Nincs könnyű helyzetben, aki egy többkötetes, monumentális regényfolyamot szeretne színpadra adaptálni. Ez a megállapítás különösen igaz egy olyan történelmi regény kapcsán, ami erősen filozofikus, egyes részletei az esszé határát súrolják, miközben nem hiányzik belőle a több szálon futó, változatos és fordulatokban gazdag cselekmény sem. Szergej Prokofjev mindezek ellenére úgy gondolta, hogy Tolsztoj hatalmas regényfolyama, a Háború és béke alkalmas rá, hogy megalkossa belőle az oroszok új nemzeti operáját. Az 1930-as években kezdte el foglalkoztatni a gondolat, hogy operát komponáljon az orosz irodalom egyik legmonumentálisabb klasszikusából, majd a náci Németország 1941-es megtámadása adott újabb motivációt tervei megvalósításához. Az élete főművének is tekinthető alkotáson, aminek librettóját feleségével közösen vetette papírra, közel húsz évig dolgozott. A házaspárnak nem volt egyszerű dolga, hiszen Tolsztoj párbeszédei nem teremtenek igazán hatásos dramaturgiai szituációkat, s a munkájukat a cenzorok is megnehezítették, akik kevesellték a nép szerepét, illetve Kutuzov számára is terjedelmesebb szólamot írtak elő. Úgy gondolhatták, hogy Sztálinnak minden bizonnyal tetszeni fog a lehetőség, hogy a kritikusok párhuzamot vonnak közte és a napóleoni háborúk legendás orosz hadvezére között. A sok átszabás, finomítás következtében az eredetileg kétestésre tervezett dilógia végül egy tizenhárom jelenetből álló egyestés opera lett.

Brickner Szabolcs, Szegedi Csaba és Haja Zsolt

A Háború és béke azonban minden rövidítés ellenére is hatalmas feladat elé állítja a világ dalszínházait, hiszen bár Prokofjev a végletekig redukálta a regény cselekményét, a partitúra így is hatvanhét szólószerepet vonultat fel. Ezért is elismerésre méltó teljesítmény, hogy a Magyar Állami Operaház csak magyar szólistákkal állította színpadra a darab hazai premierjét, a bemutató értékét pedig tovább növeli a nívós zenei megvalósítás: Prokofjev zenéje nagy drámai erővel, árnyalatokban gazdagon szárnyalt az Ybl-palotában. A közönség pedig nem volt hálátlan: több kórusrészletet, együttest vagy zenekari részt is tapssal jutalmazott, ami egy kevéssé ismert mű esetében egyáltalán nem magától értetődő.

A zenekarra nagy feladat hárult, mert Prokofjev a jeleneteket nagyszabású szimfonikus részletekkel vezette fel és zárta le. A zenészek nagy energiákat mozgósítva szólaltatták meg az instrumentális tablókat, s a pátosz mellett az ironikus, groteszk hangot sem nélkülöző, színekben gazdag muzsika remek zenedramaturgiai hátteret teremtett az énekesek számára. Az est karmestere, Alan Buribayev értő kézzel nyúlt a partitúrához, hatásosan felépített egységekbe foglalta a jeleneteket, s mindvégig határozott elképzelése volt a zenébe öntött drámai folyamatokról.

Rácz István

Az Operaház énekkara is hozta a szokásos formáját, s oroszlánrésze volt benne, hogy az előadás zenei megvalósítása nemzetközi mércével mérve is kiemelkedőre sikerült. Az erőteljes, hol lázasan, hol patetikusan, hol pedig harciasan zengő kórusrészletek kirobbanó ereje magával ragadta a közönséget. Prokofjevnek talán nem sikerült minden figuráját kellőképpen összetetten jellemeznie, de tény, hogy az opera partitúrája tele van imponáló részletekkel.

A szólóénekeseket a rendezés is próbára tette. Sokszor rángatózva, forgolódva, műanyag fólia alatt megbújva, fizikailag megterhelő módon kellett énekelniük, de a rendezői útmutatásokat pontosan követve mindannyian remekül helytálltak.

Brickner Szabolcs és Balczó Péter

Brickner Szabolcs telitalálatnak bizonyult Pierre Bezuhov – az operában az eredetihez képest elnagyolt – szerepére. Lírai színezetű, biztos énektechnikával felvértezett hajlékony tenorhangja jól illett az álmodozó, filozofikus orosz főúrhoz. Andrej herceget Szegedi Csaba formálta meg, hangilag rutinosan és magabiztosan. A figura a regényhez képest jelentéktelenebb, s kevésbé érezzük nagyszabású hősnek, ezért nem is volt zavaró, hogy szerepformálásában és színpadi megjelenésében Szegedi olykor esetlenebbnek mutatta a herceget. A darab hálásabb szerepei közé tartozik a két tábornok szólama, akiket a komponista zeneileg találóan, élénk motívumokkal jellemzett. Rácz Istvánnak sikerült is megragadni a figyelmünket Kutuzovként: zengő basszusa kellő méltóságot és jelentőséget adott a figurának, és színészi játékával is remekül jelenítette meg a ravasz stratégát. Valamivel halványabbra sikerült Haja Zsolt Napóleon-ábrázolása. Ezúttal is határozott színpadi jelenléte jól illett a francia hadvezér alakjához, de világosabb színezetű baritonja mégis súlytalanabb figurának mutatta Korzika szülöttét. (Az opera hangfelvételein drámaibb hangszínű baritonok keltik éltre a szerepet.) Remek karakteralakítást nyújtott Balczó Péter Platon Karatajevként, ahogy Kovács István is a tőle megszokott kulturált énektechnikával, jó színészi alakítással varázsolta elénk Ilja Rosztov grófnak, Natasa apjának alakját. Gyenyiszovként Kiss Andrást láthattuk, aki kifejezően, szépen árnyalt basszus hangon énekelt, miközben szemmel láthatóan nagy élvezettel formálta meg az alezredest.

Szegedi Csaba és Brassói-Jőrös Andrea

A női főszereplők közül Brassói-Jőrös Andrea nyújtotta a legszebb alakítást Natasa Rosztova szerepében, ami talán az egész partitúra legkidolgozottabb szólama. Szopránja tisztán és üdén, kellemes színnel szólt, igaz, a felsőbb hangokat olykor erőtlenebbül fogta meg. Marja Dmitrijevna Ahroszimova és Mavra Kuzjminicsna kettős szerepét Szántó Andrea keltette életre telt szoprán hangon, nagy szakmai rutinnal, míg egy másik kettős szerepben – Matrjosa, a cigánylány, illetve Murat marsall segédje – a fiatal, pályája elején lévő Sahakyan Lusine nyújtott figyelemre méltó alakítást technikailag gördülékenyen, s igen kifejezően énekelve. Hélène Bezuhovaként Gál Erika igazi gőgös arisztokrata úrhölgy volt. Mezzoszopránja jól érvényesült ebben a kisebb szerepben is.

Jelenet

Bár Prokofjev zenéje s a művészek produkciója egyértelműen elnyerte a közönség tetszését, Calixto Bieito rendezése már megosztotta őket. Az előadás végén az énekesek vastapsot, a rendezés búzást is kapott. Tény, hogy a katalán művész víziója nem könnyíti meg a dramaturgiailag bonyolult alkotás befogadását. Egy ilyen, sajátos rendezés a regény ismerete nélkül, első megtekintésre a cselekményt kaotikusnak, átláthatatlannak, követhetetlennek láttatja. Ettől még Bieito színpadra állítása nem nélkülöz egy markáns gondolati ívet, s nincs híján a mondanivalónak sem, de első megtekintésre a közönség többsége aligha tudta megfelelő módon dekódolni a látottakat.

A díszlet és a jelmezek a történet korát idézik, amik egy poros, letűnt világ kellékei: a kanapékon, pamlagokon, foteleken fekvő vagy ülő szereplők műanyag fóliával vannak letakarva, majd a cselekmény előrehaladtával lassan megelevenednek, szenvednek, fuldokolnak, vonaglanak a nejlon alatt, miközben statikus képek tárulnak elénk. A hősiesség, az arisztokrácia világa elmúlt, és egy kisszerű, hősök nélküli korszaknak adta át a helyét, ezért a napóleoni háborúk nacionalizmustól fűtött patetikus heroizmusát modern korunk embere már nem tudja átélni. Az arisztokrácia fényűzésének kellékei pedig műviesnek hatnak, múzeumba valónak, idegenszerűnek.

Jelenet

Míg az első rész végére a díszes palotabelsőt megjelenítő terem rendjét dekadens mulatozás bontja meg, a második részben a falak szétcsúszása a háborús pusztítást jeleníti meg, posztapokaliptikus világot varázsolva elénk. A csatajelenetek is inkább groteszkek és komikusak, mintsem nagy célok érdekében végrehajtott összecsapások: tétnélküli villongások, kisszerű pótcselekvések. Az oroszok keserédes győzelmei megnyomorítják népüket, s a háború kaotikus világában a díszlet szétcsúszásával az emberek lába alól is kicsúszik a talaj, eddigi életük kifordul önmagából.

A háborút ebben az értelmezésben felfoghatjuk egy magát felsőbbrendűnek képzelő társadalmi réteg játszmájának is, hiszen Kutuzov és Napóleon időről időre egy sakkasztal mellett foglal helyet. A díszlet szétcsúszása pedig azt az érzést keltheti a befogadóban, hogy a múlt dicsőségeibe révedő, azokat a jelenben újraélni akaró arisztokrácia saját pusztulását okozza ostoba múlthoz ragaszkodásával. Egy jelentőségét vesztett társadalmi réteg utolsó rúgkapálásait, kétségbeesett haláltáncát látjuk a színpadon: még szólnak és üzennek a világnak, még próbálkoznak az elmúlt viszonyok rekonstruálásával, de próbálkozásaik szükségszerűen bukásra vannak ítélve. Nagyszabású hőstetteket már nem tudnak felmutatni. Tény, hogy ez az értelmezés teljesen szembemegy Tolsztoj történelmi tablójának mondanivalójával, hangulatával és szemléletével. Prokofjevtől azonban nem teljesen idegen az ironikus, groteszk hangvétel, amely a második rész videóinstallációban is visszaköszön: a monitorokat ellepő sáskákat és eltorzult ábrázatú embereket látunk.

Jelenet

A librettó alaposabb szemrevételezőjének hamar feltűnik, hogy a dalműben nem a patetikus nagyjelenetek, hanem inkább az epizódszerű képek vannak túlsúlyban, amelyek kiváló lehetőséget adnak a komponistának a szélsőséges jellemek és helyzetek jellemzésére. Prokofjev nem is fogja vissza magát, s a partitúrát átszövik a groteszk, kaotikus, olykor parodisztikusnak ható zenei motívumok, s bár a Muszorgszkijt idéző nagyjelenetek is magukkal ragadó szenvedéllyel szólnak, Prokofjev mégsem ezeket a részleteket komponálta meg igazán eredetien és sokszínűen. Bieito elvont, szürreális, filozofikus színpadra állítása éppen ezért nem áll távol a darab zenei világától, és a mélyebb mondanivalót sem nélkülözi. Kétségtelen, hogy a mindvégig azonos díszletek között játszódó jelenetek egybefolynak, hogy a rengeteg szereplő kavargása a színpadon kaotikus hatást kelt, s hogy a deheroizáló rendezői szándékot teljesen hidegen hagyja a napóleoni háborúk történelmi miliője. Érthető, hogy a pesti törzsközönség idegenkedett Bieito látásmódjától, hiszen egy mindeddig hazánkban nem játszott opera esetében, ami egy ismert történelmi korszakban játszódik, inkább egy hagyományosabb színpadra állításra számított. De ha el tudunk vonatkoztatni előzetes befogadói elvárásainktól, és sikerül ráhangolódnunk a rendezés bizarr képi világára, Bieito rendezése izgalmas intellektuális élményben részesíthet bennünket.

Péter Zoltán

 

Jelenet

***

2023. február 5. Magyar Állami Operaház

Szergej Prokofjev:

Háború és béke

opera tizenhárom képben, két részben, orosz nyelven, magyar felirattal

Librettó: Lev Tolsztoj regénye nyomán Szergej Prokofjev és Mira Mendelson

Díszlettervező: Rebecca Ringst

Jelmeztervező: Ingo Krügler

Világítástervező: Michael Bauer

Videó. Sarah Derendinger

Dramaturg: Beate Breidenbach

Magyar nyelvű feliratok Alter Katalin nyersfordítása alapján: Benkő Minka

Angol nyelvű feliratok: Richard Neel

Színpadra állította: Olga Paliakova

Játékmester: Harangi Mária

Rendezőasszisztens: Valkai Andrea

Zenei asszisztensek: Bartal László, Doman Katalin, Hidegkuti Pálma

Nyelvi coach: Romanovszkaja Ljudmila

Karigazgató: Csiki Gábor

Karmester: Alan Buribayev

Rendező: Calixto Bieito

Szereplők:

Andrej Bolkonszkij: Szegedi Csaba

Natasa Rosztova: Brassói-Jőrös Andrea

Pierre Bezuhov: Brickner Szabolcs

Kutuzov marsall: Fried Péter

Napóleon: Haja Zsolt

Ilja Rosztov gróf, Natasa apja: Kovács István

Hélène Bezuhova, Pierre felesége, Anatole testvére: Gál Erika

Szonja Rosztova, Natasa unokatestvére: Heiter Melinda

Marja Dmitrijevna Ahroszimova, Natasa keresztanyja / Mavra Kuzjminicsna, Rosztovék kulcsárnője: Szántó Andrea

Dolohov főhadnagy, Anatole barátja / Jacquot, francia tiszt: Cser Krisztián

Gyenyiszov alezredes: Kiss András

Platon Karatajev, egy paraszt: Balczó Péter

Nyikolaj Bolkonszkij, az öreg herceg, Andrej apja / Belliard tábornok: Cserhalmi Ferenc

Anatole Kuragin, Hélène testvére: Nyári Zoltán

Peronszkaja, Rosztovék rokona / Dunyása, Rosztovék szobalánya: Süle Dalma

Marja Bolkonszkaja hercegnő, Andrej húga: Fürjes Anna Csenge

Matrjosa, cigánylány / Murat marsall segédje: Sahakyan Lusine

Gavrila, Ahroszimova lakája / Berthier marsall / Davout marsall: Zajkás Boldizsár

Bolkonszkijék öreg lakája / Tyihon Scserbatij, paraszt, önkéntes / Matvejev, moszkvai polgárőr: Fülep Máté

Fedor, paraszt, önkéntes / Jevgenyij herceg segédtisztje / Gérard, francia tiszt: Beeri Benjámin e.h.

Andrej herceg küldönce / Ivanov, egy moszkvai / A bál házigazdája: Bartos Barna

Lakáj a bálon / Kutuzov segédje / Egy külső hang: Biri Gergely

Bolkonszkijék komornyikja / Napóleon segédje / francia tiszt: Dobák Attila

Francia abbé / de Beausset úr, Napóleon szakácsa: Ujvári Gergely

Marja hercegnő komornája: Kapi Zsuzsanna e.h.

Métivier, francia orvos: Pataki Bence

Compans tábornok segédje: Lakai Róbert Zoltán

Zapevala / Egy külső hang: Mehandzhiev Miroslav Mladenov