Bár a Turandot történetének alapja egy perzsa gyűjteményből való, a királylány alakját, akinek próbán elbukó kérőire a halál vár (kilencvenkilenc legény feje a karóban, tiéd lesz a századik), leginkább a népmesékből ismerjük, ahogy a hármasságot is: három a kérdés, és a császár is három kísérletet tesz Kalaf lebeszélésére. Az élet fejében kérdező alakja szintén vándormotívum. Megjelenik az operairodalomban is: Wotan és Mime egymáshoz intézett kérdéseinek szintén az élet a tétje a Siegfriedben. Ahogy pedig Elza nem kérdezheti meg Lohengrin nevét, vagy a Grimm-mesében Rumpelstilchen a neve fejében ígér szabadulást a királynőnek, Kalaf herceg titka is a név, melyet, ha Turandot kitalál, rendelkezhet az életével. Puccini utolsó operájában azonban a 19. század második felében boncolgatni kezdett mélylélektan is szerepet kap, mely nélkül a hercegnő változása, végső döntése aligha érthető. Vonzás-taszítás, kényszer és szabad akarat, a sztereotípiák igazságtalansága, valamint a nemzedékeken átívelő trauma hatása keverednek a jól ismert népmesei elemekkel.
Puccini nőalakjai közül, akik tiszták, ártatlanok és önfeláldozóak (mint esetünkben Liù), messze kilóg Turandot, a kegyetlen hercegnő alakja. Meggyőzően gyűlöletes első feltűnésekor, ám következő jelenetében maga igyekszik lebeszélni Kalafot a próbáról: „három kérdés van, de a halál csak egy”. A császár sem akar áldozatokat, de eskü kényszeríti a rendelet betartására. Hogy kinek esküdött meg és mikor, homály fedi. Úgy tűnik, Kínában mindenki kényszerpályán mozog: a császár, akinek az esküt be kell tartania, Turandot, aki nem akar férjhez menni, de királylányként kénytelen tűrni, hogy felajánlják a győztesnek, és a miniszterek, akik a törvényt szolgálják. Mindennek a tetejébe ott van Turandot dinasztikus traumából fakadó végletes előítéletessége, amin Kalaf éppen azzal vesz erőt, hogy felajánlja Turandotnak – életében talán először – a választás szabadságát, bebizonyítva, hogy ő „más, mint a többi”.
Jelenet
Barta Dóra már a beharangozókban elmondta, hogy színrevitelében ezekre a kényszerpályákra kívánja helyezni a hangsúlyt. Rendezése és kontrasztokra épülő színpadképe már a bemutató előtt vitákat váltott ki, nem kevésbé Tihanyi Ildi kosztümjei. A jelmezek egyszerre maiak és hagyományosak, a bevallottan a modern kínai divatot figyelembe vevő öltözékek fölött hagyományos rizsszedő kalapok piroslanak, a katonák rohamrendőrökre emlékeztetnek. Az udvarhölgyek ruházata fehér, ám alja piros (hiszen az egész udvar vérben gázol). Barta Dóra rendezése mese és szimbolizmus keverékéből az utóbbit tartotta fontosnak, ehhez pedig bőven épített korábbi koreográfusi tapasztalataira is. A színpadkép a fehér, fekete/sötétszürke és a piros árnyalatait hordozza. A hold, melynek feljötte és lemente az időszakokat felosztja, rendkívül hangsúlyos szerepet kap. Mikor a gyerekkar tagjai a színpad előterében egy hol fehér, hol piros színben világító labdát adogatnak mintegy lassított felvételben egymásnak, joggal érezheti a néző, hogy talán túlságosan is. Ez a jelképrendszer teszi ugyanakkor elviselhetővé a nyitókép kivégzés-jelenetét, mely pillanat szinte már poétikusnak mondható.
Katonák, udvartartás, bölcsek, miniszterek, parasztok tolongó sokasága mellett a színen időről-időre szürke csuklyás, szájmaszkos alakokként feltűnnek a tánckar tagjai is. Néha minden átmenet nélkül kezdenek az amúgy is zsúfolt színpadképben táncba, vagy éppen csak átvonulnak, csoportosan táncolva, és gyakran elvonva a szólistákról a figyelmet. Szimbólum voltuk nyilvánvaló, szerepük viszont nem egyértelmű. Egy nézőtéri beszélgetésből tudtam meg, hogy ők szellemek. Az elképzelést azonban gyengíti, hogy időnként részt vesznek a folyamatokban, ők adják például Kalaf kezébe a kincsesládákat, mikor a miniszterek távozásra akarják bírni. Jelenlétük inkább zavaró, mint a megértést segítené. A három miniszter mozgása a balett és a pantomim furcsa keverékét mutatja, de esetükben, mivel ők felelnek az opera „felkönnyítéséért”, ez belefér. A színpadképből Kalaf és Turandot alakja emelkedik ki: előbbi tiszta fehérben, utóbbi vörös szaténban áll a színpadon. (Az embert azért időnként elfogja az érzés, hogy a fehér Liù színe kellene legyen, hiszen Kalaf, elhatározását keresztül viendő, éppúgy nincs tekintettel másokra, mint a királylány, akinek elnyeréséért fáradozik.)
Kriszta Kinga, Fried Péter és László Boldizsár
Ami a színrevitelt összességében illeti: bizonyos megoldásaiban kifejezetten szép és ízléses. Szinte teljesen lemond viszont az opera mesei aspektusáról (márpedig ma aligha elképzelhető, hogy bárki bárd alá küldje a kezére pályázó szerencsétleneket). A produkció valószínűleg még sokáig megosztó marad, de a kifejezetten hagyományos rendezést kedvelők is feltehetően egyetértenek majd abban: rosszabbat is láttak már.
Barta Dóra rendezésében a szokottnál hangsúlyosabbá válik a császár alakja. Ő dinasztiát akar és utódot a maga számára. A szerepre nem kevésbé fajsúlyos művészt, mint Gulyás Dénest kérte fel, aki a császár egyébként háttérben maradó figurájából a többiekkel egyenrangú szereplőt faragott.
László Boldizsár (Kalaf) a szokott magabiztossággal vitte szólamát, hangján is átsütött a senki által meg nem ingatható elszántság. „Nessun dorma” nagyáriáját, mely egyetlen jelentős tenor repertoárjáról sem hiányozhat, nyíltszíni tapssal jutalmazta a közönség. Hangja csak az utolsó, Turandottal való kettősben lágyult el, ekkor mutatta meg piano színeit is.
Rálik Szilvia (Turandot) nehéz szólamát hiba nélkül vitte végig. Csak a próbatétel-jelenetben érezhette úgy a néző, hogy a gesztusok pantomimszerűek, de egy ekkora színpadon a szereplők érzéseinek a harmadik emeleten is látszania kell. Fejedelmi megjelenése tökéletes Turandottá tette, egyedül talán a több keménységet lehetett hangjából hiányolni az első részben, mikor még kegyetlen kősziklaként tűnik fel. Kalaffal való végső kettősében magával ragadó, szép színeket hozott, tökéletesen átélhetővé tette a hercegnő vívódását, mély és őszinte változását. Közte és László Boldizsár között a legmesszebbmenőkig „működött a kémia”, utolsó kettősük pedig megkoronázta az előadást.
Megtestesült Liùként állt a közönség elé Kriszta Kinga, hangilag és karakterében is. Éteri hangon megszólaló „Signore ascolta” áriáját szintén taps követte. A műben számára nem adott a változás lehetősége, de az a romantikus jóság, amit Puccini ebbe a karakterbe öntött, átsugárzott a vocén, annak színén.
Jelenet
Kevesebb játéktér nyílt Fried Péternek (Timur), viszont ő volt egyike azon keveseknek, akiknek hangját egyetlen regiszterben sem nyelte el a zenekar, akkor sem, mikor a rendező a színpad mélyébe, a kórus mögé kényszerítette őt.
A három miniszter közül Ping figurája ezen az estén Erdős Attila sajnálatos betegsége miatt kettőzve lépett elénk. Ő mozgott a színpadon, ám „szinkronja” Azat Malik volt, aki tiszteletreméltó zenei beugrást teljesített a színpad oldalában, kottából énekelve a szerepet. Szappanos Tibor és Pál Botond (Pang és Pong) szerethetően alakították – lényegében buffo – szerepeiket, elviselhetőbbé téve a színen zajló lélektani drámát. Boldogan mennének ők innen vidéki birtokaikra, de fogva tartja őket az apparátus, a törvény, melyre időről-időre Palerdi András (a mandarin) fenyegető basszusa figyelmeztetett.
Az opera végletes érzelmi palettája, a tömeg hangulatváltozásai, a gong, az udvartartás megjelenése a zenekar részéről főleg harsány színeket követel, a perzsa hercegért való könyörgést leszámítva alig nyílt alkalmuk bensőségesebb játékra. Az ezen az estén Halász Péter által precízen vezetett együttesnek is inkább csak az utolsó jelenetekben adódott lehetősége, hogy megmutassa érzékenységét.
Rálik Szilvia és László Boldizsár
Közismert tény, hogy Puccini Liù haláláig tudta megkomponálni a művet, melyben tradicionális kínai dallamokat szőtt egybe a 20. század elejének zenei vívmányaival. A csonka operát Alfano fejezte be Puccini vázlatai alapján. Grandiózus és boldog fináléját gyakran érte bírálat, hiszen a mű végén ünneplő tömeg ugyanaz, amelyik negyedórával korábban megrendülten vitte ki a halott szolgálólány testét, Kalaf pedig boldogan elveszi azt a nőt, aki miatt Liù az imént a szeme láttára halt meg. 2002-ben új befejezés született Luciano Berio tollából, melyet immár a magyar közönség is láthat. Liù halála után ugyanis ezen az estén Berio szerint folytatódott az előadás. Berio befejezése a főbb eseményeket illetően nem tér el Alfanóétól, de a kompozíció előbbitől mégis nagyon különbözik. Átélhetőbbé teszi Kalaf és Turandot egymáshoz való viszonyát és annak változásait, ebben pedig a zenekar is nagy szerepet kap. Ennek megértését nagyban segítette a színrevitel is. Liù halálát láva Kalaf kést ragadott, és csak a császár pillanatnyi felbukkanása térítette jobb belátásra. Turandot és Kalaf ölelése szintén egy kést is felvillantó dulakodásból bontakozott ki. Ezen keresztül jutottak el arra a lelki síkra, ahol már nincsenek titkok, a királylány bevallja érzéseit, Kalaf pedig a nevét. A tömeg ünneplése helyett ezúttal a két szereplő énekli: „amore”, majd a zene szinte eltűnik az éterben. Turandot a színpad előterében az utolsó taktusokra egyedül maradt; egyedül belső, traumatikus átváltozásával, új érzéseivel.
A kedves néző pedig immár választhat, melyik finálét kívánja látni: az Opera honlapja az előadások kiírása mellett az aznap este látható befejezés szerzőjéről is tájékoztat.
V. Szűcs Imola
fotó: Nagy Attila
*
2024. november 13., Magyar Állami Operaház
Giacono Puccini:
Turandot
Opera három felvonásban egy szünettel, olasz nyelven, magyar, angol és olasz felirattal
A művet befejezte: Luciano Berio
Szövegíró: Giuseppe Adami, Renato Simoni
Magyar szöveg: Lami Klára
Angol szöveg: Keszthelyi Kinga
Látványtervező: Tihanyi Ildi
Világítástervező: Katonka Zoltán
Zenei asszisztensek: Doman Katalin, Teremi Dárius, Bartal László, Faragó Zsófia, Hidegkuti Pálma, Kálvin Balázs
Karigazgató: Csiki Gábor
A gyermekkar vezetője: Hajzer Nikolett
A rendező munkatársai: Toronykőy Attila, Niklai Judit, Tóth Erika
Rendező, koreográfus: Barta Dóra
Szereplők:
Turandot: Rálik Szilvia
Altoum császár: Gulyás Dénes
Timur: Fried Péter
Kalaf: László Boldizsár
Liù: Kriszta Kinga
Ping: Erdős Attila, Azat Malik
Pang: Szappanos Tibor
Pong: Pál Botond
Mandarin: Palerdi András
Közreműködik a Magyar Állami Operaház Zenekara, Énekkara és Gyermekkara
Karmester: Halász Péter
