Mozart Lorenzo da Pontével közösen írt operái korunk emberét is élénken foglalkoztató hétköznapi kérdéseket feszegetnek, s a három darab közül talán a Figaro házassága a „legéletszerűbb” (Don Giovanni főhőse mitikus alak, a Cosi fan tutte a realizmus szempontjából problematikus). A huszonegyedik század embere számára ugyanolyan húsbavágó kérdés lehet, mint a tizennyolcadik század emberének, hogy miért bocsájtja meg a sok bántást hűtlen férjének hűséges felesége, mire gondolhat a fiatal menyecske, aki már az esküvő napján megleckézteti újdonsült urát, s miért hiszi el az újdonsült férj élete szerelméről, hogy képes megcsalni őt a lakodalmuk éjjelén, vagy milyen energiák mozgatják az érzelmileg túlfűtött kamaszt, aki minden nő szoknyája alá be akar lesni. A Figaro életszerűségét és hitelességét – a szövegkönyv mellett – a mozarti derű könnyed eleganciája adja, jól eltalált zenedrámai atmoszférát teremtve, amely képes felvillantani előttünk az emberi természet bonyolultságát. Nincs tehát semmi meglepő benne, ha egy rendező kortárs környezetbe helyezve próbál közvetlenebb hatást elérni a darabbal, hiszen ezzel egészen biztosan nem megy szembe az eredeti szerzői szándékkal: a Figaro miliője 1784-ben kortársnak számított. Erre hazánkban legutoljára 2019-ben Szabó Máté tett kísérletet, s a Co-Opera Társulatával együttműködve idén nyáron ezt az előadást tűzte műsorára a Miskolci Nemzeti Színház.

Herczenik Anna

A színpadra állítás professzionalizmusa vitathatatlan: az énekesek színészi alakításai hitelesek, a ki-befordítható, ötletes és mutatós díszlet lehetővé teszi a zökkenőmentes jelenetváltásokat és a változatos színpadi környezet kialakítását.  A rendezés ügyesen használja ki a magyar nyelvű előadásban rejlő lehetőségeket is, s Vidor Dezső műfordításának minimális átigazításával teszi maivá a recitativókat. Az énekesek gesztusai, megnyilvánulásai bármelyikünk számára ismerősek lehetnek a hétköznapokból. Az érzelmeiknek és az intrikának kiszolgáltatott szereplők végül kénytelenek meghódolni a legnagyobb hatalom: a szerelem előtt, hiszen az alárendelt szolga tetteit éppúgy érzelmei befolyásolják, mint a gróf önkényeskedéseit, s miközben a férfiak mindenek fellett álló módon találékonynak hiszik magukat, nejeiktől életre szóló leckét kapnak a házasságról.

A színpadra állítás a vígoperai hangulatot a helyzetkomikumra építve teremti meg, ami szórakoztató, ám bizonyos jeleneteket felületesebben értelmező előadást eredményez; Szabó Máté olykor nem nyújtott többet jól ismert közhelyeknél. Jó példa erre a grófnő és Cherubino viszonyának megjelenítése, hiszen nem újkeletű elgondolás, miszerint a férje által elhanyagolt feleségnek imponál a fiatal kamasz közeledése. Ebben a rendezésben a grófnő annyira nem ártatlan, hogy egyenesen a mellei közé dugja az apród kezét. Almaviva gróf ez esetben is tipikus komikus férj, aki egyrészt latin amorosóként képtelen ellenállni a környékbeli lányok szépségének, másrészről férfiúi hiúságból a nevetségességig féltékenyen őrködik felesége erényei felett. Basilio figuráját viszont ritka ellenszenvesre vette a rendezés: ő a hatalmasokat kiszolgáló talpnyaló, aki a gróf akaratát közvetítve igyekszik megtörni annak áldozatait.

Kolozsi Balázs, Eperjes Erika és Cseh Antal

A rendező nyilatkozataiban hangsúlyozta, hogy olvasatában a hatalmasok által kiszolgáltatott kisember próbálja kétségbeesetten védeni magánéletét, ugyanakkor a modern környezetbe helyezéssel Susanna kiszolgáltatottsága kisebb lesz: nem egymás alá-fölé rendelt társadalmi rétegekbe tartoznak, s inkább munkahelyi zaklatásként értelmezhetjük a látottakat.

Az előadás folyamatosan jelenlévő motívuma a borivás. Az alkohol lelket önt a szereplőkbe az előttük álló küzdelmekhez, segít elviselni számukra kiszolgáltatott helyzetüket. A borospoharak és üvegek egymásnak adogatása, rakosgatása egyik helyről a másikra dinamikát ad a színpadi történéseknek, és a szereplők helyzetéből adódóan érthető alkoholizálásuk elfogadható, ugyanakkor ismét közhelyes rendezői megoldás. A színpadra állítás egészéről elmondható, hogy miközben hatásosan ragadja meg a librettó komikusságát, és modern köntösbe öltöztetve domborítja ki a sorok-hangok mögött finoman megbúvó rokokós erotikát, nem helyezi gyökeresen újszerű kontextusba a történetet. Ez persze semmit nem von le az előadás esztétikai értékeiből, de aki ennél többre számított a tehetséges rendezőtől, annak csalódást okozhatott a produkció.

A zenei megvalósítás egészére egyfajta visszafogottság volt jellemző mind a tempók, mind az élénk könnyedség vagy a líraiság terén. Cser Ádám jól összefogta a zenészek játékát, de kevésbé sikerült megragadnia Mozart muzsikájának elbűvölő sokszínűségét. A zenekari kíséret kisebb pontatlanságokkal, de alapvetően színvonalasan, bár kissé szürkén muzsikált.

Kende Lajos és Valentina Puscas

Cseh Antal több, mint tíz éve formálja meg különböző előadásokban a címszerepet, így nincs semmi meglepő benne, hogy ő mozgott a legotthonosabban Mozart zenei világában. Figarót könnyed természetességgel, hitelesen alakította, ugyanakkor az ő szerepformálását is visszafogottnak éreztem. Az olyan szólószámok esetében sem brillírozott különösebben, mint a „Se vuol ballare” vagy a „Non più andra”.

A grófként színpadra lépő Kendi Lajos vokálisan nem nyújtott igazán jó teljesítményt. Színészileg kielégítően hozta a figurához társított kliséket, baritonja viszont szólama mélyebben fekvő részeit erőtlenül keltette életre, ezáltal éneklése egyenetlen, zenei szerepformálása egysíkú lett. A nem túl sűrű zenekari szövet áténeklése nem mindig sikerült a legjobban, emellett artikulációja sem volt megfelelő.

Tisza Lajos minden bizonnyal a rendezői instrukcióknak eleget téve formálta kellőképpen ellenszenvesre Basiliót. Tenorja mindvégig üzembiztosan bírta a magasabban fekvő szólamot; jól eltalált karakteralakítást láthatunk-hallhatunk tőle.

Kolozsi Balázs rutinosan alakította Bartolót, azonban az első felvonásbeli hadaró részeket is tartalmazó áriáját nem sikerült szárnyaló könnyedséggel előadnia, ami sokat elvett a figura komikus jellegéből. Korrektül alakította Visnyiczki Bence Antoniót, illetve Szaniszló Dániel Don Curziót.

Valentina Puscas ígéretes tehetség, és kifogástalan énektechnikával lehelt életet Rosina grófnő szólamába. Hajlékony szopránja könnyedén járta be a mélyebb és magasabb regisztereket, szólószámaiból azonban hiányoltam a finomabb árnyalatokat. Az együttesekben viszont képes volt felvillantani a grófnő esendőbb, érzelmileg kiszolgáltatottabb oldalát is – kár, hogy ez a „Porgi amore” vagy a „Dove sono” esetében nem sikerült maradéktalanul. Bízom benne, hogy vokális szerepformálása érni fog a jövőben, s idővel minden tekintetben kifogástalan alakítással örvendezteti majd meg a közönséget.

Zamatócky Florianna  és Faragó Dóra

A Susannát megformáló Herczenik Anna vokális szerepformálása a vígoperaibb hangvételű jelenetekben volt sikerültebb. Technikailag szépen megbirkózott szólamával, de érzelmileg nem tudott maradéktalanul azonosulni szerepével, és a szólam zenei sokszínűségét ő sem tudta a maga teljességében prezentálni.  

Eperjes Erika telitalálat volt Marcellina szerepére mind hangi adottságait, mind színpadi megjelenését tekintve. Az énekesnő szemmel láthatóan nagy élvezettel vetette bele magát szerepe megformálásába, jó színészi készségekkel, precíz énekesi teljesítménnyel keltve életre a figurát.

Cherubino szerepében Zamatócky Florianna remekül komédiázott, könnyed természetességgel játszva el a minden nő meghódítására kész kamaszt. Két áriáját is megfelelő felkészültséggel énekelte el.

Faragó Dóra a legtöbbet hozta ki Barbarina alakjából, muzikálisan adva elő negyedik felvonásbeli áriáját.

Az énekkarnak kisebb szerep jut ebben a darabban. A Miskolci Nemzeti Színház Énekkara megfelelő színvonalon állt helyt a kórusjelenetekben.

Péter Zoltán

fotó: Éder Vera

*

2023. június 3. Miskolci Nemzeti Színház

Wolfgang Amadeus Mozart:

Figaro házassága

Vígopera négy felvonásban, két részben, magyar nyelven, magyar felirattal

A Miskolci Nemzeti Színház és a Co-Opera közös produkciója

Pierre Beaumarchais színműve nyomán a librettót írta: Lorenzo Da Ponte

A recitativókat fordította, Vidor Dezső műfordítását gondozta, dramaturg: Kenesey Judit

Műfordító: Vidor Dezső

Díszlettervező: Khell Csörsz

Jelmeztervező: Benedek Mari

Zenei vezető: Cser Ádám

Karvezető: Pataki Gábor

Korrepetitor: Rákai András

Ügyelő: Orehovszky Zsófia

Súgó: Reiter Krisztina

Rendezőasszisztens: Pálóczy Magdolna

A rendező munkatársa: Radnai Erika

Rendező: Szabó Máté

Szereplők:

Almaviva gróf: Kendi Lajos

Rosina grófné: Valentina Puscas

Susanna, a szobalánya: Herczenik Anna

Figaro, a gróf komornyikja: Cseh Antal

Cherubino, a gróf apródja: Zamatócky Florianna

Marcellina, a házvezetőnő: Eperjes Erika

Basilio, zenemester: Tisza Lajos  

Bartolo, orvos: Kolozsi Balázs

Antonio, kertész: Visnyiczki Bence

Barbarina, a lánya: Faragó Dóra. a Rost kurzus növendéke

Don Curzio, bíró: Szaniszló Dániel

Közreműködik a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara és Énekkara

Vezényel: Cser Ádám