„Opera historica” című sorozatunkban történelmi tárgyú operák történelmi hátterét igyekszünk megvilágítani. A mostani írás Nero római császárról szól. Harmadik rész.
Nagy László:
PUSZTÍTÓ DEKADENCIA
A zenés színház Nero-interpretációjának változásai
3. rész
Keiser és Domenico Scarlatti Octaviája
Händel elveszett Nero-dalművének cselekményét követi a kor népszerű operakomponistája, Reinhard Keiser (1674-1739) Octaviája. A hamburgi színház zeneszerzője több mint száz operát alkotott és stílusa a zenekarában hegedülő és csemballózó fiatal Händel fejlődését is meghatározta, akinek első operái még mestere hatását tükrözik. Keiser alkotásának bemutatója fél évvel Händel Nerója után került színre, 1705 augusztusában. A Bartold Feind librettójára írt háromfelvonásos opera teljes címe: A római lázadás vagy a nemeslelkű Octavia (Die römische unruhe, oder die edelmütige Octavia).
A történet középpontjában az őrült császár első felesége elleni intrikasorozata és az ún. Piso-összeesküvés áll. A filozófikus hangvételt Seneca, a komikumot Davus, a bohóc képviseli. (Az opera szereplői: Octavia, Nero, Falius, Piso, Lepidus, Seneca, Davus, Tiridates király, Ormoena, Livia, Claelia.) A sikamlós célzások és a groteszk elemek (utóbbira példa a halottak tánca) ellenére, szembehelyezkedve a hamburgi közönség elvárásaival, a darab mégsem végződik happy end-del. Händel számára is inspirálóan hatott a mű: egyik áriájának dallamát felhasználta a Feltámadás „O voi dell’Erebo" kezdetű Lucifer-áriájában és az Agrippina „Col raggio placido" kezdősorú Pallas-áriájában. Az opera zenetörténeti jelentőségét mutatja az is, hogy először itt jelent meg a zenekarban a franciakürt.
Domingo Antonio Velasco: Domenico Scarlatti, 1738
A XVIII. század első évtizedében a 18 éves Domenico Scarlatti első operája, a L’Ottavia ristituita al trono (Octvaia visszatérése a trónra; szó szerinti fordításban: Octavia visszahelyezése a trónra) is feldolgozta a tragikus sorsú császárné történetét. A Giulio Convo abbé szövegkönyvére komponált háromfelvonásos melodráma premierjére 1703 novemberében, a nápolyi Teatro San Bartolomeo színpadán került sor (a színház impresszáriója Domenico Scarlatti nagybátyja, Nicola Barbapiccola volt). A zeneszerző operáinak többségéhez hasonlóan ez az alkotás sem maradt fenn teljes egészében.
A cselekmény Francesco Capocio Cuccino Berardi Agrippina minore (1647, Velence) c. „történeti" művén alapul és a valós történelmi szereplőket fiktív kontextusba állítva be meglehetősen szabadon kezeli az ókori történetet. A pásztorlányként élő, Campaniába száműzött, detronizált császárné, Octavia (szoprán) visszatér Rómába, ahol volt férje, Nero (alt) Poppeát (szoprán) vette maga mellé a trónra. A nép fellázad és Nerót arra kényszeríti, helyezze vissza egykori hitvesét az uralkodói székbe és kössön vele újból házasságot. Poppea jelleme - a korábbi ábrázolásokkal ellentétben - egyértelműen pozitív: végül nagylelkűen lemond, utolsó áriája végtelen szomorúságát fejezi ki. A librettista Convo abbé az intrikákkal és megtévesztésekkel tarkított mesefolyamot új hősökkel is kiszínezte: Epirus hercegével, Florus-szal (szoprán), feleségével, Rosildával (szoprán), továbbá két vígjátéki karakterrel, Octavia dajkájával, Belisával és Florus szolgájával, Dorillóval. Az opera szellemisége és a történelmi tényeknek ellentmondó, idealizált „happy end" az éppen zajló spanyol örökösödési háború teremtette bizonytalan politikai helyzetet kívánja ellensúlyozni (1707-ben a spanyol uralmat az osztrák Habsburg-ház váltja fel Nápolyban).
(A Habsburgok erőszakos itáliai terjeszkedésével szemben a status quo mellett tesz hitet a mű ajánlása is Donna María Catalina Osorio de Moscoso y Benavídes spanyol hercegnőnek címezve. A nemes hölgy férje ugyanis V. Fülöp spanyol király testőrségének kapitánya és főudvarmestere, Mercurio Antonio López Pacheco Manrique de Lara y Silva volt.)
John William Waterhouse (1849-1917):
Nerót bűntudat gyötri anyja megöletése után, 1878
A nápolyi konzervatórium könyvtárában található kéziratos partitúra az öt drámai főszereplő zenei anyagát tartalmazza: 32 da capo áriát és két kettőst (a hat zeneszámból az énekszólamok mellett csak a basso continuo kíséret maradt fenn; a meghangszerelt részek nem jelzik pontosan a hangszereket, viszont a hangzásképet lehet rekonstruálni), ezekben erőteljesen megnyilvánul a komponista apja, Alessandro Scarlatti hatása. A nyitány, a komikus szereplők zeneszámai és a recitativók nem maradtak fenn. Poppea és Nero kettőse a VIRGIN kiadásában megjelentetett Domenico Scarlatti – válogatáslemezen (Lettere amorose) hallgatható meg, Patricia Ciofi és Anna Bonitatibus tolmácsolásában. A felvételen az Il Complesso Barocco együttesét Alan Curtis irányítja.
Az opera első modernkori előadására 2007 novemberében, Nápolyban került sor, a Sienai Szent Katalin templomban. A Cappella della Pieta de’Turchini együttesét a barokk zene avatott specialistája, Antonio Florio vezényelte, aki az elveszett recitativókat és a vígjátéki szereplők áriáit is újrakomponálta a korszak zenei nyelvezetének szellemében. Nerót Filippo Mineccia kontratenor, Ottaviát Yolanda Auyanet, Poppeát Maria Grazia Schiavo, Florót Maria Ercolano és Rosildát Valentina Varriale szólaltatta meg. A recitativókban Belisa szerepében Giuseppe De Vittorio tenorista (a dajkát, mint humoros női figurát a nápolyi intermezzók műfajának bevett gyakorlata szerint eredetileg is női ruhába öltöztetett tenorista éneklte) és Dorillóként Paolo Lopez férfiszoprán is közreműködött.
Ilya Repin (1844-1930): Anton Rubinstein
Rubinstein francia nagyoperája
Az eddig bemutatott barokk Nero-operák közös jellemzője, hogy egy-egy nőalak, a kiválasztott címszereplő, Poppea, Agrippina, ill. Octavia perspektívájából mutatják be a császárt, mint olyan egyéniséget, akit a gátlástalan hatalomvágy és szexuális birtoklási vágy irányít. A romantika kora fedezi fel Nerót, az Örök Várost felgyújtó, keresztényüldöző, színpadon tetszelgő egzaltált őrültet, aki „művészként", politikusként és emberként egyaránt végletek közt hányódik. Ez okozza életének kisiklását, személyiségének felbomlását is. A romantika Nero-képe - a barokk korszakkal ellentétesen - az események ábrázolásában nem követi szorosan az antik forrásokat (csak a főbb fordulópontokat hagyja meg a történet gerincének), az uralkodó valós figuráját fiktív szereplőkkel veszi körül.
A kor jellegzetes alkotása a zongoraművészként és karmesterként is kiemelkedő, Liszt Ferenc riválisának tartott Anton Grigorevich Rubinstein Nerója. A húsz operát, hat szimfóniát, öt zongoraversenyt és három oratóriumot alkotó zeneszerző három és negyed órás, négyfelvonásos, grandiózus nagyopera keretében láttatja a római császár életét. (Rubinstein operái közül 14-et mutattak be, köztük legismertebb a Lermontov költeményére írt A démon.) A szövegkönyvíró Jules Paul Barbier, akinek nevéhez olyan librettók fűződnek, mint Gounod Faustja és Rómeó és Júliája vagy Thomas Mignonja és Hamletje (ezeket szerzőpárjával, Michel Carréval együttműködve írta). Az 1875-1876 során keletkezett opera premierjére azonban mégsem Franciaországban, hanem Németországban, Hamburgban került sor 1879-ben, Richard Pohl fordításában.
Georgij Baklanov (1880 – 1938) orosz bariton
Vindex herceg szerepében (Rubinstein: Nero)
Az opera további szereplői: Tigellinus, a praetoriánusok parancsnoka (bariton), Ephesusi Balbullus (basszus), Sevirus főpap (basszus), Terpander, cythera-játékos, Agrippina felszabadított rabszolgája (tenor), Lupus, római fiú (szoprán), 4 összeesküvő: Sporus és Valerius Messala (tenorok), Calpurnius Piso és Faenius Fufus (baritonok), Kapitány (tenor), Kikiáltó (bariton), Kereskedő (tenor), Centurio (bariton).
A dalmű legismertebb részlete a címszereplő „Oh! lumiere du jour" kezdetű áriája, amelyet Enrico Caruso interpretálásában is rögzítettek. A szólószámot Nero egy színházi előadás keretében adja elő, ahol a császár - női szerepet játszó férfiszínészként - a halálra váró Iphigéniát személyesíti meg. Vindex áriája („Epitalama") Dmitrij Hvorosztovszkij Heroes and Villains (Hősök és intrikusok) c. CD-lemezén hallgatható meg, az Orosz Filharmonikusokat a felvételen Constantine Orbelian vezényli. A Naxos kiadásában pedig Halász Mihály (Michael Halász) dirigálásával a Szlovák Filharmonikus Zenekar a mű kórus és balett-részleteinek bő félórás keresztmetszetét örökítette meg (a CD-lemez Rubinstein Feramors és A démon c. operáiból is tartalmaz részleteket).
Kapcsolódó oldalak ezen a honlapon:
