Magyar operaszínpadon valódi ritkaságszámba menő előadással viszonozta a Szentpétervári Kamaraopera a Magyar Állami Operaház 2019-es látogatását. A háromestés fellépéssorozat részeként október 19-én Bizet Gyöngyhalászok című művét adták elő. Bár a darab egyes részei valóságos slágerré váltak, a teljes operát a magyarországi 1888-as ősbemutató óta csak egyszer, közel harminc évvel ezelőtt láthatta a hazai közönség, akkor is az azóta jobb létre szenderült Budai Parkszínpad jóvoltából. A ritka előadás oka feltehetően a librettóban keresendő.
Bizet műve a francia és az olasz romantikus opera különös keveréke. Ami a történetszövést illeti, azon félreismerhetetlen nyomokat hagyott a szerző hároméves olaszországi tanulmányútja. Szereplői, drámai fordulatai, a szereplők viszonyrendszere, vagy akár egyes drámai szituációk különösen Verdi és Bellini operáiból lehetnek ismerősek. Leila és Nadir tettenérése, majd nép általi átkozásának francia nagyoperai jelenete a zeneszerző kompozíciójában a Nabucco kiátkozási jelenetére emlékeztet, Leila és Zurga kettősét mintha Leonóra és Luna gróf ihlette volna A trubadúrból, a papnő esküje, majd az (itt végül nem elkövetett, de elhatározott) esküszegése miatti elkerülhetetlen büntetés, a máglya, melyre önként és többedmagával lép fel, Bellini Normáját idézi. Ismerősek maguk a szereplők is, hiszen a romantika régi toposza az egymáshoz közel álló vetélytársak (esetünkben barátok), és az akaratlanul közéjük álló tiszta és önfeláldozó hölgy alakja, valamint a rend szigorú és kérlelhetetlen őre, a basszus. Az olasz hatás a komponálásban is megmutatkozik. Leila könyörgése egy szál cselló kísérettel szólal meg, így jelenítette meg az éjt és a magányt Verdi is Sparafucile és Rigoletto kettősében, Leila cavatinája pedig zenéjében egyszerre emlékeztet Bellini őrülési jeleneteire, és Offenbach fabábujának áriájára. A zene táncos ritmusai, illetve a francia opera elengedhetetlen kelléke, a balett viszont félreismerhetetlen bizonyság az opera szerzőjének etnikuma felől. Meglepő ugyanakkor a mű hossza: mindössze két óra a szünettel együtt, így túl rövid, mind az olasz, mind a francia operai hagyományokhoz képest. Mindezt a keveréket pedig muzsikájában áthatja valami különös egzotikum, amitől az ember elfeledkezik a túl hosszú, a mű felét elfoglaló expozícióról, és el kell ismerje, hogy ha a történet nem is, a muzsika egészen egyedi darabja az operatörténetnek.
Jelenet (a kép nem a budapesti előadáson készült) (fotó: Szentpétervári Kamaraopera)
A szentpéterváriak előadásában a balett és a hozzá tartozó jelmez- és mozgáskultúra még hangsúlyosabb szerepet kapott, utóbbi a szereplők egyéb jeleneteiben is tetten érhető. Hogy ez a játékmód a híres orosz balettből származik-e, vagy a francia hagyományokat akarták vele követni, egyetlen előadás alapján nehezen meghatározható. A színpadkép egésze szép, az egzotikumnak megfelelően nem hiányzik belőle a keleties csillogás, a vetített képek illúziókeltőek, mind a háttérként szolgáló tenger, mind pedig a függöny leereszkedését követő lángok esetében. Annyi vitatott modern rendezés után oázis ez a színrevitel, ami nem akar mást, mint professzionálisan megjeleníteni azt, amit a szerzők megírtak és elképzeltek. A nézőnek sincs más dolga, mint hogy hátradőljön, hallgassa és élvezze a művet, valamint a látványt.
Nem volt könnyű dolga Sergei Aleshenkónak (Nadir), különösen a híres románcot illetően, mely, hála a tenorok szólólemezeinek és egyéb felvételeinek, fülében van az operába járó közönségnek. Tenorja szép és kiegyenlített, különösen az alsó és a középső tartományban, magas hangjai viszont ezen az estén kissé szorultak. Ennek ellenére románcát nyíltszíni tapssal jutalmazta a közönség. Ahogy a többiek, ő is pantomimes, nagy gesztusokkal jelenítette meg az érzelmeket, kevés teret adva a meggyőző kifejezésnek. Iurii Borshev (Zurga) az előadás második felére, drámája csúcspontjára hangilag és lélekben is teljesen megérkezett, áriája és egyedül történő vívódása az előadás legmeghatóbb pillanatának bizonyult, Leilával való kettősében még nagyobb szerep jutott kifejező erejének.
Sergei Aleshenko (fotó: www.spbopera.ru)
Mariia Bochanova (Leila) az előadás királynőjeként tündökölt az első pillanattól kezdve. Leila a szerepe szerint is olyan valaki, aki énekével ejti bámulatba a környezetét, annyira, hogy egyenesen az istenekre ható erőt is tulajdonítanak neki. Szerepe ezért kifejezetten nehéz, nem csak hangi képességeket, hanem komoly bel canto képzettséget is igényel az őt megformáló énekestől. Mariia Bochanova tagadhatatlanul birtokában van mindeme képességeknek. Esetében az alsó hangtartomány bizonyult pillanatokra kevésnek, ám koloratúrái, különösen a legfelső hangokon előadott pianói méltán ejtették ámulatba a hallgatóságot. A rend szenvtelen és szigorú őre, Anton Morozov (Nourabad) az előbbieknél kevesebb szerepet kapott, de amit igen, azt el is végezte becsülettel. Basszusa kiegyenlítetten töltötte be a teret, és – az előadáson egyedüliként, mondhatni, orosz basszushoz méltóan – hibátlan egyenletességgel vitte végig szerepét. Csak dicséret illetheti a kórus kiváló teljesítményét: a Bizet által írt hatásos kórusrészek kifogástalanul szárnyaltak a Bánffy teremben.
Mariia Bochmanova (fotó: www.obrassoconcerts.ch)
A társulat előadását melegen fogadta a közönség, a főszereplők meghajlásánál hangos „bravo” kiáltások hallatszottak; különösen Mariia Bochanovát díjazta tomboló ház. Ha a gyakorlott operalátogatót végül hatalmába is keríthette az a különös déjà vu, hogy „hiszen ezt már mind láttuk”, összességében elégedetten hagyhatta el a helyszínt. A szentpéterváriakat jó volt hallgatni és nézni, azért pedig hálás köszönet, hogy ilyen ritkán látott művel örvendeztettek meg minket.
V. Szűcs Imola
*
2024. október 19., Eiffel Műhelyház – Bánffy Miklós terem
Bizet:
Gyöngyhalászok
Operafantázia két felvonásban, francia nyelven, magyar és angol felirattal
A Szentpétervári Kamaraopera vendégelőadása
Librettó: Eugène Cormon, Michel Carré
Látványtervező: Vyacheslav Okunev
Világítástervező: Irina Vtornikova
Vetített látvány: Daniil Bakalin, Mikhail Ushinin
Karigazgató: Igor Pototskiy
Koreográfus: Nadezhda Kalinina
Koncertmester: Olga Mitekina
A rendező munkatársa: Tatyana Karpacheva, Natalia Chernikova, Darya Modzalevskaya
Rendező: Yuri Alexandrov
Szereplők:
Leila: Mariia Bochmanova
Nadir: Sergei Aleshenko
Zurga: Iurii Borshev
Nourabad: Anton Morozov
Közreműködik a Szentpétervári Kamaraopera Zenekara és Énekkara
Vezényel: Maxim Valkov