ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

head main kritikak

Érzelmek labirintusában

Érzelmek labirintusában

Händel „Alcina” című operája a Brnói Janáček Színházban. Kritika.

Az Alcina Georg Friedrich Händel harmadik olyan operája, ami Ludovico Ariosto Őrjöngő Lórántjából meríti témáját. Az olasz reneszánsz irodalom csúcsteljesítményének tartott lovageposz közkedvelt librettótéma volt, a szerteágazó cselekmény valamely epizódja számtalan zeneszerzőt ihletett meg. Többek között Lully, Vivaldi, Haydn és Rameau is papírra vetette a maga Ariosto nyomán írt opusát. Händel tehát jól kitaposott ösvényen járt Ariosto műveinek feldolgozásaival, az Alcina története pedig lehetőséget kínált számára egy közkedvelt téma – a varázslónő által elcsábított, majd a helyes útra visszatérő hős történetének – moralizáló színpadra állítására is. A siker nem maradt el, hiszen a varázslások vagy a vihar megjelenítése jó alkalmat adott a londoni Covent Garden színpadi gépezetének használatára, ami minden bizonnyal egy vizuálisan pazarul kivitelezett bemutatót eredményezett.

A barokk zenés színpad nem a legkönnyebb terep korunk operarendezői számára. Az 1800 előtti darabok autentikus szcenírozását ma már gyakorlatilag lehetetlen megoldani. A korszakban megszokott mimika, gesztusok, merev beállítások a 21. században nevetségesen hatnának, és ennyi évszázad távlatából a szakemberek sem tudják minden kétséget kizáróan pontosan rekonstruálni, milyen effektusokat, színpadi gépezetet, módszereket használtak a korabeli „operarendezők”. Magától értetődő megoldásként kínálja magát a rendezői színház bevált módszere: a történet új kontextusba helyezésével figyelmen kívül hagyni a szövegkönyv utasításait, gyökeres átértelmezéssel hozva közelebb régi idők dalműveit a közönséghez. Ez a módszer azonban nem egy esetben eredményezett már felemás előadást. Fennáll ugyanis a veszélye, hogy a következetesen a szöveg ellen dolgozó koncepciót az est előrehaladtával a darab ledobja magáról, s egy ponton túl a rendezői ötletkavalkád nem működik hatékonyan.

 alcina brno 1

Kangmin Justin Kim

Az Alcina eklektikussága miatt is problematikus: nem követi szolgai módon az olasz opera seria műfaji sablonjait, hanem vegyíti azokat a francia opera-balett jellegzetességeivel, s a táncbetétek és indulók – legfeltűnőbben az első felvonás elején – megakasztják, helyenként már-már epizódokra szabdalják a cselekményt. A librettó logikátlanságai sem hozzák könnyű helyzetbe a rendezőt, hiszen már a második felvonás végén egyértelművé válik a végkifejlet: Alcina elveszti szerelmét, Ruggiero megszabadul, az elszakított szerelmesek egymásra találnak, a varázslónő pórul jár, s a harmadik felvonás mintha már csak időhúzás lenne. A műfaji hagyományok szerint a címszereplőnek gonosznak kellene lennie, hiszen elcsábítja, majd állattá változtatja a szigetére tévedő férfiakat, s Ruggierót is fogságban tartja, de nem sokkal a játékidő felének lecsengése után kiderül róla, hogy tényleg szerelmes a lovagba. Pusztulása ezért együttérzést vált ki belőlünk; nem példázza egyértelműen az erény diadalát a bűn, a jó diadalát a rossz felett. A brnói Janáček Színház előadása azonban úgy tudta felvillantani a 18. századi operaelőadások nagyszabású látványosságát, hogy az nem vált nevetségessé, s logikai malőrök sem voltak benne.

Mindebben nagy szerepe volt Dragan Stojčevski díszletének, aminek központi eleme, egy tengerparti ház, Alcina varázslabirintusává alakul. Falai hol szétnyílnak, s a színpad két oldalát lezárva tükrökkel sokszorozzák meg a teret, hol összezáródnak. Az építmény olykor megfordul, s kisebb zárt tereket varázsol elénk. Az énekesek pedig ebben az elvarázsolt térben bolyongva vesznek el érzelmeik és indulataik útvesztőjében, miközben a tükrök és a háttérfüggöny illúziókeltő hatása változatos vizuális keretbe foglalják a jeleneteket. Mindez sikeresen idézi meg a Händel korabeli produkciók látványvilágát, s eredményez olyan játékos előadást, amelyben álom és valóság egybefolyik.

 alcina brno 4

Pavla Vykopalová

Jiří Heřman rendezése a humort is intelligens módon csempészi bele az egyes jelenetekbe, és jó ötlet az állatjelmezt öltött táncosok alkalmazása is, hozzájárulva mindezzel az előadás sajátos hangulatának kialakításához. Heřman a címszereplőt elhagyatott, szerelemre vágyó nőként ábrázolja, feltárva a motivációkat is, amik végül vad őrjöngéséhez vezetnek. Az előadást áthatja az intim líraiság, ugyanakkor Alcina sorsának ábrázolása az iróniát sem nélkülözi. A címszereplő kikerülhetetlenül sodródik végzete felé, s tragikus bukása együttérzést vált ki a közönségből. A színpadra állítás az apró részletekre is odafigyel, szépen megkomponált képekbe ágyazva a jeleneteket, s bár a színpadon nagyjából az történik, aminek a librettó szerint történnie kell, a hangsúlyok áthelyezése révén Heřman a történet átértelmezésével sem marad adós.

A hatásos atmoszféra megteremtéséhez nagyban hozzájárul Daniel Tesař világítástechnikája és Alexandra Grusková 1700-as éveket idéző stilizált jelmezei is. Egy szimbolikus összeművészeti előadást látunk, ami értő módon fedi el a dramaturgiai logikátlanságokat, s mutatja meg, miért tekinthető Händel harmincnegyedik operája korunk közönsége számára is izgalmas remekműnek. Jan Kodet koreográfiája – az állatálarcot öltött táncosok állandó résztvevői voltak a színpadi történéseknek – szórakoztató: jól illusztrálja a cselekményt, jeleníti meg az egyes szereplők érzelmeit, de a humort sem nélkülözi.

A színpadi megjelenítés mellett a produkció zenei megvalósítása is magasra helyezte a lécet. A 2022-es bemutató a Janáček Színház, a Théâtre de Caen és az Opéra Royal du Château de Versailles koprodukcióban valósult meg, a brnói előadások autentikusságát pedig a prágai Collegium 1704 garantálta. A csökkentett létszámú zenekart nem redukálták barokk méretűre – a korszakban már egy 12-15 fős együttes is nagynak számított –, ennek köszönhetően a zenészek játéka szépen betöltötte a színház hatalmas nézőterét; a harmadik emeleten is megfelelő hangerőben lehetett hallani játékukat. A karmester, Václac Luks, a partitúra alapos ismerőjének bizonyult, s képes volt megmutatni Händel zenéjének sokszínűségét. Interpretációja egészét áthatotta a melankolikus líraiság, ugyanakkor a bevonulási indulók, táncbetétek vagy a kórusjelenetek esetében az élénkebb tempókkal és a humorosabb hangvétellel sem maradt adós, miközben a zenekari hangzásból a barokk szertelenség sem hiányzott.

A korabeli operákban a kórust általában a szólóénekesek alkották. Nem volt különösebben nagy szerepük, gyakran csak az utolsó felvonás fináléjában énekeltek együtt. Az Alcina nagy újítása, hogy a szerző itt külön énekkart alkalmaz, ami már az első felvonás elején színpadra lép. A prágai Collegium Vocale kifogástalanul szólaltatta meg a rövidebb kórusjeleneteket.

alcina brno 2

Kangmin Justin Kim

A nagyobb szerepeket életre keltő művészek esetében sem lehetett okunk panaszra.

A címszerepben tündöklő Pavla Vykopalová technikailag látszólag könnyedén megbirkózott szólamával, s miközben szépen megoldotta a barokkos ékítményeket, maradt energiája szólama érzelmi és dinamikai árnyalására is. A nagyobb lélegzetű, nehezebb szólórészekben sem fáradt el, egyenletes vokális teljesítménye szuggesztív színpadi jelenléttel párosult. 

Doubravka Novotná egy fokkal rutintalanabbul birkózott meg Morgana áriáinak díszítéseivel, szopránja nem mindig szárnyalt olyan könnyedén, de szerepformálásának komplexitását bárki megirigyelhette volna. Érzelmileg a végletekig azonosult a fiatal varázslónő alakjával, s a buffo elemeket sem nélkülöző szerepet magával ragadó bájossággal interpretálta. Pajkos Morganája szenvedélyes és esendő nő volt.

A Ruggierót életre keltő Kangmin Justin Kim mozgott leginkább otthonosan a barokk zene világában, amiben semmi meglepő sincs, hiszen a kontratenorok általában 1800 előtt papírra vetett darabokban lépnek fel. Kim nagyszerű virtuozitással járta be szólamát, s erőteljes kontratenorja a felsőbb regiszterben illúziókeltő, szinte kifogástalan hangszínt produkált. Az alsóbb regiszterekben olykor halványabb teljesítményt nyújtott, de első hangjától az utolsóig hajlékony rugalmassággal énekelt. A két nő és két világ között ingadozó, akaratgyenge figurát – vélhetően a rendezői utasításoknak téve eleget – feminin mozdulatokkal alakította. A „Verdi prati” kezdetű áriát kiemelkedő virtuozitással szólaltatta meg.

 alcina brno 5

Pavla Vykopalová, Václava Krejčí Housková és Doubravka Novotná

Oronte alakjának Ondřej Koplík üzembiztos éneklése adott jelentőséget, miközben az énekes színészileg is meggyőző alakítást nyújtva volt biztos pontja az előadásnak. Erőteljes, karakteres színű baritonján Roman Hoza Melisso kisebb szerepében hívta fel magára a figyelmet, kellő méltóságot adva Bradamante gyámjának. Obertót Andrea Široká énekelte árnyalatokban gazdagon, szép lírai szoprán hangon, míg Václava Krejčí Housková Bradamanteként nyújtott élvezetes alakítást.

2022-ben Brnóban először, de reméljük, hogy nem utoljára mutattak be Händel-operát. Az Alcina ugyanis kivételesen jól sikerült előadásnak bizonyult, ami a cseh közönség tetszését is elnyerte: több szólószám után is hosszabb taps szakította félbe a produkciót, s a harmadik felvonást követő bravózó éljenzés sem maradt el.

Péter Zoltán

fotó: www.ndbrno.cz
 

*
 

2024. december 21., Brno, Janáček Színház

Georg Friedrich Händel:

Alcina

Opera három felvonásban, olasz nyelven, cseh, angol és német felirattal

Librettó: Ismeretlen szerző Riccardo Broschi L'isola di Alcina című operája nyomán

Díszlettervező: Dragan Stojčevski

Jelmeztervező: Alexandra Grusková

Világítástechnika: Daniel Tesař

Koreográfus: Jan Kodet

Dramaturg: Patricie Částková

Rendező: Jiří Heřman

Szereplők:

Alcina: Pavla Vykopalová

Morgana: Doubravka Novotná

Oberto: Andrea Široká

Ruggiero: Kangmin Justin Kim

Bradamante: Václava Krejčí Housková

Oronte: Ondřej Koplík

Melisso: Roman Hoza

Közreműködik a prágai Collageium 1704 és a Collegium Vocale

Karmester: Václav Luks