Műfaját meghatározandó nevezték már „detektív operának”, „thrillernek” és „science fiction operának” is. Tény, hogy Leoš Janáček 1926-ban Brnóban bemutatott művének, A Makropulosz-ügynek (Věc Makropulos) főszereplője, Elina a történet szerint több mint 300 esztendős. A kétségkívül bizarr és fantasztikus história üzenete azonban nagyon is hétköznapi, ugyanakkor mély filozofikus kérdéseket vet fel életünk értelméről, halandóságunkról.
Elina Makropulos (jelenlegi nevén Emilia Marty), a szövevényes örökösödési ügybe belecsöppenő ünnepelt operadíva ugyanis tudós apja találmányának köszönhetően évszázadokon át fiatal maradt. A szer hatása múlni kezd, és Elina csak a rég elhunyt egykori szerelme birtokán lévő titkos recept segítségével folytathatja tovább földi pályafutását. De válaszút elé ér. Egyre magányosabb élete keserűvé és kétségbeesetté tette. Elidegenedett a világtól, az emberektől, közömbössé vált mások és mások halála iránt, kiüresedett. Rádöbben: már nem az életet, hanem a halált vágyja. „Ha tudnák, milyen könnyeden élnek!” – kiáltja oda a mű végén a körülötte lévőknek. „Oly közel vannak mindenhez! Mindennek van értelme! Mindennek van értéke! Ostobák! Ha tudnák, milyen szerencsések – a buta véletlen révén, hogy oly hamar meghalnak...” (Jánszky Lengyel Jenő fordítása).
Elina egykor és ma
Stephan Rügamer (Vítek)
A produkciót ezúttal a berlini Staatsoper Unter den Linden vendégjátékában láthatta a Brnói Janáček Fesztivál közönsége. Az előadás rendezője, a világhírű Claus Guth számára nem idegen a cseh operák világa, nevéhez fűződik többek között a Jenůfa nagy sikerű színrevitele is 2021-ben a Covent Gardenben. A Makropulosz-ügy most, Brnóban látott produkciójának bemutatója 2022-ben volt Berlinben.
Claus Guth rendezése színes, látványos és hatásos, a darabot inkább tragikomédiaként értelmező koncepciója azonban vitatható.
A nyitójelenetben elénk táruló kettéosztott színpadkép egyik oldalán az ügyvédi iroda irattartóinak rengetegében gépiesen dolgozó hivatalnokokat látjuk. A színpad másik oldalán egy vakító fényben úszó, szobaméretű, üres dobozban áll Elina, gomolygó füstben. A szürreális, falanszter jellegű helyiségnek a science fiction világát idéző atmoszférája dermesztő módon érzékelteti Elina elszigeteltségét, magányosságát, és hogy hús-vér mivolta ellenére valójában nem evilági lényként éli mindennapjait a halandók közt. Magányába visszavonulva napról-napra egyre nagyobb erőfeszítéssel igyekszik „újrateremteni” fiatal önmagát.
Az időről-időre a színpadon némán átvonuló, barokk korabeli elegáns ruhába öltöztetett kislány szerepeltetése a rendezés leghatásosabb pillanatai közé tartozik. A lány persze Elina lelki szemei előtt (is) megjelenik. A nő múltba révedése az időbeli távolság miatt különösen sokkoló: 300 évvel korábbi, 16. századi önmagára emlékszik vissza. A kislánnyal párhuzamosan egy idős nő is átvonul néha a színpadon, előrevetítve az öreg Elina képét, és emlékeztetve – kicsit szájbarágósan – a nézőt, hogy Elina fiatalsága mégsem fog örökké tartani.
Dorothea Röschmann (Elina Makropulos), Aleš Briscein (Albert Gregor)
és Jan Martinik (Dr. Kolenatý)
Adam Plachetka (Jaroslav Prus) és Aleš Briscein (Albert Gregor)
Ügyes rendezői megoldás, ahogyan az első felvonásban az ügyvédi iroda munkatársai pantomimszerű, a zene ritmusát is követő „tánccal”, olykor szaggatott, máskor lassított mozdulatokkal érzékeltetik az irodai kartotékozás ismétlődő, véget nem érő folyamatát. A második felvonás operaházi jeleneteiben pedig a személyzet részéről láthatunk a valódi cselekménnyel párhuzamosan zajló önálló kis performanszokat. A váratlanul ki-kinyíló liftajtó mögött groteszk, akrobatikus, olykor nehezen megfejthető szimbolikájú csoportképekkel is szórakoztatnak minket. (De az is lehet, hogy csak Elina számára válik a világ egyre kaotikusabbá és abszurdabbá.)
A második felvonás helyszíne kevésbé látványos: végig egy operaházi folyosót látunk. Elina egyébként Claus Guth rendezésében itt a Pillangókisasszony előadására készül. A japán lány alakja többször is feltűnik a háttérben, véres ruhában, hasában tőrrel.
Problematikusnak tartom, hogy a produkcióban túlsúlyba kerültek a komikus elemek. Janáček operája Claus Guth interpretációjában inkább tragikomédia, és nem tragédia. Nem állítom, hogy a művet ne lehetne sokféleképpen értelmezni, de a mostani előadás gyakran bohózatba hajló jelenetei olyan megvilágításba helyezik Elina személyét, ami idegen a darab hangvételétől és az eredeti szerzői szándéktól. Az első két felvonásban egy neurotikus, lármázó, gyakran idétlen Elinát látunk a színpadon (az operaházi jelenetben például kifejezetten nevetséges, ahogy a fiatal Vítekre rámászik). Nem pedig az előkelő, elegáns dívát, a hideg, fölényes, a Földön immár mindent és mindenkit megvető, cinikus, titokzatos nőt, akibe minden férfi azonnal beleszeret. („Lehet, hogy bele is fogok szeretni” – írta maga Janáček is hősnőjéről. A zeneszerzőt egyébként, csakúgy, mint számos más késői alkotása, például a Kátya Kabanová esetében, ekkor is az általa imádott hölgy, Kamila Stösslová inspirálta.)
Stephan Rügamer (Vítek) és Natalia Skrycka (Kristina)
Jan Ježek (Hauk-Šendorf) és Dorothea Röschmann (Elina Makropulos)
Elina persze szorong, kétségbeesett, kiégett, megfáradt, de a világ felé csak a harmadik felvonásban nyílik meg igazán, amely vallomását már végső összeomlása követi. Ellágyulni korábban is látjuk, például hátborzongató találkozásakor megöregedett szerelmével, Hauk-Šendorffal. A rendezés azonban az egykori udvarló tragikus alakjából is buffo figurát csinált.
Valószínűleg a tragikomédiára hajazó színpadra állításnak is szerepe lehetett abban, hogy a szereplők – talán a Jaroslav Prust alakító énekes kivételével – túljátszották szerepeiket: gesztikulációjuk, mimikájuk gyakran természetellenesnek, művinek hatott.
A harmadik felvonásban mindez már csak nyomokban volt tetten érhető, mert a finálét szerencsére komolyan vették (bár Elina azért még „részeg” jelenetében is viselkedhetett volna elegánsabban, több tartással). Az utolsó percek felejthetetlenek voltak. Apró mozzanatok is emlékezetesek maradtak számomra, például ahogy az Elinát körülvevők – végre felfogva, hogy egy többszáz éves nő áll előttük – vacogva összébbhúzzák a kabátjukat. A zárójelenet pedig egyenesen lenyűgöző: az örök élet helyett a halált választó, percről percre egyre öregebb Elina lassan elindul kifelé a vakító, fehér fénybe.
Linard Vrielink (Janek Prus) és Natalia Skrycka (Kristina)
Natalia Skrycka (Kristina) és Dorothea Röschmann (Elina Makropulos)
A Staatsoper Unter den Linden zenekara Robert Jindra vezényletével elsőrangú produkciót nyújtott. A nyitányt parádés üstdobok, dúsan zengő mélyvonósok, izgatott hegedűk és ércesen szóló fúvósok remek összhangja jellemezte. A szívbe markoló, szélesen áradó dallamok kitűnően jellemezték a színpadon már ekkor is megjelenő Elina fájdalmas magányát. Talán csak a Janáčekre egyébként oly jellemző szélsőségesen magas és mély hangok még erőteljesebb kontrasztjait hiányoltam. A zenekari bevezetést követően az első két felvonást az énekesek részéről elsősorban recitativojellegű előadásmód, a zenekari anyagot pedig töredezett dallamok és ritmusok, gyakori disszonanciák jellemzik, mindenekelőtt Elina nyughatatlan lelkivilágát ábrázolandó. A hirtelen ritmus- és hangnemváltások, a szellemesen megkomponált számtalan miniatűr hangszeres szóló (szinte minden hangszer külön-külön is „bemutatkozik”) hallatlan koncentrációt igényel a muzsikusok részéről. A zenekar produkcióját végig precíz, plasztikus, feszes, sőt, virtuóz játék jellemezte. A darab végén ismét megszólaló nagyívű melódiák és meleg harmóniák szomorú, emelkedett líraiságának expresszív, magas színvonalú tolmácsolásával pedig a zenészek méltó módon tették fel a koronát aznap esti produkciójukra. Külön dicséretre méltó, ahogy Robert Jindra karmester „összefűzte” a zeneileg igen különböző első két felvonást a harmadik felvonással, egyetlen nagy drámai ívet adva a darabnak. (Itt érdemes megemlíteni, hogy az előadás alatt – ennek a műnek az esetében helyesen – nem volt szünet.)
Finálé
Az Elinát megformáló Dorothea Röschmann produkciója minden elismerést megérdemel. Énekét tiszta, erőteljes magasságok és a középregiszterben is határozottan megszólaló hangok jellemezték. A játékát illetően komoly fenntartásaim voltak, de ezt a rendezői koncepciónak tudom be. A fináléban azonban minden a helyére került: hangja szárnyalt, szenvedélyes volt, és percről-percre „öregebben”, de egyre átszellemültebben vett végső búcsút többszázéves életétől. (Meglepett, hogy életrajza szerint Dorothea Röschmann elsősorban Mozart-énekesként, líraibb szerepekben és dalénekesként jeleskedik. Mostani produkciója alapján sokkal inkább drámai szerepkörben tudom elképzelni.)
Az Albert Gregort megszemélyesítő Aleš Briscein érces tenorján magabiztosan vette az igen nagy hangterjedelmet követelő szólam akadályait (ideértve erőteljesen megszólaló „magas C” hangjait is). Meggyőző és lendületes volt első felvonásbeli „kettősében” Elinával (a darabban nincsenek hagyományos értelemben vett zárt számok), ahogyan a szintén hősiesebb hangszínt megkívánó harmadik felvonásban is.
Jó választás volt Kristina szerepére Natalia Skrycka is, aki életszerűen formálta meg a naiv lány őszinte, odaadó lelkesedését a díva iránt. Nem tehet róla, hogy ebben a rendezésben Kristina figurája kicsit bugyutább lett a megszokottnál.
Kifogástalanul énekelte kellemes színezetű basszusán Jan Martinik az ügyvéd, Dr Kolenatý kevésbé hálás, de nem kevésbé igényes szólamát.
A világ legnagyobb operaházaiban is gyakran fellépő Adam Plachetka számára nem jelentett gondot Jaroslav Prus szerepe. Elegáns volt, hűvös és kellően ellenszenves, basszbaritonja pedig tisztán, erőteljesen hatolt át a sűrűbb zenekari részeken is.
A darabban nincs igazán könnyű szólam, így Vítek, Janek Prus és Hauk-Šendorf szólama sem az. Valamennyi szerepet jól felkészült énekesek formálták meg Stephan Rügamer, Linard Vrielink, illetve Jan Ježek személyében.
Az előadást megérdemelt ováció követte. A produkció újabb jelentős állomása volt a Janáček életművét középpontba helyező, kétévente megrendezett fesztivál nívós előadásai hosszú sorának.
Csák Balázs
fotó: Marek Olbrzymek
*
2024. november 18, Brno, Janáček Színház
Brnói Janáček Fesztivál
A Staatsoper Unter den Linden, Berlin vendégjátéka
Leoš Janáček:
A Makropulosz-ügy
Opera három felvonásban
Librettó: Karel Čapek színműve alapján írta Leoš Janáček
Díszlettervező: Étienne Pluss
Jelmeztervező: Ursula Kudrna
Világítástervező: Sebastian Alphons
Koreográfus: Sommer Ulrickson
Dramaturg: Yvonne Gebauer, Benjamin Wäntig
Rendező: Claus Guth
Szereplők:
Emilia Marty (Elina Makropulos): Dorothea Röschmann
Albert Gregor: Aleš Briscein
Vítek: Stephan Rügamer
Kristina: Natalia Skrycka
Janek Prus: Linard Vrielink
Jaroslav Prus: Adam Plachetka
Dr. Kolenatý: Jan Martinik
Egy színpadtechnikus: Dionysios Avgerinos
Egy takarító: Adriane Queiroz
Hauk-Šendorf: Jan Ježek
Egy cseléd: Sandra Laagus
Közreműködik a Staatsoper Unter den Linden, Berlin Zenekara
Vezényel: Robert Jindra
