A primadonna és a többiek

Kezdőlap

Kritikák

head main kritikak

A primadonna és a többiek

Bellini „A kalóz” című operájának koncertszerű előadása a Müpában. Kritika.

Bellini A kalóz című operájának zenetörténeti jelentősége megkérdőjelezhetetlen: meghozta szerzője számára a nemzetközi hírnevet, az első olasz operák egyike, amiben a zsarnok bariton megakadályozza a sokat szenvedett, törékeny szoprán hősnő és a kitaszított tenor szerelmének beteljesülését. De sokan ezt a darabot tartják az első olasz melodrámának is, hiszen Rossini Tell Vilmosát csak két év múlva mutatták be, s Donizetti szintén csak évek múlva jelentkezett jelentős tragikus hangvételű darabjaival. Bellini harmadik operája azonban több zenetörténeti érdekességnél: számos sodró lendületű kórusrészletet, hatásos szólószámot és jól felépített együttest is tartalmaz. Ennek ellenére mégsem tartozik a gyakrabban előadott bel canto operák közé.

Paolo Fanale, Tötös Roland és Kovács István

A kalóz ugyanis talán még A puritánoknál és Az alvajárónál is nagyobb feladat elé állítja a tenoristát. Koloratúr ékítményekkel megtűzdelt szólama gyakorlatilag az elsőtől az utolsó jelenetig énekest próbáló magasságokban mozog. A komponista a szerepet Giovanni Battista Rubini számára írta, aki különleges adottságokkal rendelkezett, ami saját korában is kivételesnek számíthatott. Külföldi kritikusok A kalóz felvételeiről és előadásairól olvasható recenzióikban részletesen elemzik – a korabeli kritikák tükrében – miben állhatott Rubini különlegessége, s korunk tenoristái legtöbbször miért legfeljebb csak a korrekt alakításig jutnak az opera megszólaltatásakor. Röviden összefoglalva: a legtöbben úgy látják, hogy a huszadik századra eltűnt az a fajta falzett technika, amit a 19. század elején alkalmaztak, s amit hangfelvételek híján csak a korabeli kritikusok leírásából ismerünk. Nincs tehát könnyű helyzetben a tenorista, aki Bellini főszerepeinek megszólaltatására vállalkozik.

Busa Gabriella és Kolonits Klára

A Nemzeti Filharmonikusok elköteleződése az operaritkaságok megszólaltatása iránt tiszteletre méltó, hiánypótló kezdeményezés. Dicsérendő, hogy a Covid alatt a Müpában megszakadt Bellini-előadásokat egy hazánkban élőben még nem játszott darabbal folytatták, ugyanakkor sajnálatos, hogy Gualtiero szerepére ezúttal sem sikerült megfelelő tenort találniuk.

Paolo Fanale lírai színezetű, könnyedebb tenorhang birtokosa. Technikailag szépen megoldotta szólamát, s érzelmileg is igyekezett azonosulni szerepével. Vokális szerepformálását ennek ellenére egysíkúnak éreztem. Az est előrehaladtával a hangja is elfáradt, amelynek volumene a drámaibb jelenetekben végig kevésnek bizonyult, olykor a zenekari szövetet is csak nehezen tudta áténekelni. Az első felvonásban – ha erőtlenül is – sikeresen szólaltatta meg a partitúra magasabban fekvő hangjait is, amiket az est második felében azonban már nem sikerült kiénekelnie. A közönség tetszését így is megnyerte, több szólószáma után is szép tapsot kapott.

Paolo Fanale és Kolonits Klára

Alexey Bogdanchikovot sem éreztem ideális választásnak Ernesto szerepére. Baritonja világosabb színezetű, nélkülözi az ércesebb, drámaibb hangadást, ezenkívül színpadi kiállása, vokális szerepformálása se predesztinálja a „rossz fiú” szerepére. Kulturált énektechnikával, üzembiztosan teljesítette feladatát, de előadása nélkülözte a sodró lendületű, szenvedélyes előadásmódot.

Az est legnagyszerűbb alakítását az Imogene szerepét magára öltő Kolonits Klára nyújtotta; nyugodtan tekinthetjük az előadást az ő jutalomfellépésének. Szép színű, telt szopránja ezt a bel canto szerepet is egyenletesen járta be, árnyalatokban gazdagon töltve meg élettel a kottát. Szólama ékítményeit ezúttal is professzionális módon állította a kifejezőerő szolgálatába, érzelmileg maximálisan azonosult a figurával, a második felvonás őrülési jelenete pedig az egész este csúcspontja volt. Éneklését áthatotta egyfajta elégikusan fájdalmas hangvétel. Külön figyelmet érdemeltek csodálatos pianói, csakúgy, mint drámailag hatásos kitörései. Kolonits Klára olyan magas szintű énektudásról tett tanúbizonyságot, ami csak keveseknek adatik meg. Imogeneként nyújtott alakítása pályája legszebb pillanatai közé tartozik.

Adele szerepében Busa Gabriella nyújtott több, mint korrekt alakítást, életszerűen, végig kifejezően formálva meg a szolgálólány kisebb szerepét. Kovács István a tőle megszokott magas színvonalon, rutinosan interpretálta Goffredo alakját. Tötös Roland is nívós produkciót nyújtott Itulbóként.

Busa Gabriella, Alexey Bogdanchikov és Kolonits Klára

A Nemzeti Énekkar remekül vette az akadályokat, árnyalatokban gazdagon, fület gyönyörködtető muzikalitással adva elő a kórusjelneteket.

Dinyés Dánielnek ezúttal is határozott elképzelése volt a darabról. Interpretációja jól kidomborította a darab melodramatikus jellegét. Tempói lassabbak voltak, mint az opera hangfelvételein megismert dinamikusabb interpretációk, zenedramaturgiailag ugyanakkor szép ívet adott a jeleneteknek.

A közönség vastapssal jutalmazta az előadást, s nem csak a zárójelenetet után, hanem az első felvonás végén, illetve egy-egy hatásosabb szólószám után is bravózással fejezte ki tetszését. A felemásra sikerült szereposztás ellenére A kalóz egyértelműen sikert aratott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Péter Zoltán

fotó: Csibi Szilvia