ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

head main kritikak

Párhuzamos történetek

Párhuzamos történetek

Kevin Puts „Az órák” című operája a Metropolitanben. Közvetítés a Müpában. Kritika.

A New York-i Metropolitan Operában az idei évadban két ősbemutatót is tartanak: mindkét előadás igazi ínyencségnek ígérkezett, hiszen a tavasszal látható A bajnok a legendás bokszoló Emile Griffith életét viszi operaszínpadra, míg Az órák egy Pulitzer-díjas regény és az abból készült nagy sikerű film alapján érdekes kísérletnek tűnt egy újszerű dramaturgiájú opera megalkotására. Kevin Puts és librettistája, Greg Pierce szerencsés kézzel nyúlt a témához, ami élvezetes, ugyanakkor nem könnyen befogadható zenedrámát eredményezett.

Michael Cunningham Az órák című regénye három, különböző történelmi korszakban élt nő életének egy-egy napját mutatja be, s a tragikus sorsú írónőnek, Virginia Woolfnak állít emléket. Nemcsak azzal, hogy a három főszereplő közül ő az egyik, hanem azzal is, hogy megidézi a művésznő írástechnikáját. A történet folyamatosan váltogatja a XX. század különböző korszakainak idősíkjait, miközben bemutatja a három eltérő személyiségű hősnő lelki konfliktusait. Látszólag mindhárom figura boldog a magánéletében, de hamar feltárulnak vívódásaik, és egyértelművé válik, hogy nem egyszerű számukra nőként boldog és kiegyensúlyozott életet élni. Fojtogató hétköznapjaikból nincs mód kitörniük, s bár különböző társadalmi helyzetük s a korszakok, amikben éltek, elválasztják őket, az mégis összeköti, hogy mindhárom asszony reménytelenül vágyakozik egy boldogabb élet után. 
 

orak2

Kelli O’Hara, Joyce DiDonato és Renée Fleming


A regény az író számára meghozta a Pulitzer-díjat, majd az évezred elején nagy sikerű filmadaptáció is készült belőle három sztárszínésznő főszereplésével. Kevin Puts bevallottan a regény és a film alapján adaptálta operaszínpadra a történetet, ezzel lehet összhangban az is, hogy a három női szerepre három sztárénekesnőt kértek fel, s igazi szenzációként hatott, hogy egyikük a 2017-ben a színpadtól való visszavonulását bejelentő Renée Fleming volt. Puts korábban a The brightness of light címet viselő dalciklusának bemutatója kapcsán működött együtt a művésznővel, majd a premier utáni fogadáson megkérdezte tőle, hogy nincs-e kedve együtt dolgozni vele egy operabemutatón? Így kezdődött újabb közös munkájuk, melynek célja egy kortárs dalmű megalkotása volt. A Metropolitan Opera vezetősége természetesen nyitottnak mutatkozott egy Fleminggel megvalósított ősbemutatóra, s Az órák adaptációját is jó ötletnek tartotta.

Puts tehetséges művész, aki számára nem ismertelen az opera műfaja, hiszen Az órák a negyedik színpadi műve. Nem meglepő tehát, hogy drámailag hatásos és meggyőző zenét alkotott. Komponálás közben igyekezett kihasználni a Met adottságait – a nagylétszámú kórus és zenekar tekintetében –, melynek köszönhetően a partitúra szép számmal tartalmaz hatalmas kórustablókat s nagy volumenű szimfonikus részeket. Az alkotók nyilatkozataiból tudjuk, hogy az énekkar a narrátor szerepét tölti be. A librettó szerint csak a főszereplők fejében létezik, csak ők hallják azt, illetve az ő belső hangjukat szólaltatja meg. Ennek megfelelően a kórus és az azt kiegészítő táncosok szinte folyamatosan a színpadon vannak.

A zenei szövet hagyományos harmónia- és dallamvilágból építkezik, nem találkozunk benne avantgárd, újító megoldásokkal, ami ugyan kiválthatja az újításra kihegyezett fülű kritikusok fanyalgását, de semmit nem von le a darab esztétikai értékeiből: Puts kezei alatt szuggesztív erejű, összetett zenedráma született. Bár a zenétől távol áll a tonális harmóniavilág megbontása és a kirívó disszonancia, ennek ellenére sem könnyű a darab befogadása. A súlyos szimfonikus hangzásvilág, a sokszor elvont énekkari jelenetek, valamint az egymásba csúszó különböző idősíkok – az eltérő időben, párhuzamosan játszódó jelenetek – próbára teszik a hallgatóságot s nem könnyítik meg számukra a történet feldolgozását. A New York-i közönség azonban vastapssal fejezte ki tetszését, és amikor a kamera a nézőteret mutatta, úgy tűnt, hogy nagyrészt megtelt a színházterem hatalmas nézőtere.

Kelli O’Hara (Laura Brown) és Joyce DiDonato (Virginia Woolf);
részlet a 2. felvonásból (főpróba)

 


A zeneszerző elmondása szerint a komponálás egyfajta intenzív konzultáció volt a főszerepeket megformáló sztárénekesekkel, akik folyamatosan javaslatokat fogalmaztak meg számára. Ennek következtében – a három különböző énekes adottságaihoz is igazodva – a főszereplők eltérő zenei jellemzést kaptak. Az 1990-as években élő Clarissát könnyedebb hangvételű, olykor már-már a musicalek zenei világát idéző harmóniák veszik körül, míg a depressziós háziasszony Laura Brownt – aki az 1940-es évek második felében éli mindennapjait – a korszak népszerű slágereit megidéző zenei motívumok. Virginia Woolf szólama Joyce DiDonato számára készült, így nem meglepő, hogy sötét tónusa mellett tele van barokkos koloratúrákkal, amik Puts elmondása szerint a tragikus sorsú írónő kreativitását, nagy alkotóerejét hivatottak megjeleníteni.

Phelim McDermott rendezése a könnyedén mozgó, beúsztatható díszletelemek alkalmazásával lehetővé tette a zökkenőmentes jelentváltásokat: a realisztikus helyszíneket ábrázoló díszletek szigetszerűen mozogtak előre-hátra a csupasz színpadon. Mindez a filmek jelenetváltásához hasonló megoldásokat tett lehetővé: ugrásokat időben és térben, s olykor a huszadik század különböző szakaszaiban játszódó történetek egyidejű megjelenítését is. Többször előfordult az előadás során, hogy a női főszereplők éneke egymásba folyt, miközben monológszerűen, de egyszerre énekeltek érzéseikről. Ilyenkor mindegyikük a saját korát jelképező díszletelemek előtt jelent meg, olykor pedig átsétáltak egymás díszleteibe, s mintegy összeért a történetük.

A rendezés ügyelt a részleteket kidolgozására, igyekezett értelmezni a szereplők egymáshoz való viszonyát, érzékeltetni apróbb lelki rezdüléseiket. Az erősen elégikus hangvételű darabot sikerült megfelelő vizuális keretbe foglalni.

DiDonato mindvégig nagy magabiztossággal játszotta szerepét, azonosulva a depresszióval küzdő énekesnő karakterével. Alakítása megrendítő és felkavaró volt, miközben technikailag (látszólag) játszi könnyedséggel énekelte szólama koloratúrákkal sűrűbben megtűzdelt részleteit is.

Reneé Fleming szemmel láthatólag élvezte a visszatérést a Met színpadára: végig határozott jelenségként uralta a színpadot, s vokálisan sem kellett csalódnunk benne. Korábbi szerepeiben hangja talán már nem szólna olyan üde frissességgel, mint pályája csúcsán, de Clarissa Vaughan szólamát nagy rutinnal és kulturált énektechnikával interpretálta. Színészi alakítása kissé egysíkúra sikeredett, de a közönség megérdemelten jutalmazta vastapssal egykor sokat ünnepelt díváját.

orak1 photo florian kalotay timothy white

 Joyce DiDonato, Renée Fleming és Kelli O’Hara (fotó: Florian Kalotay, Timothy White)


A korábban inkább musicalszerepekben jeleskedő Kelli O’Hara Laura Brownt keltette életre színészileg nagyon életszerűen, s mivel az ő szólama – nem meglepő módon – közelebb állt a Broadway-musicalek zenei világához, hangi teljesítményére sem lehetett panaszunk. Remekül hozta a látszólag boldog amerikai családanya szerepét, aki elfojtja valódi vágyait, és valaki másnak az életét éli, mert meg akar felelni a társadalmi elvárásoknak.

Kétségtelen, hogy a közönség nagyrészt a három sztárénekesnőre volt kíváncsi, s a showt is ők vitték el, de a férfi énekesek teljesítménye is elsőrangú volt. Kyle Ketelsen telitalálat volt a meleg, beteg költő szerepére. Megrázóan varázsolta elénk Richard utolsó óráit, érzelmileg hitelesen azonosulva a fizikailag és lelkileg egyaránt szenvedő figurával. William Burden talán túlságosan is szentimentálisra vette az egykori szerelme után még mindig vágyakozó, továbblépni képtelen Louis figuráját, de nem esett át a ló túlsó oldalára, alakítása nem súrolta a jóízlés határát. Leonard Woolf szerepében Sean Panikkar lépett színpadra, aki kellőképpen komoly volt a gondoskodó férj szerepében. Brandon Cedel szerepformálásában volt egyfajta kimért műviség, ami tökéletesen jellemezte Dan Brown viszonyulását feleségéhez. A házaspár hétköznapjai látszólag a megvalósult amerikai álmot testesítik meg, de Laura szenved ebben a közegben, amiben szerepet játszik elfojtott szexualitása mellett férje sekélyessége is.

A kisebb szerepekben is élvezetes alakításokkal örvendeztettek meg bennünket: a Barbara/Mrs. Latch kettős szerepében színpadra lépő Kathleen Kim, a Kitty és Vanessa szólamát éltre keltő Sylvia D’Eramo, és Denyce Graves Sallyja, mely utóbbi az előadás üde színfoltja volt.

Renée Fleming (Kelli O’Hara), Joyce DiDonato (Clarissa Vaughan)
és Laura Brown (Virginia Woolf); részlet a 2. felvonásból (főpróba)

 


Fantasztikus teljesítményt nyújtott az énekkar: a hatalmas kórustablók az érzelmek színes skáláját felvonultatva teremtették meg az előadást átható elégikus hangulatot. Jelen sorok írója teljes mértékben a fület gyönyörködtető kórustablók hangzásának hatása alá került, amelynek hömpölygő drámaiságából a gyengéd líraiság sem hiányzott.

Yannick Nézet-Séguin irányításával a zenekar is remekelt: a zenészek nem egyszerűen csak kísérték az énekeseket, hanem a burjánzó szimfonikus hangzásvilággal erős atmoszférát is teremtettek a drámának, s árnyaltan, egymástól szépen elkülönítve szólaltatták meg a három főszereplőt jellemző zenei motívumokat. A sokszínű zenekari hangzásvilág jelentős szerepet játszott a sikerben.

Az órák megtekintésre érdemes kortárs opera. Időkezelése jól sikerült kísérlet egy újfajta operadramaturgia megvalósítására. Az egy-két, kevésbé hatásosra sikerült részletet leszámítva magával ragadó, sodró lendületű dalmű született, ami sikerrel ültetett át operaszínpadra egy bonyolult szerkezetű modern regényt. 


Péter Zoltán

 

*

 

2022. december 10., MÜPA, Fesztivál Színház, közvetítés a Metropolitan Operából

 

Kevin Puts:

Az órák

Opera két felvonásban, angol nyelven

 

Librettó: Greg Pierce

Díszlet, jelmez: Tom Pye

Fény: Bruno Poet

Vetítés: Finn Ross

Koreográfus: Annie-B Parson

Dramaturg: Paul Cremo

Rendező: Phelim McDermott


Szereplők:

Clarissa Vaughan: Renée Fleming

Laura Brown: Kelli O'Hara

Virginia Woolf: Joyce DiDonato

Leonard Woolf: Sean Panikkar

Louis: William Burden

Richard: Kyle Ketelsen

Dan Brown: Brandon Cedel

Barbara/Mrs. Latch: Kathleen Kim

Kitty/Vanessa: Sylvia D'Eramo

Sally: Denyce Graves

Szállodai alkalmazott: John Holiday

Közreműködik: a Metropolitan Opera Ének- és Zenekara

Vezényel: Yannick Nézet-Séguin