A Figaro házassága az egyik legtöbbet játszott tizennyolcadik századi opera, a brnói Janáček Színháznak azonban a historikus előadói hagyományokat követve sikerült a megszokottól eltérően megszólaltatnia. Händel Alcinája után ez a társulat újabb közös bemutatója a Václav Luks vezette Collegium 1704 együttesével. A Szlovák Nemzeti Színházzal koprodukcióban megvalósított előadás szertelen komédiaként értelmezte a darabot, ami szórakoztató színpadra állítást eredményezett, megnyerve a premieren a cseh közönség tetszését.

Jiří Heřman az opera buffa előadói hagyományai felől közelíti meg Mozart klasszikusát, provokatív módon jelenítve meg a 18. és 19. századi vígoperák visszatérő témáit: az álruhába öltözést, a furfangos szolgálókat, akik túljárnak gazdájuk eszén, s a fiatalok szerelmét, aminek útjába akadályokat görgetnek. A jelmezek a 18. századi commedia dell'arte világát idézik, a díszlet stilizáltan jeleníti meg a kastély termeit és parkját.

A nyitány alatt Alamaviva gróf és Rosina esküvőjének emlékképeit látjuk, majd a múltból a jelenbe csöppenünk: a boldog szerelem idejéből az egymástól való eltávolodás időszakába. A rendezés felveti a kérdést: a megfelelő emberek találták-e meg egymást, hiszen a gróf már Susannára vágyik, aki Figaro jegyese, míg Figarót Marcellina üldözi „szerelmével”, miközben a grófnőért Cherubino eped, akit iránt Barbarina táplál gyengéd érzelmeket. Az Alcina után Heřman a Figarót is egyfajta  „érzelmek labirintusa” koncepcióra fűzte fel: a belső terek metaforikusan is értelmezhetőek, hiszen a teret teljesen betöltő, 18. századi kastélytermet imitáló színpadképet időről-időre a zsinórpadlásról leereszkedő válaszfalak tagolják útvesztőszerűen. 

A produkció előzetese

A rendezéstől nem idegen az irónia. Figaro és Susanna küzdelme boldogságukért az egész háznép előtt zajlik: az első két felvonásban több jelenetet is a rokokó festmények világát idéző rózsaszín ruhában színpadra lépő balett-táncosok asszisztálják végig, ami felerősíti az egyes szituációk komikuságát, és fokozza az előadás játékosságát. Mindez szórakoztató előadást eredményez, élvezetesen elevenenítve fel a commedia dell'arte világát. A rendezőnek a statikusabb képeket is sikerül mozgalmassá tennie. Marek Svobodník koreográfiája nemcsak a táncosokat, hanem az énekkar tagjait is megmozgatja, akik kevés énekelnivalójuk előadása előtt és után is a színpadon vannak. A modern és klasszikus megoldásokat ötvöző pajkos koreográfia fokozza az előadás barokkos szertelenségét.

A rendezés nem értelmezi át a történetet, nagyrészt annak egyszerű elmesélésére törekszik, miközben igyekszik visszaadni valamit a 18. századi előadások látványvilágából is. A jelenetváltások gördülékenyen zajlanak, a fel-leemelkedő díszletelemek megkönnyítik a színpadkép átrendezését, hozzájárulva a produkció mozgalmasságához. Mindez alkalmas egy zenés komédia színvonalas előadásához, ugyanakkor egyes jelenetek esetében csak felszínes értelmezését adja a látottaknak. Heřman színpadra állításának profizmusa vitathatatlan, ugyanakkor a Figaro házassága több egy átlagos, 18. századi opera buffánál. A rendezés kissé egyoldalúan ábrázolja a szereplők viszonyrendszerét, és nem fordít kellő figyelmet érzelmi világuk árnyaltabb bemutatására.

A Collegium 1704 zenészei Václav Luks irányításával a partitúra alapos ismeretéről tettek tanúbizonyságot, a karmester tempóit azonban olykor gyorsabbnak éreztem a megszokottnál. A líraibb részleteket – vélhetően a historikus előadási gyakorlatot követve – kevésbé szentimentálisan, sterilebb hangzásvilággal szólaltatták meg. Összeségében a zenészek játéka jól szolgálta a színpadra állítást, hatásos atmoszférát teremtve a komédia számára. Luks minél teljesebb formában kívánta megszólaltatni a darab 1786-ban bemutatott verzióját, ezért az álalánosan alkalmazott eladói gyakorlat húzásait mellőzte – többek Marcellina és Bartolo első felvonásbeli áriáit is „kinyitotta”, s mindketten teljes terjedelmükben visszakapták negyedik felvonásbeli áriáikat is. A hasonló megoldások megnövelték a játékidőt, de árnyaltabbá tették a zenedramaturgiát.

Az előadás plakátja

Az énekesek élvezettel alakították szerepeiket, és színészileg szépen helyt álltak, ugyanakkor mintha a rendezés mindent feláldozott volna a komikus atmoszféra érdekében: a szép éneklésre kevesebb gondot fordítottak, s az előadók gesztikulációja, egyes mozdulatai olykor a ripacskodás határát súrolták. A címszerepet alakító Tadeáš Hoza színpadra lépésekor azonnal magára vonta a közönség figyelmét. Otthonosan mozgott Mozart zenei világában, összetett szerepformálása az előadás kiemelkedő teljesítménye volt. Remek párost alkotott vele Doubravka Novotná harcias Susannája. Az énekesnő kulturált énektechnikával, energikus szoprán hangon keltette életre a kottát, vokális szerepformálását ugyanakkor érzelmileg egysíkúnak éreztem – a figurával való mélyebb azonosulással adós maradt. Az Almavivaként színpadra lépő Luigi de Donato világosabb színezetű basszushangja üzembiztosan simult az előadásba, precízen szólaltatva meg a kottát, rutinosan megfelelve a rendezői elvárásoknak, egy elkényeztett, kissé nyálas grófot varázsolva elénk. A Rosinát tolmácsoló Simona Šaturová a megszokottól eltérően kevésbé letargikusan ábrázolta a grófnő lelkivilágát, de a gróffal közösen énekelt jelenetekben jól kidomborította érzelmi kiszolgáltatottságát. A premieren mintha kevésbé sikerült volna megtalálnia énekestársaival az összhangot. Az együttesekben kívülállónak éreztem, bár elképzelhető, hogy ez a rendezői koncepció miatt alakult így. Václava Krejčí Housková megbízhatóan érzékeltette a minden nő meghódítására kész kamaszfiú éretlenségét. Két áriáját könnyed játékossággal adta elő, de hiányoltam azokból a testi vágy magas hőfokon izzó elragadottságát. Jó párost alkotott Marcellina és Bartolo szerepében Daniela Straková-Šedrlová és Jan Štáva. Alakításuk paródiaszerűen jelenítette meg az idősödő, bosszúra éhes intrikusok alakját, akik számára egyálalán nem jelent felhőtlen boldogságot eltűntnek hitt közös gyermekük megkerülése. Helena Hozová kihívó alakításában Barbarina szexuálisan túlfűtött fiatal szolgáló volt. Basilio Ondřej Koplík tolmácsolásában vén kujon benyomását keltette, aki pajkosan élénk színpadi mozgásával, valamint professzionális karakteralakításával járult hozzá a vígjátéki hangulat fokozásához.

Aki egy szórakoztató, lendületes zenés komédiára vágyott, megkapta azt, s kellemes estét tölthetett a szépen karban tartott modern színház épületben. Aki azonban a Mozart-darab mélyebb érzelmezésére vágyott, némi hiányérzettel távozhatott előadás után.

Péter Zoltán

*

2025. március 22., Brno, Janáček Színház

Wolfgang Amadeus Mozart:

Figaro házassága

Opera négy felvonásban, két részben, olasz nyelven, cseh, angol és német felirattal

A Théâtre de Caen és a Szlovák nemzeti Színház koprodukciója

Librettó: Lorenzo da Ponte

Zenei koncepció: Václav Luks

Díszlettervező: Pavel Svoboda

Jelmeztervező: Alexandra Grusková

Dramaturg: Patricie Částková

Világítás tervező: Daniel Tesař

Karigazgató: Pavel Konárek

Koreográfus: Marek Svobodnik

Rendező: Jiří Heřman

Szereplők:

Figaro: Tadeáš Hoza

Susanna: Doubravka Novotná

Gróf Almaviva: Luigi de Donato

Rosina Almaviva: Simona Šaturová

Bartolo: Jan Štáva

Marcellina: Daniela Straková-Šedrlová 

Cherubino: Václava Krejčí Housková

Barbarina: Helena Hozová

Basilio: Ondřej Koplík 

Antonio: Josef Škarka 

Don Curzio: Michael Robotka

Közreműködik a prágai Collegium 1704

Vezényel: Václav Luks