Botrányról túlzás lenne beszélni, de tény, hogy a Jenůfa előadását követően egyes nézők huhogással adtak hangot nemtetszésüknek (miközben mások bravóztak, a többség pedig udvarias tapssal nyilvánította ki tetszését, elismerését, fenntartását vagy tanácstalanságát).
A rendező, Veronika Kos Loulová és a dramaturg, Marta Ljubková ugyanis igencsak átírták Janáček operáját, ideértve annak végkifejletét is.
A Jenůfa első, 1904-es, ritkán játszott változatát hallhattuk. Ez a verzió mind az énekesek, mind a zenekar számára nagyobb kihívást jelent, mint a későbbi változat, és valamelyest hosszabb is.
Csakhogy ezt a hosszabb változatot a produkció alkotói jóvoltából rövidebben hallhattuk, mivel az első felvonást kis mértékben, a harmadikat viszont jelentősen meghúzták. Ennek a rövidített hosszabb változatnak a színrevitele azonban végül mégis hosszabb előadást eredményezett, mivel a produkció egy pontján rövid, szöveges monológokat is hallhattunk, az előadást követően pedig egy cseh elektropop zenekar, a viah (így, kisbetűvel) két női szólistája által elénekelt számot.
A rendező Jenůfa sorsán keresztül az oly sok hasonló női sorsra kívánta minél erőteljesebben ráirányítani a figyelmet. A 19. századi falusi lány szomorú történetét, házasságon kívül született gyermeke miatti megbélyegzését állítja párhuzamba a társadalom jelentős részének ma is létező elvárásaival, amely a nőkön a sztereotip „boldog anya” szerepkört kéri számon, a terhesség, a szülés és azt követő időszak alatt átélt traumákat gyakran tabuként kezelve. A szándék tiszteletreméltó, az előadás pedig bátor és gondolatébresztő. Az üzenet világos, jóllehet az említett párhuzamot kicsit egyoldalúnak tartom. (A darab természetesen sok minden másról is szól: féltékenységről, szeretetről, szerelemről, nemi vágyról, megbocsájtásról.) Az előadással kapcsolatban azonban további fenntartásaim is vannak, méghozzá a rendezői szándék megvalósítását, a húzásokat és változtatásokat érintően.
Josef Moravec (Laca), Sylva Čmugrová (Buryja nagymama)
és Barbora Perná (Jenůfa)
Raman Hasymau (Števa) és Barbora Perná (Jenůfa)
Régi vita, legalábbis a rendezői színház térhódítása óta biztosan az, hogy meddig mehet el a rendező egy darab újraértelmezésében. Erre természetesen nincs egyértelmű válasz, ízlés kérdése. A mostani Jenůfa-produkció esetében úgy gondolom, az alkotók túl messzire mentek.
Janáček operája egy 19. századi kis falu zárt, archaikus közösségének, gyakran nyomorúságos körülmények között élő, ostobán előítéletes lakóinak sorsát mutatja be. A falu lakói közül tekintélye miatt kiemelkedő, de előítéleteit tekintve a többiektől nem különböző Kostelnička (azaz a Sekrestyésné) szándéka – a maga szemszögéből – indokolt: úgy hiszi, „szégyenben maradt” mostohalányának, Jenůfának segít, ha kisbabájától „megszabadítja” őt, vagyis az elképzelhető legszörnyűbb tettre szánja el magát: megöli a kisgyereket. A tragikus mű a mostani rendezésben azonban happy enddel zárul. Jenůfa kisfia, immár pár évvel idősebben, az előadás fináléjában megjelenik és anyja ölelő karjaiba szalad. (Először azt hittem, ő Jenůfa Lacával kötött újdonsült házasságából való. Ez persze más perspektívába helyezné a cselekményt, mert bár lehetséges fejlemény, nagymértékben gyengítené az opera tragikus befejezése által előidézett katarzist. De Jenůfa és Števa gyermekét láttuk, a már meghalt kisfiút.) Az előadást követő pódiumbeszélgetésen az alkotók elmondták, nem értettek egyet a tragikus befejezéssel, igazságtalannak tartva azt. A gyermekét megölelő Jenůfa jelenetét persze csak szimbolikusan tudom értelmezni: Jenůfa a kisfiú halála után is anya marad, változatlan szeretettel gyermeke iránt. És egy „jobb világban” ennek a tragédiának nem szabadott volna megtörténnie. Váratlan és szép befejezés, de összezavarhatja a nézőt. (A nézőtéren sokan ülhetnek, akik először látják ezt az operát.)
Barbora Perná (Jenůfa)
Eliška Gattringerová (Kostelnička)
A pódiumbeszélgetésen egy néző feltette a kérdést: jól gondolja-e, hogy ezúttal nem Janáček Jenůfáját láttuk, hanem a rendező Jenůfáját? Veronika Kos Loulová igennel válaszolt, hozzátéve, hogy egy mű kapcsán mindenkinek megvan a maga értelmezése: a rendezőnek és minden egyes nézőnek is. Ebben teljesen igaza van. Csakhogy mást jelent egy mű értelmezése, és mást annak átírása, mind zeneileg, mind pedig a történet lényegi aspektusait tekintve. A mostani előadás csak részben Janáček operájának interpretációja. Legalább annyira a rendező saját története, amelyet Janáček operájának cselekményével és zenéjével illusztrált. (Provokatív állítás, de a rendezés is az volt.)
Elmaradt Jenůfa és Laca zárókettőse is. Ebben a jelenetben a megtört, gyászoló lány végül vigaszt lel Lacában, a férfiben, aki oly sokáig kitartóan, de esélytelenül udvarolt neki. Mint az a pódiumbeszélgetésből kiderült, az alkotók ezzel a fejleménnyel sem értettek egyet, megalázónak és mai szemmel elfogadhatatlannak tartva, hogy Jenůfa úgy dönt: szüksége van egy férfi támaszára, ezért további életét Lacával köti össze. Boldogan öleli azonban meg egymást a színpadon a fináléban Jenůfa és a Kostelnička (aki a librettó szerint börtönbe kerül tettéért). A lány persze az eredeti szövegkönyv szerint is megbocsájt a Sekrestyésnének, hallatlan emelkedettségről, empátiáról és lelki nagyságról tanúbizonyságot téve. Most azonban többről volt szó: Laca eltűnt, és a fináléban már csak Jenůfát láttuk, a Kostelničkát és a kisfiút. Ez megint csak több, mint interpretáció: átírása, „kijavítása” a történetnek.
Hagyjuk Pillangókisasszonyt életben maradni és boldog házasságban tovább élni (Pinkertonnal, de inkább valaki mással)? És Desdemona se haljon meg betegesen féltékeny férje által, Jago fondorlatai miatt, és boldog házasságban éljen tovább (Otellóval, de inkább valaki mással)? Mert a két történet „igazságtalan”? Egy jó rendezőnek – és az előadás alapján, minden fenntartásom ellenére, Veronika Kos Loulovát tehetséges rendezőnek tartom –, megvannak a kifinomult eszközei ahhoz, hogy a szereplők közti viszonyok árnyalásával, a színészek irányításával, a díszlettel, akár a cselekmény idejének és helyének megváltoztatásával a hangsúlyokat máshová helyezze, így közölve gondolatait a darabról. Egyes részek kivágása, a mű kiegészítése, a befejezés átírása nem tartozik a „kifinomult eszközök” közé. A rendező ezzel nem csak a cseh zeneszerző operájának nézőre gyakorolt hatását, de egy kicsit a nézőt, annak befogadóképességét is alábecsüli.
Eliška Gattringerová (Kostelnička) és Barbora Perná (Jenůfa)
Eliška Gattringerová (Kostelnička)
Számos operát ismerünk persze, amit több változatban játszanak. Ezek azonban többnyire még a szerző változtatásai (néha a cenzúra miatt, néha egyéb megfontolásból), máskor zenei okai vannak (például a csak jelzésszerű zenei utasításokkal ellátott barokk korabeli partitúrák esetében), bizonyos húzások pedig „organikus” módon alakultak ki és váltak hagyománnyá évtizedek, évszázadok alatt. A Turandot befejezésével is lehet kísérletezgetni (ha ezt egy megfelelően felkészült komponista vállalja), hiszen azt Puccini nem tudta befejezni. De a Jenůfa esetében ilyen okok nincsenek.
Az előadás elején – még az első akkordok felcsendülése előtt – Jamie McCartney A Nagy Vagina Fal című kompozícióját látjuk kivetítve (40 darab vaginát ábrázoló fotót). Az előadás egy pontján a zenekar leállt, és az „Anyák mosolya” nevű csehországi szervezet (amely a terhesség alatt és a szülés után pszichés problémákkal küzdő nőknek nyújt segítséget) tagjai olvastak fel a szülés gyötrelmeihez kapcsolódó szavakat (például „megharapdált mell”, „duzzadt vagina” stb.). Ők a későbbiek során olykor a színpadon is megjelentek, átölelve Jenůfát, erőt adva neki. A monológok azonban megszakították a zenei folyamatot. A viah együttesnek az opera utolsó akkordjait követően felcsendülő, amúgy kellemes, fülbemászó dala pedig zeneileg természetesen éles kontrasztban állt Janáček művének hangzásvilágával, atmoszférájával. Nem illett oda.
Nincs kétségem afelől, hogy az alkotók nagyra becsülik Janáček munkásságát. Ha nem így lenne, aligha készültek volna másfél éven át a produkcióval. Azt gondolom azonban, hogy az alkotói folyamat során egyre inkább rabjai lettek saját elképzeléseiknek, és végül egy kicsit megfeledkeztek Janáčekről, túlságosan alárendelve a művet az általuk közölni kívánt gondolatoknak…
A rendezés erényei közé tartozik a kidolgozott színészvezetés és színészi játék. Az énekesek természetesen, maníroktól mentesen mozogtak, gesztikuláltak. A díszlet és a jelmezek igényesek, jól kidolgozottak. A darab cselekményét napjainkba helyezték át. Ez az első felvonásban, a családi ház ebédlőjében zajló jelenetben jól működik, csakúgy, mint a mulatozó Števa jelenetében. A továbbiakban viszont egyre anakronisztikusabbá válik. Nem is annyira a cselekmény idejét tekintve, sokkal inkább a helyszín miliője miatt. Egy középosztálybeli európai család életét látjuk, ahol a gyermekét egyedül nevelő nő stigmatizálása (szerencsére) már egyre kevésbé jellemző.
a viah együttes
Anna Novotná Pešková karmester
A Jenůfa szerepében színpadra lépő Barbora Perná elismerésre méltó produkciót nyújtott. Szerepformálása, annak drámai íve, ahogyan az első felvonásban színre lépő, magába forduló, környezete által közönnyel és értetlenül szemlélt fiatal lány a darab végére hősnővé magasztosult fel, kidolgozott volt és hiteles. Energikus alakításához erőteljes szopránhang párosult, azonban a felső lágéban olykor forszírozott. Ha a fiatal énekesnő kevesebbet énekelt volna fortissimóban, bizonyára jobban bírta volna szusszal, és alakítása vokális szempontból dinamikailag is árnyaltabb lett volna.
A Kostelnička szerepe nem kevésbé hangsúlyos, szólama pedig a nagy drámai szopránszólamok sorát gazdagítja. Az ezen az estén a Sekrestyésnét alakító Eliška Gattringerová rendkívüli erejű alakítást nyújtott. A még szintén fiatal énekesnő korát meghazudtoló hangi érettséggel rendelkezik, nagy vivőerejű szopránját pedig jól is tudja használni. Kiforrott színészi játékát csak a rendezői koncepció gyengítette némileg, kevésbé karakteres figurává téve a mostohaanyát, melynek köszönhetően a zord, tekintélyelvű asszony bűnbánó vallomása az opera végén veszített hatásából. Eliška Gattringerová előtt minden bizonnyal jelentős karrier áll.
A Lacát éneklő Josef Moravec jó választásnak bizonyult a szerepre. Hihetően ábrázolta a fiú reménytelennek látszó szerelméből fakadó kétségbeesését. Bizonyos értelemben mind Jenůfa, mind Laca számára méltatlan a darab végi egymásra találás. A sorsába beletörődő Jenůfa kezét végül elnyerő Laca szomorkás, keserédes örömének, „túl későn jött” boldogságának illusztrálására Josef Moravecnek viszont nem volt módja, mivel a záróduett nem hangzott el. Ezt megelőzően hangja olykor szárnyalt, máskor erőlködött, és ilyenkor hamis hangok is becsúsztak.
Lendületes interpretációt láthattunk a Števát megformáló tenor, Raman Hasymau részéről. Féktelen volt, felelőtlen, nagyképű és felületes, legemlékezetesebb pillanatai viszont azok voltak, amikor a Sekrestyésnének vallott (meglepő őszinteséggel) Jenůfa iránti vonzalmáról. Szinte saját magától is megrémülni látszott, amint szavakba kellett öntenie gyávaságát, gyarlóságát, hogy bár a csinos lány jó partinak tűnt, ő, Števa a nehézségekkel már nem akart szembenézni: Kostelničkától félt, az immár elcsúfított arcú Jenůfa pedig taszítja.
Kiemelendő a Buryja nagymama szerepét kifogástalanul éneklő Sylva Čmugrová mezzoszoprán alakítása is.
A fiatal karmester, Anna Novotná Pešková jól átgondolt koncepció mentén, kitűnő arányérzékkel fogta össze a rendkívül igényes partitúrát nem hiba nélkül, de koncentráltan, fegyelmezetten és ihletetten tolmácsoló Olomouci Morva Színház operazenekarát. A színpadon és a nézőtéren zajló szokatlan események kicsit talán elterelték a néző figyelmét a zenekar játékáról, pedig a muzsikusok részéről egy több mint elfogadható, igen jó produkciót hallhattunk, ami hatékonyan segítette az énekeseket is.
Az énekkar megbízhatóan, lelkesen (az első felvonást szinte végig kellett táncolniuk) és autentikusan interpretálta Janáček cseh népzenei motívumokkal átszőtt kórusjeleneteit.
Zeneileg nívós előadást láttunk, megosztó, vitatható, ugyanakkor nem öncélúan provokatív rendezésben.
Csák Balázs
fotó: Marek Olbrzymek
*
2024. november 2, Brno, Mahen Színház
Leoš Janáček:
Jenůfa
Opera három felvonásban
Brnói Janáček Fesztivál
Első változat (1904) Mark Audus kiadásában
Az Olomouci Morva Színház és a Brnói Nemzeti Színház, Janáček Opera koprodukciója
A produkció létrehozásában közreműködött az Úsměv mámy (Egy Anya Mosolya) elnevezésű szervezet
Librettó: Leoš Janáček, Gabriela Preissová Její pastorkyňa című darabja alapján
Dramaturg: Marta Ljubková
Szcenika: Irina Moscu
Jelmeztervező: Irina Moscu
Világítástervező: Fiammetta Baldiserri
Karigazgató: Michael Dvořák
A karmester asszisztense: Anna Svoboda
Zenei előkészületek: Milada Jedličková, Lucie Kaucká
Zenei tanulmányok: Anna Novotná Pešková
Rendező: Veronika Kos Loulová
Szereplők:
Jenůfa: Barbora Perná
Kostelnička: Eliška Gattringerová
Laca Klemeň: Josef Moravec
Števa Buryja: Raman Hasymau
Buryja nagymama: Sylva Čmugrová
Stárek: Jiří Přibyl
Karolka: Helena Beránková / Kateřina Popová
Barena: Anna Moriová
Közreműködik az Olomouci Morva Színház Zenekara és Énekkara, az Úsměv mámy (Egy Anya Mosolya) nevű szervezet és a viah együttes
Vezényel: Anna Novotná Pešková
