Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar legújabb operabemutatója ismét izgalmas évadnyitó premiernek ígérkezett a Müpában: a társulat egy közismert Richard Strauss-opera ősváltozatát támasztotta fel. Hugo Hofmannsthal ugyanis eredetileg Molière Az úrhatnám polgár című vígjátékával kombinálta Ariadné történetét. Strauss-szal kísérőzenét komponáltatott a prózai részekhez, majd a záróbalett helyére illesztették az Ariadné Naxosban című operát. A strasbourgi premier azonban csúfos bukás lett, aminek Strauss szerint banális okai voltak: a színház közönségét a színdarab érdekelte, az operarajongókat pedig untatta a zenével kísért színdarab. A librettista azonban a kísérőzenét jobb sorsra érdemesnek gondolta, ezért végül a hangversenytermek számára egy szvitet készíttetett belőle Strauss-szal. Tanulva az előzményekből, Fischer Iván nem fárasztotta az operarajongókat a prózai színdarabbal. Az úrhatnám polgár zenéjét a commedia dell’arte jellegzetes figuráit megidéző színészek némajátéka kísérte, ami a zenével összhangban szellemes és szórakoztató volt.

A rendezés a zenészeket is bevonta az előadásba: egyrészt már szokásos módon ezúttal is a színpadra helyezte őket a zenekari árok helyett, másrészt a némajáték szereplői sapkát adták rájuk, míg a karmesterre színes kabátot aggattak, s a zenészekkel együtt ő is részt vett a színészek némajátékában. Mindez összeművészeti produkciót eredményezett: a zenekar tagjai a némajáték előadóival együtt jelenítették meg, miről mesél a zene, miközben felépítették az Ariadné című opera díszletét. Az est könnyed hangulatú első fele frappánsan jelenítette meg a muzsikában rejlő humort, s egy pillanatig sem engedte unatkozni a publikumot. Fischer nagyformátumú előadóművész, akinek ezúttal is határozott elképzelése volt a partitúra megszólaltatásáról és arról, hogy rendezőként mit szeretne megjeleníteni a színpadon. A zenekar játékát nagyszerűen összefogva friss, élénk tempókkal lehelt életet a kottába, s a már-már a Johann Strauss-i operettek könnyedségével szárnyaló dallamok kellemest benyomást tettek a befogadókra.  

Emily Magee, Andrew Staples

A commedia dell’arte világát színpompás, hagyományos jelmezekkel, minimalista díszletekkel megidéző első rész igyekezett megjeleníteni a későbbi prológusban felvetett művészetfilozófiai kérdéseket. A karmester a sziklára fekve, Ariadné pózát utánozva dirigált, a zenészek és a színészek szembeállítása megteremtette a „komolyabb” és a „komolytalanabb” műfajt képviselők kontrasztját, azonban a rendezői utalások csak felületesen tudták közvetíteni a különböző műfajokat képviselő előadók közötti vitát az elsőbbség kérdésével kapcsolatban, és hogy kinek van joga elsőként megvalósítani előadását. Strauss szeretett darabjaiban művészetfilozófiai kérdéseket felvetni, s miközben az Ariadnéban sikeresen karikírozta a zenés tragédia és a komédia jellegzetes vonásait, a prológussal nemcsak a művészek, hanem a kritikusok elé is görbetükröt tartott. Az úrhatnám polgár szvitváltozatának előadásával Fischer csak felszínesen érinthette az utóbb említett kérdéseket, mert a forma és a zenei anyag alkalmatlan a mélyebb gondolatiság kifejezésére. Ezt ő maga is érezhette, s talán ezzel magyarázható, hogy az est második felében nem törekedett rá markánsan, hogy felvillantsa az Ariadné stiláris, a tragikus és komikus jelenetek váltakozása adta sokszínűségét.

Fischer tempóit lassabbnak éreztem a megszokottnál, s az egész előadást átható szentimentális hangvétel elmosta a határt a tragikus és komikus jelenetek között. Kétségtelen, hogy Fischer ezúttal is biztos kézzel fogta össze zenészeit, határozott koncepció mentén vezette őket az est második felében, de jórészt mellőzte a darab interpretációtörténete során kialakult megoldásokat.

Az énekesek kulturált énektechnikával, magabiztosan keltették életre szerepeiket, azonban nem mindegyükük bizonyult ideális választásnak szólamára. A címszerepet megformáló Emily Magee haloványabban indította az est második felét. Miközben szép pianókat hallhattunk tőle, szólama mélyebben fekvő részeit erőtlenebbül énekelte. Ilyenkor a zenekar elnyomta a hangját, fortéi pedig érdesebbre sikerültek. Az előadás előrehaladtával sikerült megtalálnia az ideális vokális szerepformálást, s igyekezett a karakterrel érzelmileg is azonosulni.

Anna-Lena Elbert

A Zerbinettaként színpadra lépő Anna-Lena Elbert az est legjobban sikerült alakításával örvendeztetett meg: színészileg és vokálisan lubickolt szerepében. Látszólag könnyedén kiénekelt koloratúrái elragadó színpadi megjelenéssel, hatásos szerepformálással párosultak.

A Bacchust megszemélyesítő Andrew Staples vokálisan nem bizonyult kifogástalannak. Figyelemre méltó tenorhangja ellenére sem volt képes súlyt és jelentőséget adni a bor és mámor istenének, s bár magabiztosan járta be szólamát, éneklése hiányérzetet keltett bennem. Az előadás hatásosságából pedig sokat elvett, hogy az est végén Ariadné és Bacchus között hiányzott a mindent elsöprő szenvedély.

A nimfákat Samantha Gaul, Mirella Hagen és Olivia Vermuelen keltette életre üdén és bájosan, szépen összehangolt együtteseket énekelve. Kevésbé tudták azonban visszaadni a karaktereknek a zenekari kíséret által is sugallt baljósabb árnyalatait.

A négy komédiás szerepében Gurgan Baveyan (Harlekin), Stuart Patterson (Scaramuccio), Daniel Noyola (Truffaldin) és Juan De Dios Mateos (Brighella) lépett színpadra. Vokálisan szépen megbirkóztak szólamaikkal, Zerbinettával közös jeleneteikben azonban színészileg nem brillíroztak, s emiatt ezek a részek laposabbra sikerültek.

Fischer Iván

A Budapesti Fesztiválzenekar nagy energiákat mozgósított az előadás során, Fischer rendezése nem nélkülözte a szórakoztató megoldásokat, karmesterként rutinosan hangolta össze zenészei játékát, s eredeti ötletnek tűnt visszanyúlni a Strauss-mű ősváltozatához. A későbbi verzió ismeretében azonban a darab első kidolgozása csak érdekes dokumentuma a komponista pályájának, nem pedig elfeledett, továbbjátszásra feltétlenül érdemes remekmű. Fischer Iván azonban kiváló karmester. Ezúttal is zajos sikert aratott, s a produkció minden felróható hibája ellenére is rendkívüli estével örvendeztette meg a hallgatóságot.

Péter Zoltán

fotó: ©Posztós János, Müpa

Jelenet

*

2024. szeptember 9. Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Richard Strauss:

Ariadné Naxosban

Opera német nyelven, magyar felirattal

Librettó: Hugo von Hofmannsthal

Társrendező: Chiara D'Anna

Rendező: Fischer Iván

Szereplők:

Bacchus: Andrew Staples

Zerbinetta: Anna-Lena Elbert

Ariadné: Emily Magee

Harlekin: Gurgen Baveyan

Scaramuccio: Stuart Patterson

Truffaldin: Daniel Noyola

Brighella: Juan de Dios Mateos

Najád: Samantha Gaul

Drüád: Olivia Vermeulen

Echo: Mirella Hagen

Közreműködik: Budapesti Fesztiválzenekar

Vezényel: Fischer Iván