel, mégis minden megnyilatkozásából árad a zene varázslata, öröme. Teljesen egyedi, öntörvényű művész, helye vitathatatlanul a legnagyobbak között van. Tudatosan vállalja az olasz operajátszás több évszázados hagyományát, és mint a historikus előadásmód egyik legautentikusabb személyisége, éppen historizmusával képes megteremteni a modernség sajátos útját. Ezt az egyedi megközelítést nem lehet utánozni sem, minden ilyen kísérlet belefulladna a sablonos operajátszás manírjaiba. 

A Művészetek Palotája auditóriumában adott április 27-i sajtótájékoztatójának egyik elejtett félmondata világított rá legvilágosabban művészi hozzáállására: számára az okozza az ún. modern színpadraállítások problémáját, hogy a „rendező nem zenész". Ma, amikor a színházi és filmrendezők izgalmasabbnál izgalmasabb koncepciói után a kortárs irodalom meghatározó egyéniségei is a régi dalművek eddig rejtett jelentéstartalmait igyekeznek felszínre hozni (Heiner Müller Trisztán és Izoldája, ill. Takred Dorst Ringje Bayreuthban), komoly esztétikai vita kiindulópontja lehet ez az értelmezés.

Bartoli művészetével igazolni tudja saját állítását, de csak önmagára vonatkoztatva. Az már a feltételezések világába tartozik, mennyivel gazdagította volna művészetét egy Götz Friedrich-hel, egy Harry Kupferrel vagy egy Alfred Kirscherrel való elmélyült, minden részletet színészileg is kidolgozó aprólékos próbafolyamat. Így marad maga a csoda, a hang, a személyiség mágiája, a kisugárzás ereje. Bár operaénekes és fellépett a világ nagy dalszínházaiban, igazi területe a koncertpódium, ahol zenészként tolmácsolja a zeneirodalom ritkaságait. (A sajtótájékoztatón is elmondta, évente csak egy-két operaprodukciót vállal, viszont ezeket minden esetben alapos próbafolyamat előzi meg.)

Komoly zenetörténeti kutatásokat folytatva Vivaldi, Gluck, Salieri, Händel, A. Scarlatti, Caldara, Paisiello, Haydn, Manuel Garcia és Halévy ismeretlen alkotásait fedezi fel és szeretteti meg egyre bővülő közönségével. A hangterjedelme révén szopránszerepeket is megszólaltató mezzoszopránt nemcsak különleges, világos hangszíne teszi egyedivé, hanem egyedülálló virtuozitása is. Akrobataként szárnyalva repül át a hangokon, szinte csak érinti azokat. A flexibilitás adottságával azonban soha nem él vissza, művészi alázata nem engedi, hogy az öncélúság csapdájába essen. Cecilia Bartoli egyike azon nagyon ritka művészeknek az opera történetében, aki tulajdonképpen nem is énekes, hanem hangszeres virtuóz, aki hangszerként bánik vokális adottságaival. (Az operajátszás olyan virtuózai, mint Maria Callas, Mario Filippeschi, Giuseppe di Stefano, Joan Sutherland, Marilyn Horne, Franco Bonisolli, Samuel Ramey, Edita Gruberova, Cheryl Studer vagy June Anderson viszont elsősorban énekesek, akik az olasz énekesiskola keretei közül nőttek ki.) A Művészetek Palotájába meghívott sajtóvendégeknek is kifejtette: az éneklésben  mindig a hangszerekkel való dialógusra törekszik. Az a vágy motiválja, hogy a hangszeres művészekkel közösen, együtt keltsék életre a partitúra hangjegyeit.

A magyar zenekedvelő közönség mindenképpen maradandó élménnyel gazdagodik az olasz művésznő vendégszereplésével. (Az azért elgondolkodtató, hogy a gazdasági válság által hatványozottan sújtott hazánkban három egymást követő Bartoli-koncert talán nem túl sok-e egy kicsit a jóból. De legalább törlesztjük zenei életünk húsz éves mulasztását…)

lead kép: Cecilia Bartoli (sajtófotó)